Flying Colors: Live In Europe (DVD)

írta karpatisz | 2013.10.29.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: http://www.flyingcolorsmusic.com

Stílus: Progresszí­v / alternatí­v rock

Származás: USA

 

Zenészek
Casey McPherson - ének, gitár Steve Morse - gitár, vokál Dave LaRue - basszusgitár Neal Morse - billentyűs hangszerek, ének, vokál Mike Portnoy - dob, ének, vokál
Dalcímek
1. Blue Ocean 2. Shoulda Coulda Woulda 3. Love Is What I'm Waiting For 4. Can't Find A Way (Endochine feldolgozás) 5. The Storm 6. Odyssey (Dixie Dregs feldolgozás) 7. Forever In A Daze 8. Hallelujah (Leonard Cohen feldolgozás) 9. Better Than Walking Away 10. Kayla 11. Fool In My Heart 12. Spur Of The Moment 13. Repentance (Dream Theater feldolgozás) 14. June (Spock's Beard feldolgozás) 15 All Falls Down 16. Everything Changes 17. Infinite Fire
Értékelés

2012 márciusa erős hónap volt: pár nap különbséggel jelent meg két Mike Portnoy projekt, az Adrenaline Mob és a Flying Colors első nagylemeze. Főként a ’Flying Colors’ gyakorolt rám nagy hatást, a zenészek és a dalokból áradó pozitív hangulat hamar megkedveltette velem a bandát. Sajnos a 2012 szeptemberében induló rövid turnéjukat nem sikerült megtekinteni, ám ezt a hiányt pótolja most a ’Live In Europe’. Az első pillanattól kezdve tágra nyílt szemekkel és fülekkel lestem a promo lemezeken látható és hallható koncertet: a csodálatos kép- és hangminőség rögtön megfogott.

A rövid felvezető után kezdődő Blue Ocean a stúdióanyag mellett a koncerten is kiváló kezdésnek bizonyult, pláne, hogy Neal Morse billentyűfutamai és a kiegészítő énekszólamok is jobban hallhatóak. Egy stúdiólemezen már nem lepődök meg, ha ilyen kidolgozott vokálokat hallok, de koncerten ritkaságszámba megy ez: ilyen meglepetést eddig csak a ToTo és a Flying Colors adott nekem. Különösen a Love Is What I’m Waiting For és a Portnoy által Ringo Starr-stílusban dobolt (és énekelt) Fool In My Heart vokáljai domborodtak ki jobban élőben.

Szerintem a zenekar popos beütésű, könnyed dalai az erősebbek, tetszetősebbek, mert ez a szín az, ami új a zeneszerzők palettáján. Az élő felvételen ezek a dalok még további fejlődésen mentek keresztül, most egyik zenész sem lógott ki a játékával, egyéni stílusjegyeivel. Ez a megállapítás Mike Portnoy-ra áll a leginkább: akár élőben, akár valamilyen DVD műsorán láttam őt, mindig ő kapta a legtöbb reflektorfényt, ám most igazi „csapattagként” játszott.

A stúdióanyag rövidsége miatt érthető, hogy a buli dalainak listáját kibővítették. Így jut önálló percekhez Casey McPherson, aki hangjával kápráztatja el a közönséget a Hallelujah című Leonard Cohen átiratban. (A pop-rock műfaj felé nyitottaknak ajánlom, hogy szerezzék be valamelyik Alpha Rev albumot, hogy teljes képet alkothassanak erről a tehetséges frontemberről.) De a Dixie Dregs, a Spock’s Beard és a Dream Theater ikonikus alakjai az „anyazenekarok” dalaival is kiegészítették a szettet. Hogy illettek-e ezek a Flying Colors dalok köré szerkesztett programba? Igen is, meg nem is. Mindegyik különféle hangulatokat és színeket hozott a műsorba: a Repentance sötét-komor, a Can't Find A Way melankolikus, míg a June pozitív töltetet adott a koncertnek. Az Odyssey az egyetlen, ami szerintem kilóg, érzelmileg nem tudtam hova tenni; maga a mű zseniális, de ebben a képbe valahogy nem illeszkedett.

Természetesen a progresszív színárnyalat sem maradhat ki egy ilyen zenészekből álló banda festette összképből. A műsor utolsó részében hallható Flying Colors szerzeményeken a progresszív hatás jobban érezhető. Az All Falls Down a legjobb példája, hogy ezek a virtuóz muzsikusok mennyire ráéreztek egymás játékára, a dob és a gitár közös futamaira épülve egy nagyon jó kis szerzemény született. Dave LaRue személye és játékának a varázsa eddig elment mellettem, de a 2012-es budapesti G3 koncert óta számomra ő a tökéletes minta arra, hogyan kell egy basszusgitárosnak játszani. A ’Live In Europe’-on elsősorban a Forever In A Daze-be ékelt basszus-kiállása megy élményszámba.

A legjobb mégis a ráadásként elhangzó Infinite Fire, ami akár Neal Morse valamelyik szólókorongján is elférne. Ennél a számnál viszont már érezhető, hogy Casey hangszálai elfáradtak, néhány magas hang nem sikerült tisztán, de ez a produkció értékéből semmit sem von le. Ha már ráadás, akkor Tilburgben a négy órás maraton a megszokott, hiszen a Transatlantic után Neal Morse is itt rögzített egy koncertfilmet. Mi történt itt a Flying Colors esetében? Mindenki nézze meg a DVD vagy a Blu-Ray lemezen. Igazi örömzene, mindent a közönség kedvéjért!

- Külcsín: A koncertkiadvány borítója egy kombináció, a buli egy jól sikerült csoportképe megy át egy élénk színű alapon ábrázolt rajzba, amely az első lap felső részének és a teljes hátsó borítónak az alapja. A fenti részen repülő elemekkel díszített színes alkotórészek építik fel a glóbuszt. Az egyetlen hiba, hogy ha a hivatalos kiadvány digis borítóját teljesen kinyitom, az első részen lévő kép egy kicsit kilóg, de a megvalósítás hű a zenekar nevéhez. (9/10)

- Tartalom: Az alig egy órányi stúdiólemez élőben bemutatott – némelyik dal esetében kibővült változata – a bizonyíték és a válasz arra, hogy ez a produkció miért más, mint amit eddig megszokhattunk Neal Morse, Mike Portnoy vagy Steve Morse zenekaraitól. Az igazi örömzenélést élőben látni felejthetetlen élmény lehetett, ám ez az érzés még egy szűk képernyőn keresztül is érezhető. (10/10)

- Hangzás: A DVD és CD lemezeken hallható hang és képanyag hangzását csak a tökéletes szóval tudom illetni! (10/10)

- Extrák: ’Az első út’ egy exkluzív dokumentumfilm, 45 perces kivonat a szűk három hetes amerikai és európai turnéról. A próbák, az első fellépések, VIP közönségtalálkozók, öltözőben rögzített videók és interjúrészletek mutatják be a régről ismert négy zenészt és a hozzájuk csatlakozott ifjú frontembert. (9/10)

Pontszám: 9.5