Deep Purple - Whoosh

A Deep Purple kortársaik közt a legszorgalmasabbak közé tartozik, hiszen a legtöbbjükhöz képest viszonylag gyakran állnak elő új albumokkal, a koncertaktivitásukat pedig nehéz megkérdőjelezni, főleg úgy, hogy Steve Morse kivételével valamennyien elkerülték a hetedik ikszet.

Ezúttal biztonsági játékra törekedtek a veterán rocklegendák, egy nyugodt, kevésbé vibráló, de korrekt albumot hoztak össze. Azon az ösvényen haladtak tovább, amit a ’Now What?!’ és az’ Infinite’ lemezekkel megkezdtek. Amíg lelkesedtem, hogy különösen a ’Now What?!’-on milyen progresszív hangot ütöttek meg és ez a lendület átragadt az ’Infinite’ szerzeményeire is, most nem sok izgalmat hallok.

A What The What pörgős rock and rolljától eltekintve a tempó közepes. A ritmusszekció ugyan pontos, de sem Roger Glover, sem Ian Paice nem erőlteti túl magát. Átlagos produkcióval biztosítják az alapokat, az ilyen dalok nem is igénylik a pörgést. Don Airey és Steve Morse teszi a dolgát, az utóbbi játékát azonban nem hallom változatosnak. Ugyan nem dolgozik annyira háttérben, mint a ’Now What ?!’ esetében, akkor sem meghatározó a játéka. Airey viszont sokszor megvillan: Little Richard modorában veri a zongorát a What The Whatban, nagyot virgázik a No Need To Shoutban, még Gershwin Kék Rapszódiáját is megidézi. Erőteljes szólót ereszt el a Drop The Weaponban a Hammondon és egyes felvételek kíséreteiben is megvillantja nem mindennapi tudását. Egy tételt viszont kiemelnék, amiben mindketten káprázatosan játszanak. A Nothing At All blues alapjaira klasszikus ihletettségű futamokat építettek, és egymásnak válaszolva óriási hangszerpárbajjá alakították a dalt. A legjobb az egész lemezen! Van még egy bluesos nóta, ez a Step by Step, érdekes, hogy itt az ősi ritmusokra egy pszichedelikus dallamsort építettek, egy újabb bravúros klasszikus orgonafutammal. Jön még pszichedelia, a The Power of The Moon és a már korábban megismert Man Alive is ebbe a kategóriába tartozik. Ennek videóklipje egyes sci-fi-rajongókat Stanley Kubrick ’2001: Űrodüsszeia’ kultfilmjére emlékezteti.

Nem kis meglepetésemre két instrumentális szerzemény is helyet kapott: a Remission Possible másfél perce őrületes gitár- illetve orgonafutamoknak ad helyet, őszintén, ezt egy kicsit hosszabb ideig is elhallgattam volna. Viszont az And The Address újbóli felvétele több mint meglepetés! Tudjuk, ezzel indul az 1968-as bemutatkozó album, a ’Shades Of Deep Purple’, most itt utolsó előttiként hangzik fel. A kör bezárul? Vagy mit akarnak üzenni? Amúgy a dal struktúráját nem bántották, még a szólók is hasonló felfogásban szólnak, mint eredetileg.

Köszönjük

A szövegek az ember jelenével, múltjával, jövőjével foglalkoznak: mi volt, mi van, mi lesz. A sorok nem adnak okot derűlátásra, az ember gyarló, esendő, mégis ő viseli a legnagyobb felelősséget, tanult-e a múltból, hogy él a jelenben, mit tesz a jövőért. Olvasva e sorokat, úgy hangzanak, mint az öreg bölcsek talán végső üzenetei, mielőtt végleg leteszik a lantot.

Ami rossz és visszatetsző, hogy zeneszerzőként nem erőltették túl magukat, hiszen számtalanszor visszhangzanak az utóbbi két évtized Purple-albumainak egyes dalai újrapolírozva. Újrahasznosítás, hogy divatos szóval éljek. Néhány ilyen akciót a nevén is neveznék: a Drop The Weapon a Girls Like That (’Rapture Of The Deep’ 2005), a Razzle-Dazzle és a Bananas (’Bananas’ 2003) elemeiből állt össze, míg a No Need To Shoot már a második verziója az ’Abandon’ Almost Human tételének. 2017-ben az ’Infinite’-en már elővették egyszer, akkor a One Night In Vegas címet adták neki. A Throw My Bonesban más jellegű a furcsaság: Steve Morse szólója alatt nem lehet nem felismerni a Yes Starship Trooperének végső motívumait. Az album hossza ötvenöt perc, nem bántam volna, ha lehagynak róla egy-két felvételt, például a zárás, a Dancing In My Sleep teljesen felesleges.

Összegzés:

Többre számítottam, nem tagadom. Lehet, hogy nagyok az elvárásaim ilyen matuzsálem zenészektől, nagyobb izgalomra, több újdonságra vágytam. Túl sok az ismerős motívum.  Ian Gillan kényelmes énekdallamokkal rakta tele a nem kiemelkedő zenei alapokat, a ritmusszekció pontos, ám semmi különöset nem nyújt. Egyedül Don Airey exponálja magát, az ő teljesítménye sokat javít az összképen. Megbízható, rutinos munka, ám egy Deep Purple-től nem ezt várja az ember.

Pontszám: 7.5

 

Megjelenés: 2020
Kiadó: earMUSIC
Stílus: Hard rock
Származás: Anglia, Amerikai Egyesült Államok

Zenészek:

Don Airey – billentyűsök
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Steve Morse – gitár
Ian Paice – dob

Dalcímek:

1. Throw My Bones
2. Drop the Weapon
3. We’re All the Same in the Dark
4. Nothing at All
5. No Need to Shout
6. Step by Step
7. What the What
8. The Long Way Round
9. The Power of the Moon
10. Remission Possible
11. Man Alive
12. And the Address
13. Dancing in My Sleep

 

Megosztás