A tizenötödik Dream Theater-album története 2020 márciusában kezdődött, közvetlenül azután, hogy az amerikai ötösfogat még éppen be tudta fejezni a ’The Distance Over Time Tour – Celebrating 20 Years Of Scenes From A Memory’ sorozatát Európában. A világ leállását követően John Petrucci a rázúdult szabadidőt arra használta fel, hogy az éppen akkor elkészült Dream Theater Headquarters falai között elkészítse második szólólemezét, a ’Terminal Velocity’-t. Az újonnan felépített professzionális stúdió kiváló visszaigazolást kapott a gitáros kiadványának köszönhetően, nem meglepő módon ezt követően a ’Liquid Tension Experiment 3’ is itt készült el. Két lemezzel a háta mögött 2020 októberében érkezett el az idő arra, hogy a Dream Theater stúdióját végre elfoglalja saját csapata. A banda történetében most fordult elő először, hogy a négy hangszeres énekes nélkül kezdte meg a munkát. James LaBrie a világjárvány miatt Kanadában maradt, ő csak az internet segítségével vett részt a dalírás első fázisaiban. A DT gépezete ezúttal is a stúdióban dolgozott, ott írták meg és azonnal rögzítették is a tizenötödik nagylemez anyagát, a folyamat jelen esetben fél évig húzodott, hiszen az énekes csak idén márciusban tudta felénekelni a szólamait, hogy véglegessé váljon ez a valójában csak későbbre tervezett album.

Az ’A View From The Top Of The World’ már első hallásra jó érzéssel töltött el, ez a hétdalos gyűjtemény sok év után végre egységes képet mutat. Persze a több hallgatás is segített, hiszen a lemezen rejlő értékeknek így volt idejük sorra megnyílni. Nem akartam azt a hibát elkövetni, hogy az előzetesen bemutatott két klipes dal alapján formálok véleményt az egészről. A The Alien súlyos riffjei, ritmusképletei valóban elérték azt a célt, hogy a fiúk letegyék a névjegyüket az asztalra. A komplexitás mellett azonban újra a középpontba került a dallamosság. Talán az ’A Dramatic Turn Of Events’, de ha bátrabb akarnék lenni, akkor az ’Octavarium’ volt az utolsó olyan lemezük, amelyik hasonlóan dallamközpontú, mint a vadonatúj alkotás. Ha másért nem, már ezért megérte, hogy ez az örökmozgó gépezet most szusszant egyet. Emlékeztek? Mintha lett volna valaki egykor, aki hasonlót emlegetett!

Az első kislemez után egy rövid időutazásra hív minket a zenekar az ’Awake’ idejébe. Az Answering The Call nemcsak súlyos riffjeivel idézi meg ezt az időt, hanem fülbemászó refrénjével is. Már most biztosra veszem, hogy a jövő évi koncerteken ez lesz az egyik közönségkedvenc. John Myung basszusai a ’Distance Over Time’-hoz hasonlóan újra elöl vannak, a hangzás ismét James “Jimmy T” Meslin és Andy Sneap nagyszerű munkájának eredménye. John Petrucci otthona most is a metálos vonal, amit nemcsak az Awaken The Masterben csillogtat. Hogy mennyire volt szükség erre a nyolchúros gitár körüli felfordulásra? Nem tudom… Az említett dal elején a mély tónusú riff és a gitártémára épített közel kétperces bevezető inkább a jammelés érzését keltette számomra. Ezt követően persze ismét helyreállt a világ rendje, ismét az a cél, hogy James énekét kísérjék. Furcsa érzés kimondani, de a kedvencem mégis a 2013-as ’Dream Theater’ albumon hallható Through The Looking Glass motívumait megidéző Transcending Time lett. Ebben a dalban is megvan a jól felismerhető Rush-hatás, a fogós dallam és persze a könnyen megjegyezhető refrén. A hangszeres játékon tökéletesen érződik, hogy itt megvolt a keret, hogy miből mennyit tehetnek bele, még a billentyűszóló sem lett több, mint egy átvezetés, mégis megvolt az az érzés, hogy igen, én most Dream Theatert hallgatok. Jó látni és hallani, hogy a ’Distance Over Time’ progmetálos vonulata után most végre az olyan dalokra helyezték a hangsúlyt Petrucciék, mint az Invisible Monster. Már régóta hiányzott ez az érzés, amelyet most végre megkaptam a Mike Manginivel dolgozó aktuális felállástól. És ha már szóba került a dobos, akkor csak egy kérdést tennék fel: Miért kellett tíz év ahhoz, hogy végre egy rendes dobhangzást el tudjanak neki készíteni? Végre megszólal az igazi fából készült dobok hangja!

Mi maradt még hátra? Csak a 20 perc hosszúságot elérő címadó dal. Az elektronikus hangokból szőtt filmzenei nyitányból egy igazi sokszínű Dream Theater-mű bontakozott ki. Az Illumination Theory óta nem jelentkeztek ilyen epikus hosszúságú művel, amely a szokásos kemény gitárriffes témával indul, majd az első refrén után elkezdődik az „Álomszínház”-féle zenei kalandozás. A legérdekesebb a kilenc perces sávnál érkező ballada, a dallamot itt egy cselló segítségével szólaltatják meg, majd a LaBrie énekével kezdődő következő rész a Pink Floyd melankóliáját és dallamait idézi. John Petrucci szólói segítségével jutunk egyik kapcsolódó elemből a másikba. Persze itt-ott akadnak meredek váltások, de összességében mégis megmaradt bennem az egységesség érzése, több volt ez, mint egymás után pakolt ötletek sokasága. Ez a mű tényleg olyan, amelyet méltán lehet egy lemez címadójának választani. Megvan benne minden, amit 2021-ben a Dream Theater néven zenélő csapattól várhatunk.

Összegzés:

Az ’A View From The Top Of The World’ az új Dream Theater legjobb lemeze lett, amelyben a dallamosság és a hangszeres virtuózitás végre a sok évvel ezelőtti összhangban jelenik meg. Visszakaptam kedvenc zenekarom, amely végre ismét szerethető! Kíváncsian várom, hogy a jövő májusi arénakoncerten hogyan reagál majd a magyar közönség az új dalokra. Szorítsunk azért, hogy akkor már gond nélkül itt lehessenek velünk a progresszív metál ikonjai!

Pontszám: 8,5

Megjelenés: 2021
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív metál
Származás: Amerikai Egyesült Államok

Zenészek:

James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek
John Myung – basszusgitár
Mike Mangini – dobok

Dalcímek:

1. The Alien
2. Answering The Call
3. Invisible Monster
4. Sleeping Giant
5. Transcending Time
6. Awaken The Master
7. A View From The Top Of The World