Flying Colors: Third Degree

írta karpatisz | 2019.09.29.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: https://flyingcolorsmusic.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: USA

 

Zenészek

Casey McPherson – ének, gitár
Steve Morse – gitár
Dave LaRue  basszusgitár
Neal Morse – billentyűs hangszerek, ének, vokál
Mike Portnoy – dobok, vokál

Dalcímek

01. The Loss Inside
02. More
03. Cadence
04. Guardian
05. Last Train Home
06. Geronimo
07. You Are Not Alone
08. Love Letter
09. Crawl

Értékelés

2012-ben kezdődött a progresszív pop rock szupercsapat története. Az eddigi munkásságukat úgy lehetne összefoglalni, hogy legelőször csináltak valami olyat, amire senki sem számított. Négy ilyen kaliberű hangszeres és egy addig ismeretlen amerikai énekes a pop és a könnyű-rock műfajt célozta be első nagylemezén. Már akkor sem titkolták, hogy ez a lépés a két külső producer: Bill Evans és Peter Collins szándéka volt. Aztán két évvel később a második albumon elkezdték járni saját útjukat, egy egyedi hangot keresni. Azért ez nem lehetett könnyű feladat, hiszen olyan karakteres és egyedi játékstílusú zenészek a csapat tagjai, akiknek a játékát nagyon könnyen fel lehet ismerni. A ’Second Nature’ cím is erről árulkodott, hogy akkor olyan dalok születtek, melyek közelebb álltak ahhoz, amit a Morse/Portnoy vagy épp a Morse/LaRue párosoktól megszokhattunk.

Azt szokták mondani, hogy jó munkához idő kell. Nos, a Flying Colorsnak volt ideje arra, hogy harmadik nagylemezét elkészítse. Tegyük is rögtön hozzá, hogy kiadói nyomás sem volt, hiszen a Mascot Label Group leányvállalata, a Music Theories Recordings nagyon jól tudja, hogy Steve Morse rengeteget lép fel a Deep Purple-lel, Mike Portnoy is minden évben más-más zenekaraival aktív. Az első kísérlet arra, hogy egy új Flying Colors-lemez szülessen, még 2016 decemberében volt. A szűkösnek mondható időkeret ellenére termékeny volt az ötösfogat, hiszen hét friss szerzeményt készítettek el. Sajnos a mai napig nem derült ki, hogy a mostani 9+1 dalból melyik az, ami ekkor készült. A folytatásra újabb két évet kellett várni, mire ismét össze tudott ülni a teljes zenekar, ekkor még három dal készült el. A Neal Morse-tól származó információkból lehetett arra következtetni, hogy a 2019-es MorseFest!-en bizony ott lehet majd a Flying Colors is. Később be is jelentették, hogy a The Neal Morse Band mellett ott lesz a két Morse-t a soraiban tudó szupercsapat is. Egy aprócska dolog viszont közbeszólt, ugyanis az augusztus 30-i első fellépés idején még nem jelent meg a lemez. Ezt az időpontot valószínűleg utólag tolták erre a későbbi, október 4-es dátumra. Ennek oka az, hogy október 7 és 17 között három alkalommal fel is lép az USA-ban a csapat. Érthető, hogy a kiadó is a koncertekkel egyidőben szeretné kihozni a ’Third Degree’ címre keresztelt anyagot.

Elsőre csak a kilenc dalt tartalmazó hagyományos változatot ismerhettem meg, de nem bántam egy percig sem. Már régóta vártam, hogy a Flying Colors munkásságának új fejezetével foglalkozhassak. Talán azt is kijelenthetem, hogy a 2019-es évben ezt a lemezt vártam a legjobban. A nagy várakozás megérte, mert ez a kilenc dal bizony nagyon jó lett. A lemez egységes, tisztán szól és minden perce aranyat ér. Jól érezhető, hogy többféle zenei ötlettel dolgoztak. A ’Third Degree’ első dalai a direkt, rockos hangvételűek. Steve Morse játéka dominál, a D hangolású nóta igazi hard rockos, akár egy modern kori Deep Purple-dal is lehetne, a Hammond-szőnyegről nem is beszélve. Neal Jon Lordot megidéző módon használja az orgonát. A folytatás már nem ennyire intenzív hangzású, de azért az indító riffen érezhető, hogy ismét a gitárosé volt a főszerep. A More esetében már érezhető volt, hogy melyik részt melyik Morse ötleteiből dolgozták ki. Az egész dal elszállós, pszichedelikus hatású. Az első néhány hallgatásnál bizony fülelnem kellett sokat, mert Casey McPherson már ismert hangját nem találtam meg. A hangjából érezhető fájdalom most más színt hozott ki, ezért volt nehéz felismerni őt elsőre. Ennél az egy dalnál a sokszori hallgatás segített, önállóan más képet mutatott, mint a lemez szövetébe illeszkedve.

Egy jól érezhető stílusváltás következik a Cadence című daltól, ahol a lágyabb hangvételé a szerep. Innentől érzem azt, hogy az igazi Flying Colors, amit hallhatunk. A játékosság és a könnyedség veszi át a főszerepet. A korábbi két album hangulata egyszerre felfedezhető, hiszen könnyed, popos irányú művek is megszólalnak, de megvan mellette a Neal Morse-féle progresszív rockos építkezés és sokszínűség is. Nem is lehetne szebben ezt az oldalát megmutatni a zenekarnak, a tökéletes példa a Love Letter, amelyhez egy igencsak szemrevaló animációs filmet raktak össze.

De a legjobb, hogy emellett egy új elemmel is gazdagodott az eddigi paletta. A Geronimo pozitív értelemben kilóg a teljes lemez képéből is. A slapes bőgőtémával induló dal egy igazi örömzenélés. A funkys téma, melyet a hangszeresek hoznak, egy többszólamú énektémával bővül, majd jön egy aréna rockot idéző refrén. Erről Steve Morse már mesélt: „Ez a lemez új oldaláról mutatja majd meg a zenekart. Az egyik kedvencem, a Geronimo jazzes és heavy hatásokkal bír, de a dallamossága a legfontosabb. Mi csak azt csináltuk, ami nekünk örömet okozott és jól hangzott és nem azzal foglalkoztunk, hogy a kritikusok vagy a rendezők mit mondanak majd. Így a legjobb zene születhetett meg.”

Visszakanyarodunk azokhoz a dalokhoz, amelyekben egyértelműen érezhető, hogy az elsőszámú szerző Neal Morse volt. Igaz, elfogult vagyok irányában, de a Last Train és a Crawl a legjobb dalok a teljes nagylemezen. Mindkettő tíz perc hosszúságú, ami azért önmagában is beszédes. A vokális sokszínűség is különleges ezekben, Casey mellett Neal is nagyobb szerepet vállal, de a háromszólamú vokál az alap, amivel megtámogatták a refréneket. Véletlen egybeesés vagy nem, de a vonós hangszerek kísérete is jól érezhetően domináns szerepet kapott. Hallgatva ezeket, megfordult a fejemben, hogy ezek is egy igazi MorseFest!-es előadást kívánnak, ahol bizony élőben is ott van a szimfonikus zenekar. Egyelőre még csak pár árulkodó képet és rajongói felvételt lehetett csak látni az idei augusztusi fesztiválról, ahol tényleg ott volt a vonós, fúvós kiegészítés az ötös mellett. Ekkor még csak két dal volt publikus, de bevállalták, hogy a 11 perces Crawlt is megszólaltatják. Eddig minden egyes MorseFest! anyagát filmre vették, úgyhogy van remény arra, hogy bizony ezt az előadást is láthatjuk a jövőben. A megjelenés előtt műsorra tűzött dalok egyike a You Are Not Alone című ballada, amely szintén csodálatos lett a lemezen. Néha bizony egy ilyen egyszerűbb szerkezet többet mond!

Lehet még a várakozást tovább fokozni? De még mennyire, hogy lehet! Itt van kilenc dal, amit nem tudok letenni. Minden egyes napon ott szól a fülemben és sosem elég. A tudattól fülig ér a szám, hogy jön hozzá még egy tizedik is és további öt instrumentális változat. Nagyon várom, hogy halljam a duplalemezes deluxe CD-n ezeket.

Pontszám: 9