Flying Colors: Flying Colors

írta Bigfoot | 2012.03.26.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Provogue

Weblap: http://www.flyingcolorsmusic.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Egyesült Államok

 

Zenészek
Casey McPherson - szólóének, gitár, billentyűsök Steve Morse - elektromos és akusztikus gitár Dave LaRue - basszusgitár Neal Morse - billenytűsök, ének Mike Portnoy - dob, szólóének (10. szám)
Dalcímek
1.Blue Ocean 2.Shoulda Coulda Woulda 3.Kayla 4.The Storm 5.Forever in a Daze 6.Love is What I'm Waiting For 7.Everything Changes 8.Better Than Walking Away 9.All Falls Down 10.Fool in My Heart 11.Infinite Fire
Értékelés

Az év egyik nagyon várt lemeze végre megjelent, elképesztő muzsikus gárdát felvonultatva. Nem hiszem, hogy akad olyan progresszív rock rajongó, aki nem szeretné egy bandában látni Neal Morse-ot, Steve Morse-ot és Mike Portnoyt. Ugyanakkor azon is elgondolkodhatunk, hogy a három munkamániás zenésznek hogy a viharba fért bele ez a vállalkozás is az idejébe. A végeredmény olyan lett, hogy a slágerzene és a progresszív rock kedvelői is megtalálják benne a maguk szerethető darabjait, igaz, hosszú kompozíciókra nem igen vállalkoztak a művészurak.  Hogy mennyire szerencsés a két világot összepárosítani, arról már hosszabban lehetne elmélkedni.

A Blue Ocean jazz rock alapú, lendületes kompozíció, a Dixie Dregs környékéről. Dave LaRue ritmikus basszusjátéka, Steve Morse gitártémáit nem lehet nem felismerni, a refrén viszont a a Spock’s Beard világát idézi a Genesis-szerű dallamvilággal. A Shoulda, Coulda, Woulda metálos gitárriffje egyértelműen a Dream Theaterre hajaz, Portnoy majd szétveri a cuccát, Casey McPherson lágy énekstílusa kilóg a képből. A Kayla akusztikus kezdetén azt hisszük, Ritchie Blackmore penget személyesen a tiszta reneszánsz hangok miatt, végül kialakul egy tipikus amerikai sláger, Steve Morse a háttérben hozza a kötelezőt. A végére visszatér a kezdő reneszánsz pengetés.

A Storm is melodikus darab Steve Morse keze nyomait mutatva, a refrén ismét Spock Beard-ös. A Forever In A Daze-ben visszatér a jazz-rockos alap – variál ám Dave LaRue! – versének meg odavágnak egy totál más hangulatú dallamsort. A Love Is What I’m Waiting For zongorája a Supertrampot juttatja eszünkbe, refrén pedig egy az egyben hozza Beatles kései, a hatvanas évek végén készült albumainak világát. Az Everything Changes szép gitárbevezetője után egy romantikus dalt kapunk, újabb Supertrampes betéttel.

A Better Than Walking Awayben lírai hangokat pengetnek tovább, szerintem két ilyen egymás után vall szerencsés szerkesztésre. Az All Falls Down aztán hasít három percen keresztül, tele is nyomták hangszeres virgákkal, kissé töményen, a refrén nem jó: tucatmetál bandák szoktak ilyen kórusokat nyomni. A Fool In My Heart Mike Portnoy énekével visszaviszi a hallgatót lírai mezőkre – érthetetlen módon. A záró Infinite Fire tizenkét perce klasszikus progresszív rockot idéző, többtételes mű, a hangszertudást erősen előtérbe helyezve. 

Pontszám: 6.5