A Steve Morse, Neal Morse, Dave LaRue, Mike Portnoy és Casey McPherson tagokból álló amerikai szupercsapat harmadik koncertfelvételét tette le az asztalra. Ez a zenekar mindig is egy üde színfolt volt a rockzene palettáján. Ha csak a névsoron végignézünk, akkor eszünkbe juthat egy legendás hard rock együttes, egy progresszív rockcsapat, egy instrumentális zenekar, egy progresszív metálalakulat és egy alternatív pop-rock banda. Ilyen háttérből nem is csoda, ha ezerszínű produkció kerekedik. A Flying Colors erőssége – ahogy a nyolc évnyi közös munka alatt egyértelműen kiderült – a közös dalszerzés. A fejlődés, amin keresztülmentek, érezhető volt albumról albumra, mire a ’Third Degree’-n megtalálták saját hangjukat, saját egyéni világukat. Minden egyes stúdiólemezt követett egy koncertkiadvány. Bevallom férfiasan, azt vártam a Londonban felvett koncerttől, hogy érezhető legyen, hogy a ’Second Flight: Live At Z7’ megjelenése óta mennyivel lett több az élő produkció.

A ’Live In Europe’ és a ’Second Flight: Live At Z7’ tökéletesen dokumentálta, hogyan működött színpadon a Flying Colors az első és a második nagylemezt követően. A most megjelenő ’Third Stage: Live In London’ filmjén hat olyan dal van, ami a korábban megjelent kiadványokon nem található meg. Ez körülbelül 40 százaléka a programnak. Célom most az, hogy az újdonságokról meséljek egy kicsit. Látvány tekintetében a legnagyobb különbség a kivetítő, amely egész este vizuális hatásokkkal erősítette a dalok hangulatát, ha nem éppen egy-egy klip részleteit vetítette.

Már a Blue Ocean első hangjai alatt feltűnt, hogy az O2 Shepherd’s Bush Empire közönsége ülve nézi a koncertet, néhány alkalommal lehetett látni egy-két felpattanó embert, de alapvetően mindenki higgadtan végigülte az előadást. Emiatt érezhetően más az egész hangulata, mint a korábbi túlfűtött svájci felvételen. A hangzás nagyon jó, minden hangszert tökéletesen lehet hallani, külön élvezet számomra, hogy ebben a mixben Dave LaRue játéka is ennyire jól hallatszik. Az ének viszont nincs most annyira egyértelműen előrehozva, mintha Casey nem mert volna bátrabban énekelni. A hangszeresek dominanciája egyértelmű, de az ének arányát egy picit kevésnek érzem. A vokálok tekintetében nem lehet panaszunk, hiszen a szokásos Neal, Mike és Casey hármas hozza a háromszólamú témákat, a vezető szerepben levő Casey azonban mintha tartalékon lenne. Teljesítményéről nem tudok rosszat mondani, egy hamis hang sem jött ki a torkán, de valahogy nem éreztem azt az átütő erőt, amit egy frontembertől elvárrnék.

A műsor harmadik dalától kezdődően a 2019-es ’Third Degree’ lett a főszereplő. Érdekes, hogy a stúdiófelvételek sorrendjében mutatkoztak be élőben is a friss szerzemények. A Loss Inside és a More kettőse technikai okokból is érthető, hogy egymás mellé került. Mindkettő esetében D-hangolású hangszereket használtak a gitárosok. Steve Morse uralkodó szerepe jól érezhető a csapat hard rockosabb irányú műveiben. A műfaj hagyományát követi a billentyűs Morse is, aki a Hammond-hangszínt veszi elő orgonáján. A More-hoz érve hatalmasat ugrott a közönség energiaszintje. A gitárok jól elkülönülő, különböző szólamokat játszottak. A stúdióváltozatban Morse hangsúlyos jelenléte volt érezhető. Itt Casey-vel egyenrangúként építették fel a kétgitáros hangzást.

A keményebb műfaj után a zenekar egy másik színvilága következett, egy kis elsőlemezes kitérő után megérkezett a Geronimo, amely igazi örömzenélést hozott. A könnyedség és az öröm sugárzott az ötösfogat minden tagjának arcáról. A funkys hatású dalban a főszereplő Dave LaRue lett a slap bass témájának köszönhetően. Ez a kicsit kísérletezős és jazzes irányba is elmozduló nóta jót tett a műsornak. Örülök neki, hogy a fellépésekre szánt szűkös időkeret ellenére be mertek vállalni egy ilyen komplexebb nótát is. Nem biztonsági játékosok, az biztos! Ha már a könnyedebb dalok is előkerültek, biztos voltam benne, hogy a lírai oldalt képviselő You Are Not Alone is része lesz a műsornak. Casey személyes története a felvezetőben az igazi emberi érzésekről szólt és az őszinte segítségnyújtásról, hiszen az énekes maga is részt vett egy hurrikán után az emberek mentésében. De ne menjünk el szó nélkül a Love Letter mellett sem, hiszen ennek a felvezetőjében egy másik igaz történetet ismerhettünk meg. Ezúttal Neal mesélte, hogy ő már régóta ismeri ezt a koncerthelyszínt, hiszen egykor a Spock’s Beard itt volt előzenekar a Dream Theater előtt. Persze a közönség soraiból is sokan emlékeztek közel két évtized után is ezekre a bulikra. Visszakanyarodva a Love Letterre, ez a kis könnyed tétel is rengeteg munkát igényelt, hogy ilyen minőségben szólaljon meg élőben. És persze a közönséget is bevonták egy pillanatra az acapella rész alatt.

A könnyed hangulat után várható volt, hogy a tartalmasabb „étkek” felé haladva helyet kapnak majd a Neal-féle hosszabb lélegzetű epikus művek, mint a Crawl, mely a londoni koncert csúcspontja számomra. Casey itt végre olyan erővel énekelt, hogy egyértelmű volt a dallam irányításában a vezető szerepe. Hála a különböző kameranézeteknek, Steve Morse szólóját testközelből élhettem át. Érdekes volt közelről látni, ahogy ujjaival állítja hangszerén a potikat. Aki látta már Mike Portnoyt élőben játszani, az tudhatja, hogy mindig is egy dominás személyiség a színpadon, ennek ellenére itt most egyértelműen igazi csapatjátékos és érezhető, hogy számára most ez a zenekar az elsődleges. Nem volt egyetlen felesleges ütés sem, csak annyi mindig, amennyi kellett.

A ráadást sem aprózták el, hiszen a több mint 10 perces Cosmic Symphony került elő ismét, jó volt látni, hogy Casey ezúttal a közönség közé kisétálva egy-egy pacsi és kézfogás segítségével köszönte meg, hogy ott voltak velük testben és lélekben a rajongók. A közönség persze itt már érezte, hogy a koncertnek hamarosan vége lesz, így egyre többen álltak fel és úgy énekelték a dallamokat, legyen az akár a ’Second Nature’ epikusabb tétele, vagy épp a ’Flying Colors’ legpopulárisabb száma. Az igazi robbanást viszont az utolsó percekre hagyták: a Mask Machine-nal zárult ez a buli.

A ’Third Degree’ albumot bemutató, összesen tíz buliból álló sorozatnak két különleges eseményei is volt. Ezek közül az egyik – az időben legutolsó – a Londonban felvett esemény, amely tökéletesen megmutatta, hogy milyen nagyszerű is volt ez a rövid turné. A másik alkalom viszont a sorozat legelső állomása, az augusztus végén megrendezésre került 2019-es MorseFest! A Cross Plains városában adott koncert azért is érdekes, mert ekkor még nem jelent meg a ’Third Degree’, a műsoruk nagy része még a korábbi lemezeik anyagára épült. Az újról mindössze a klipeken korábban bemutatott More és a You Are Not Alone hangzott el, de először szólalt meg élőben a Crawl, amit ekkor még csak az itt jelenlévők hallhattak. A ötös mellett ott voltak a MorseFest!-eken megszokottnak mondható vonósok és a kórus is, így szólaltatták meg műveiket. A kép- és hangminőség sajnos itt most nem olyan, mint amiket a korábbi MorseFest!-kiadványokon tapasztaltam. Ez a hatdalnyi részlet, mint extra csak a Blu-ray lemezen és az ötlemezes Earbook változatban lesz látható. Külön köszönet érte a kiadónak, hogy ezt is elérhetővé tették a promóciós változatban.

Összegzés:

A Flying Colors londoni koncertjének varázslatos élményét most már mindenki átélheti otthon. Ez még harmadik koncertfilmként is tud újat mutatni, hiszen zeneileg és vizuálisan is érettebb produkciót lehet látni a színpadon. Nem fog csalódást okozni annak, aki áldoz rá időt, hogy megismerkedjen vele.

Pontszám: 9,5

Megjelenés: 2020
Kiadó: Music Theories Recordings / Mascot Label Group
Stílus: progresszív rock
Származás: Amerikai Egyesült Államok

Zenészek:

Casey McPherson – ének, gitár
Steve Morse – gitár
Dave LaRue – basszusgitár
Neal Morse – billentyűs hangszerek, ének, vokál
Mike Portnoy – dobok, vokál

Dalcímek:

‘Third Stage: Live in London’:

01. Blue Ocean
02. A Place In Your World
03. The Loss Inside
04. More
05. Kayla
07. Geronimo
8. You Are Not Alone
09. Forever In A Daze
10. Love Letter
11. Peaceful Harbor
12. Crawl
13. Infinite Fire
14. Cosmic Symphony
15. The Storm
16. Mask Machine

Bónusz – Live at Morsefest 2019:

01. More
02. You Are Not Alone
03. The Fury Of My Love
04. Crawl
05. Peaceful Harbor
06. Cosmic Symphony