A hír hallatán, hogy a Kreator újra kis hazánkba látogat már idejekorán elkezdett bizseregni a talpam még annak ellenére is, hogy már számtalanszor sikerült elcsípni őket élőben. Ebből a mondatból ki is lehet találni, hogy számomra ők voltak az est fénypontja, és nem a másik fő attrakció, a Lamb Of God, akiket 12 hosszú év után sikerült újra hazánkba csábítani a rajongók nagy-nagy örömére. Az amerikaiakat én az első Metalfest alkalmával már láttam, de akkor nem tettek rám túl mély benyomást. A mostani randink viszont sokkal emlékezetesebbre sikerült. Az pedig a hab volt a tortán, hogy a két nagyágyú mellé leigazoltak három igazán súlyos csapatot, akik szintén magasra emelték az underground zászlaját.
A minifesztivállá duzzasztott esemény korai kezdésének és időbeosztásának köszönhetően a Vended zenekarhoz nem volt szerencsém, mert csak néhány perccel a Kreator startja előtt sikerült érkeznem. A zenekar egyébként a Slipknot-tagok sarjainak csapata. Az iowai srácok hasonszőrű modern metált tolnak, mint az ősök, így az igazat megvallva nem is nagyon igyekeztem, hogy lássam őket, mert ez a műfaj nem igazán hoz lázba, így számomra a teuton thrash élcsapata indította az estét.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A germán vonalas thrash közelebb áll hozzám, mint amcsi testvéreik, ezen csapatok közül pedig mindig is a Kreator töltötte be a vezető szerepet nálam. Fiatalkorom egyik legnagyobb kedvencét még mindig rajongással tudom hallgatni, amit annak tulajdonítok, hogy a kétezres évek bivalyerős lemezei sokszor segítették túlélni a fránya hétköznapokat. Legutoljára 2018-ban sikerült látnom őket, így éppen ideje volt, hogy újra erre vegyék az irányt.
Mint ahogy korábban, ez alkalommal is sikerült nekik eléggé impozáns színpadképet felállítani a felnyársalt és felakasztott zombikkal, valamint az időnként felbukkanó Violent Mind álarcot viselő fáklyás csuhásokkal, amit még tudtak fokozni lángokkal és konfettiesővel a legelképesztőbb pillanatokban, amikor nem is számít rá az egyszerű halandó.
A hangzás szépen összeállt az első pár dal alatt, így – a koncertprogrammal ellentétben – arra nem lehetett panaszom. Persze a dallistával sem volt nagy gond, mert kiválogatták a 2001 óta megjelent lemezeik jobb dalait – koncentrálva a címadó tételekre –, így kaptunk egy nagy adagot az „újkori” Kreatorból és egy csipetnyit a korai évekből.
Összességében nem volt ezzel baj, mert minden korszakukat szeretem, még a sokak által kritizált ’Outcast’ és ’Endorama’ albumokban is meg tudom találni a szépséget, éppen ezért a hosszú ideje a műsorban ragadt Phobia mellett szívesen meghallgatnék mást is ebből az érából.
De igaz ez a korai évekből származó Flag Of Hate és Pleasure To Kill párosra is, ezek helyett is bedobhatnának néha egy Blind Faitht vagy Betrayert. A Renewaltól meg egyenesen fényt kapnék, de sajnos nem sok esélyt látok rá, hogy valaha élőben hallhassam. Természetesen a nemrégiben megjelent ’Hate Über Alles’ című új albumról elhangzottak a klipes dalok, amelyek valóban a korong erősségei.
Mindezek figyelembevételével is egy kifejezetten lendületes és jó hangulatú bulit kapott a közönség. A The Patriarch / Violent Revolution nyitány már az első pillanattól megadta az alaphangulatot, amelyet a Hate Über Alles dühe és a Phobia feszültsége csak tovább fokozott.
Mille Petrozza frontembernek ugyanis megvan az a képessége, hogy könnyedén transzba helyezi az erre fogékonyakat és az első percektől mély hipnózisban tudja tartani a nézősereget. Hétköznapi koncerteken rég tapasztaltam ilyen őrült közönséget. Petrozza úr hívó szavára sokszor beindult a centrifuga és elég intenzív circle pitek és wall of deathek alakult ki a dalok alatt és között.
A színpadon pedig végig feszes hangszeres játék és profizmus, ahogy az elvárható a germán thrash metal legnagyobb ikonjától. Az 1982-ben alakult bandában a hagyományok mellett megvan a fejlődni és változni akarás, ami talán elengedhetetlen ahhoz, hogy megszólítsa a fiatalabb korosztály tagjait is, akik nélkül nem tudna fennmaradni a műfaj.
Bár a zenéjükben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a dallamokra, még mindig őszinte düh lengi körbe a dalokat, ezáltal egyedi atmoszférát teremtve azoknak. Ez a Kreator-esszencia pedig mindig a színtér legmagasabb fokára emeli a zenekart és a trónkövetelőket könnyedén maga mögé utasítja.
A menü hiányosságai ellenére – amely csak az én egyéni szociális problémám – is kár lett volna kihagyni a lehetőséget, hogy újra láthassam a csapatot. Ha itt hazafelé kellett volna venni az irányt, már akkor is elégedett lehettem volna, de szerencsére volt miért maradni.
The Patriarch (intro) / Violent Revolution / Hate Über Alles / Phobia / Satan Is Real / Hordes Of Chaos (A Necrologue For The Elite) / Hail To The Hordes / 666 – World Divided / Enemy Of God / Phantom Antichrist / Strongest Of The Strong / Flag Of Hate / Pleasure To Kill
A záróakkord lecsengése után a klub felé vettem az irányt. Sajnos akármennyire is igyekeztem, már esélyem sem volt a közelébe férkőzni a teremnek. Óriási tömeg és pokoli hőség fogadta a Blood Incantationt, akiket bár nagyon szerettem volna meghallgatni, nem jártam sikerrel, így maradt a büfé előtti beszélgetés a richmondi ötösfogat érkezése előtt.
A Lamb of God zenéje nem tett rám túl nagy hatást eddig. Láttam őket jó régen Csillebércen, de ott nem igazán jött át a produkció. Ennek ellenére kíváncsian vártam, hogy a mostani alkalommal meg tudnak-e győzni és maguk mögé tudnak-e állítani.
A kíváncsiságomat fokozta a tudat, hogy Willie Adler gitáros Covid-19-nézetei miatt nem tudott/akart a csapattal tartani, így a Machine Headből és a Vio-lence soraiból ismert Phil Demmel segítette ki a csapatot.
A Lamb of God zenéjét a legendás Panterához szokás hasonlítgatni, és ebben van is némi igazság. Használnak olyan zenei fordulatokat és megoldásokat, amelyeket valóban körbeleng a cowboyok szelleme, de azért azt be kell látni, hogy az isten bárányai a dalokban nem törekednek olyan szintű fogósságra, mint tette azt a legendás négyes. Súlyos és emlékezetes riffekben nem szűkölködik a Lamb Of God sem, de az emlékezetes szólók és refrének nem kapnak akkora hangsúlyt, mint szerintem kellene.
Ezen az estén azért is érkeztem, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz a csapattal, ami érzésem szerint sikerült. Randy Blythe egy rendkívül energikus frontember, aki minden percben azt lesi, hogy a díszlet melyik pontjára kellene felmászni és onnan leugrani. Egy frissen szökött pszichopata látszatát keltette, aki épp áldozatát kutatja.
Az ehhez szükséges zenei alap pedig elementáris erővel süvített mögötte. Kíméletlen intenzitással tolták végig a bő 70 percet, amely alatt még úgy sem unatkoztam, hogy nagyon felületesen ismerem a munkásságukat.
Az olyan dalok, mint a Ruin vagy a Now You’ve Got Something To Die For szüntelen bólogatásra kényszerítették a nyakamat. Az egész koncert alatt úgy éreztem magam, mint az ezerkettes Ladák kötelező kiegészítője, a kalaptartón elhelyezett bólogató kutya.
A Walk With Me In Hell című dalt Mark Morton gitáros magyar származású nagymamájának küldték, aki biztosan mérhetetlenül büszke a kisunokájára, aki zenéjével meghódította az egész világot.
Az igazi közönségkedvenc 512 és Redneck mellett felcsendült az új lemez klipes dala, az Omens is. A 12 éves böjtön lévő közönség pedig nem fogta vissza magát, a circle pit és a szűnni nem akaró együtt üvöltés kitartott az utolsó hangig.
A levonulást már nem vártam meg, mert mindenképpen be akartam jutni a kisszínpad elé, hogy belefülelhessek az utolsó csapatba.
Memento Mori / Ruin / Walk With Me In hell / Resurrection Men / Now You’ve Got Something To Die For / Conctractor / 11th Hour / Omens / Hourglass / 512 / Ghost Walking / Vigil / Laid To Rest / Redneck
A minifesztivál utolsó és egyben legbetegebb, valamint legsúlyosabb fellépője következett, a Cattle Decapitation. A sátorban uralkodó rekkenő hőség és oroszlánszag igazán megadta a koncert alaphangulatát. Az eszméletlenül beteg és eszeveszett tempóban előadott eposzok az utolsó csepp nedvességet is kifacsarták belőlem. Sajnos a hangzás és a brutális hangerő nem segített túlságosan befogadni a hallottakat, annak ellenére sem, hogy zenéjük nem teljesen ismeretlen számomra. Szünet nélkül, nagy fordulaton ontották ránk a vegán klasszikusokat, amelyeket így a nap végére már egy kicsit nagy tehernek éreztem. Az egész megdöbbentően teátrális és leírhatatlanul beteg volt. A hőségtől és az egész napos rohanástól megfáradva igazi sokként ért a kaliforniai brigád zajmasszája.
The Geocide / Vulturous / Bring Back The Plague / One Day Closer To The End Of The World / Forced Gender Reassignment / Plagueborne / Finish Them / Time’s Cruel Curtain / Death Atlas
A szervezők remekül kitalálták az esemény összeállítását, a látogatók pedig igazi fesztiválhangulatot teremtettek az este folyamán. Minden zenekar a maximumot préselte ki magából, amelyet a rajongók rendkívül intenzív jelenléttel háláltak meg. Remek este volt, melyen egy igazán intenzív metálkezelést kaptunk.
Szerző: Losi
Fotók: TT
Cattle Decapitation fotó: a zenekar Facebook-oldala
Köszönet a lehetőségért a H-Music Hungarynek!
Legutóbbi hozzászólások