Iron Maiden: The Book of Souls

írta Adamwarlock | 2015.09.07.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Parlophone

Weblap: http://www.ironmaiden.com

Stílus: Heavy metal

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Az emberiséget ősidők óta foglalkoztatja egy bizonyos kérdés: Mi is a lélek (és van-e egyáltalán)? A mágikus kor sámánjai, a mítoszok túlvilág-koncepciói, az intézményesített vallások válaszai és a filozófusok tézisei Platóntól Descartes-ig mind hozzátettek a számunkra megismerhetetlen problematikához. Ezúttal Steve Harris agytekervényeit is megihlette a kérdés, és úgy döntött, a lélek koncepcióját teszi meg a legújabb Iron Maiden-album fő zsinórmértékévé. A csapat nem vállalkozik mély filozofálásra, de – jó szokásukhoz híven – a kérdéskör vissza-visszatér a ’The Book of Souls’ egy-egy dalában, ami csupán egy laza kapcsolatot ad a szerzeményeknek, így ezúttal sem beszélhetünk konceptalbumról. A lemez borítóját és a címadó dal szövegét egyaránt a maja civilizáció ihlette, olyannyira, hogy ezek kidolgozásában a világ talán leghíresebb maja-kutatójának, Simon Martinnak a segítségét is igénybe vették, aki még a dalok címeit is átkonvertálta maja hieroglifákba. Mondjuk alaposságért a Maidennek sohasem kellett a szomszédba mennie.

Bár nem nevezhetjük a ’The Book of Souls’-t konceptalbumnak, mégis belengi az egész lemezt egyfajta elmélkedő, filozofikus légkör. Majdnem minden dal valahol az emberi természettel foglalkozik, arra nézve von le következetéseket hol történelmi, hol vallási, hol lélektani szempontból. A lemez témái tehát meglehetősen színesek: megjelenik az ember kiemelkedése a primordiális létből, egy kis mérsékelt sci-fi, a már említett maja civilizáció lélekkoncepciója, de visszatérnek a jól megszokott „maidenes” témák is, mint a repülés és a háború. Szövegei mélységét tekintve a ’The Book of Souls’ még merészebb, mint az ilyen téren amúgy sem gyenge két előző lemez, ami egyértelműen előnyére vált a csapat elképzelésének.

Rögtön szembetűnik, hogy a rákkal folytatott küzdelem első menetét sikeresen abszolváló Bruce Dickinson neve négy szám írói között is ott virít, és ezekből kettőt teljesen önállóan alkotott meg. A ’The Book of Souls’ rögtön a frontember egyik saját darabjával, az If Eternity Should Fail-lel indít, ami a maga nyolc és fél percével megadja az alaphangot az elkövetkező tíz számhoz. Fülbemászó verze és monumentális refrén á la Bruce Dickinson. Külön érdekesség, hogy a dal eredetileg az énekes ki tudja mikor megjelenő – ha egyáltalán fog még ilyet készíteni valaha – szólóalbumára készült, ami a dalszövegen meg is látszik, hiszen akár az ’Accident of Birth’ egyik száma is lehetne. A Speed of Light már ismert volt a lemez megjelenése előtt. Akkor én személy szerint nem éreztem túl nagy dobásnak, de így a lemez többi dala között elhelyezve egészen megkedveltem. Viszont azt megjegyezném, hogy bár a Maiden rockosabb darabjai közé tartozik, én kicsit mosolyogtam azon, hogy az intro része olyan, mintha egy Guns ’N Roses B-side kezdése lenne az ’Appetite’ lemezről. Mondjuk ettől még működik a dolog.

A folytatás csak emeli a minőséget. A Great Unknown és a Red and the Black első osztályú dallamorgiával szolgálnak, a csapat egyenesen brillírozik zeneileg. Szerintem Nicko barátunk dobjátéka egyértelműen kiemelkedő az egész dupla albumon, főleg azért, mert a Maiden ezúttal (is) rengeteg váltást használ, Mr. McBrain pedig rendkívül stílusosan oldotta meg ezeket. Két megalomániás dal után jó „pihenő” a tipikusan Adrian Smith-es When the River Runs Deep, melynek sodró lendülete és egyszerű szerkezete falat kenyér a sok monumentális dal között, ugyanis a tízperces címadó dal az első lemez zárásaként bizony elmélyült odafigyelést igényel. Ezzel az opusszal a Maiden újabb taggal bővítette a nagyívű és tökéletes dalai sorát. Néhány hallgatás után simán odateszem a Seventh Son... és az Alexander the Great mellé. Itt jegyzem meg, hogy Janick Gers nem sok dalért felelős, de az a kevés mindig nagyon különleges lesz, és ez a The Book of Souls esetében sincs másképp.

Az első lemezt azért elemeztem ki részleteiben, mert szinte maradéktalanul elnyerte a tetszésemet, hibát alig tudok találni rajta. Talán csak annyit, hogy a The Red and the Black lehetne valamivel rövidebb, szerintem 13 percben kicsit túl lett írva, de igazi hibának ezt sem tudom felróni, mert Harris végig kiváló gitárfutamokat írt a dalba. Viszont jön a második lemez… Nos, ezzel már cseppet sem voltam ennyire megelégedve. Igazából a két Dickinson-szám menti meg az egészet. Az Adriannel írt Death or Glory tipikus, pörgős Maiden-dal, fülbemászó, gyors, dallamos. Koncerten kell visszaköszönnie. Ezzel szemben a Shadows of the Valley monoton és unalmas, a Robin Williams depressziója és tragikus halála által ihletett Tears of the Clown nekem pedig kissé idomtalannak tűnik, B-kategóriás refrénnel. Ezt követi a lemez leggyengébb dala, a The Man of Sorrows, ami maximum egy japán kiadáshoz mellékelt extrának illene be. Főleg az első lemez sziporkázása fényében, ez a három dal nem ugrotta át a Maiden saját maga által magasra emelt lécét.

Hanem a zárótétel! Bruce Dickinson a zongora mögött! Méghozzá egy gyönyörű billentyűfutamot mutat be, ami végigáramlik az Empire of the Clouds mind a 18 percén. Bár itt-ott vannak furcsaságok a minden idők legnagyobb léghajójának, az R101-es légi katasztrófáját leíró szövegben, maga a dal konkrétan zseniális. Az, hogy a szám hosszabb, mint az eddigi Maiden-rekorder, a The Rime of the Ancient Mariner, fel sem tűnik, mert olyan szinten köti le a hallgatóságot. A feszültség végig fokozódik, majd óriási zenei orgiába fut ki, végül lecsengve érzékelteti az 1930-as tragédia súlyát.

Nos, nálam az Iron Maiden 2015-ben 11 dalból nyolcat csont nélkül hozott, háromban pedig közepesre vizsgázott. Csinálja utánuk ezt bárki. Mert ha egyet is lehet annyiban érteni, hogy egy ilyen hosszú dupla lemezen nem minden dal tökéletes, a ’The Book of Souls’ azokban a számokban, amelyek betaláltak, olyan magas színvonalat mutatott fel, amit jó ideje egyetlen klasszikus metal bandától sem hallottam. A Maiden idén is – ahogy a ’The Final Frontier’ esetében is – meg tudott újulni. Ha egyetlen albumba sűrítették volna a végterméket, akkor bátran adnék 9 fölötti pontszámot, és emelném a lemezt a legjobb Iron Maiden-kiadványok közé. Szerintem lehetett volna aludni még egyet a dupla korongra.

Pontszám: 8