Manapság már nem lepődünk meg azon, ha egy újabb sztárzenészekből álló csapat formálódik. Volt idő, amikor ez még nem volt divat, sőt az anyazenekarból kifelé kacsintani sem. 1996-ba ugrunk vissza, amikor Mike Portnoy (aki akkor még a Dream Theater dobosa volt) ajánlatot kapott a Magna Carta kiadótól, hogy hozzon össze egy projektet azokkal a zenészekkel, akikkel csak akar. A basszusgitáros posztra két jelölt volt, Billy Sheehan és Tony Levin, a billentyűs hangszeresek listáján ott volt Jens Johansson és Jordan Rudess, a gitárosok listája volt a legbővebb, hiszen ekkor Steve Morse, Jim Matheos és még Dimebag Darrell neve is felmerült. Végül Mike felesége vetette fel, hogy miért nem hívja el John Petruccit ebbe a projektbe. Alapvetően az volt a cél, hogy ez az instrumentális alakulat váljon külön a Dream Theatertől és annak tagjaitól, de Portnoy olyan gitárost keresett, aki improvizáció terén is jeleskedik és a komponálásban is otthon van. Mindösszesen egy hónapra volt szüksége a négyesnek ahhoz, hogy megírja és rögzítse első lemezének anyagát, a Liquid Tension Experiment névre keresztelt zenekar 1998. március 10-én debütált. A hatalmas sikerre való tekintettel a négyes még ugyanennek az évnek októberében ismét összejött, hogy elkészítse második lemezét, mely a következő nyáron került piacra, az összhang és a siker pedig azt eredményezte, hogy a ’Liquid Tension Experiment 2’ megjelenése után Mike Portnoy és John Petrucci elhívta a Dream Theaterbe billentyűzni Jordan Rudesst. Ekkor az LTE működése leállt és úgy látszott, hogy a harmadik lemezük már soha nem fog elkészülni, mert a Portnoy / Petrucci / Rudess hármas első számú munkaterepe a Dream Theater lett.
Aztán Portnoy otthagyta az Álomszínházat… Ügyvédi perpatvar, jogi huzavona, ezeket el sem tudtuk képzelni egykor. Ennek a folyamatnak az lett az eredménye, hogy az akkor 25 éves töretlen Petrucci – Portnoy barátság megszakadt. Elérhetetlen messzeségbe került a közös zenélés, sokan azt gondoltuk, hogy már sohasem fog bekövetkezni, ám a színfalak mögött mégis megtörtént! Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nagy vihar után kitisztuljon az ég. A szándék már megvolt, de az idő nem volt alkalmas… egészen 2020 tavaszáig. Ekkor az egész világ leállt, a zenészek otthonaikban várták, hogy a Covid-19 okozta világjárvány enyhüljön. Kora tavasszal John Petrucci törte meg a csendet és dobta be a hírt, hogy tizenöt év után új szólóalbummal jelentkezik, ráadásul a ’Terminal Velocity’-n Mike Portnoy lesz a dobosa. Aztán 2020 augusztusában titokban ismét összejött az LTE négyese és dolgozni kezdtek. Mi változott meg a 22 évvel ezelőtthöz képest? Hogy ismét csak két DT-tag – igaz, másik kettő, mint egykor – zenél az instrumentális bandában.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Hihetetlen kimondani, de megismerve a ’Liquid Tension Experiment 3’-t, nem tűnik 22 évnek ez a kiesés. A négyes ott folytatta, ahol bő két évtizeddel ezelőtt abbahagyták. De lehet, hogy nem is 22 év ez, hanem 23! Kaptunk négy, teljes zenekarra írt kompozíciót, két duót, egy jó pillanatban elkapott improvizációt és egy feldolgozást. Nem ismerős valahonnan?
A The Passage Of Time-nál tökéletesebb ízelítőt nem is találhattak volna, mert minden megvan benne, ami a 2021-es Liquid Tension Experimentet jellemzi. A gitár bika hangzása, a billentyű lágy dallama, a basszusgitár éneklő támasztása, a dobok sokszínűsége, feszessége és ereje, amivel a medrében tartja ezt a nem mindennapos szerzeményt. Ez az egy dal elég volt ahhoz, hogy tudjam, ismét valami nagyon izgalmas vár ránk. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a négy zenekari kompozícióból hármat már a megjelenés előtt megismerhettünk. Mindenki megtalálhatja magának a neki tetszőt, hiszen kaptunk egy agyament tekerést és matekot ötvöző Hypersonicot, amely súlyosságában az Acid Rain és a Paradigm Shift jegyeit hordozza, de ezektől egy lényeges dologban eltér: itt nem a dallamosság a fő szempont. Szerintem inkább a Dream Theater-dal, a The Dance Of Eternity világa az, amit jobban megidéz, mert itt is a témák egymás utáni váltakozása a jellemző. Ki kell mondani, ez a nyolc perc az egész lemez legnehezebben emészthető műve. A többi három esetében szerencsére sokkal könnyebb a dolgunk, azok sokkal barátibbak, vidámabbak és hallgathatóbbak. Óriási meglepetésként ért ezekben a dalokban, hogy John Petrucci és Jordan Rudess mennyire eltalálták az egyensúlyt a tekerés és a dallamosság között, rég hallottam ilyen jót tőlük. Természetesen egyedi játékstílusuk, egyéni hangszíneik itt is dominálnak, de valahogy mégis az az érzése támad az embernek, hogy most mintha a „kevesebb néha több” elvét komolyan vették volna. A zenészeken is érezhető a játék öröme, a jó kedélyű pandémia-dalként emlegetett Beating The Odds pozitív energiája engem is megérintett. A záró Key To The Imagination sokszínűségével jól összefoglalja, hogy miről is szólt az album. Itt aztán a súlyosabb hangzású témák is bőséggel előjönnek.
Hogy miért is említettem korábban azt, hogy inkább 23 évvel ezelőttről kell beszélnünk? Mert ez a harmadik lemez szerkezetileg úgy épült fel, mint egykor a debütáló album! A Liquid Evolution, ami egy jammelésből született dal, a Chapman Stick és dob duóját tartalmazó Chris & Kevin’s Amazing Odyssey és végül a gitár-billentyű duót rejtő Shades Of Hope egyenes folytatása az első lemezen ugyanilyen felállásban, majdnem ugyanígy megszólaló daloknak. Ez egy teljesen tudatosan felépített azonosság, amit csak a zseniális jelzővel tudok illetni. Ettől jobban nem lehetett volna visszatérni azokhoz a gyökerekhez, amelyből ennek a négyesnek a sikere kivirágzott és még ma is szépen tündököl. Ha már a tündöklés szóba került, meg kell említenem a Rhapsody In Blue-t. George Gershwin rapszódiájának hihetetlen átdolgozását hallhatjuk ezen a lemezen. Ez a dal koncerten először 2008-ban szólalt meg, amikor a tízéves évfordulót ünnepelték meg néhány bulival az Amerikai Egyesült Államok nagyvárosaiban és a Los Angeles-i nagyszínházas és a New York-i klubkoncertnek egyaránt abszolút közönségkedvence lett. Most sem lesz ez másképp, hogy végre stúdiófelvétel készült belőle. Ezt hívják művészetnek, amikor az eredeti értékét tovább növelve, új köntösben szólal meg az átdolgozott mű. Benne van minden, ami a Liquid Tension Experiment egyéni stílusára jellemző. Ez az, amit mindenkinek hallani kell erről a lemezről!
Összegzés:
Két évtizednyi kihagyás után egy olyan stúdiólemezt tett le az asztalra a Liquid Tension Experiment, amely méltó folytatása a kilencvenes évek végén megkezdett útnak. Visszakanyarodtak az első lemez koncepciójához, de beépítették a 21. századi modern hangzást a muzsikájukba. És hogy kell-e várnunk újabb két évtizedet a negyedik lemezre? Biztosan nem, a verebek már erről is elkottyantottak valamit! Ki hallotta? Én igen!
Pontszám: 9
Megjelenés: 2021
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: instrumentális progresszív rock/metal
Származás: Amerikai Egyesült Államok
Zenészek:
Tony Levin – basszusgitár, Chapman Stick
John Petrucci – gitár
Mike Portnoy – dobok
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek
Dalcímek:
01. Hypersonic
02. Beating The Odds
03. Liquid Evolution
04. The Passage Of Time
05. Chris & Kevin’s Amazing Odyssey
06. Rhapsody In Blue
07. Shades Of Hope
08. Key To The Imagination
Mike Portnoy és népi zenekara, aljas Liquid Tension Experiment – 3.
Az elején szögezzük le:
Portnoy a legnagyobb rock-metál-fúziós dobos az egész univerzumban! PONT!
Levin egy prog-rock istenség! Ezen projektből folyamatosan hiányolt, szerény és roppant szimpatikus Myung, hozzá képest egy szürke kisegér.
Petrucci egyszerűen elfogyott! A muszkli agyonnyomta a kreativitását. A szólólemezét képtelen vagyok még egyszer végigszenvedni, hiába brillírozik rajta Portnoy. Olyan durván középszerű album, hogy az már fájdalmas. Egy a rengetegből, például Vörös Attila, a Strength of Will lemezével, ami egyáltalán nem egy mestermű, lényegében kettégitározza, a rosszul kigyúrt kertitörpének álcázott Hobbitimitátor elmúlt 10, de inkább 20! évét.
Az egyébként, eszméletlenül tehetséges, illetve képzett, Jordan Rudess, koncerteken csapágyasra tekergeti a szintiállványok at, de egy nyomorult, megjegyezhető dallamot vagy hangzást csak nem képes kicsavarni a hangszeréből! Most is pontosan ez történik. Amikor jön egy zsíros Hammond hangzás, a szerencsétlen hallgató fellélegezhet: Végre valami a nagy semmi közepén!
Szerintem így készült ez a Liquid lemez (is):
Gyors és “bonyolult” témák – Leül Portnoy, dobol valami brutálisat, a többiek meg ötlettelen humántriggerekként, egyszerűen rájátszanak az igen sűrű leutéseire hangokat, skálákat, arpeggiókat… csak úgy random. Legtöbbször mindhárman egyszerre, mert az nem felesleges snassz üresjárat, hanem annyira technikás, hogy csak na! Mert ugyebár a kétezredik tökugyanolyan uniszóló az olyan nagyon virga és még roppant izgalmas is! (???)
Lassabb tételek – A többiek játszanak valami uncsit és Portnoy félálomban rádobol valamit.
A második dalnál már unalomba fullad az egész sehova sem tartó hangszermasztur bálás! Nyomasztóan semmitmodnó masszává válik szinte az összes dal, még mielőtt történne bennük valami érdemleges. Sajnos nem történik. Megjegyezhetetl en témák tömkelege, tekerés, gagyi, vásári villantgatás és ennyi. Abban, hogy ennyire jellegtelen ez a produkció, rettenetes nagy szerepe van Petruccinak! Mivel instrumentális zenéről van szó, szükség lenne karakteres, könnyen megjegyezhető, de technikás és időtálló gitártémákra, amolyan verse/refrén szerűen. Nincsenek ilyenek! Lelketlen, idegtépő skálázgatás, értelmetlen milliószor hallott és roppant fárasztó arpeggiók. Ötlettelen, majd minden dalban ugyanúgy felépített, snassz szólók, amik kísértetiesen olyanok, mintha egy száraz, oktató hanganyagból vágták volna ki, ahol azt tanítgatják a kezdő gitárosoknak, kb. hogyan kell elkezdeni a gitárszólót. Néha tényleg vérciki és méltatlan ezektől a jobb sorsra érdemes fickóktól. Rudess, macskaköröm!
Hihetelen, hogy még mindig milyen sokan istenítik ezt a lelketlen, száraz, workshopra való, rajzfilmszerűen felgyorsított, mára önmaguk karikatúrájává vált, szólóknak álcázott, egynemű, hangszeres gyors,- és gépírást!
Hypersonic – Lelketlen, Dreames kavarás, ócska gitárszólókkal.
Beating The Odds – Unalmas, sótlan Kansas feldolgozás/koppintás.
A Liquid Evolution, olyan mint egy véletlenül előkerült, naftalinszagú Al DiMeola demó, amit az eredeti alkotók jobbnak láttak lehagyni mindenről… de ide azért még pont befért.
The Passage Of Time – Ha ezt meghallgatod, már lehet is tovább haladni. Az egyetlen dögös és némileg változatos nóta. Persze a szólók itt is a fent leírtak szerint készültek!
Chris & Kevin’s Amazing Odyssey és a Shades Of Hope – Ezekre nem érdemes még jelzőket sem pazarolni! De! Muszáj! Unalmas, felesleges üresjárat. Ujjgyakorlat, próbák előtti hangszeres melegítés, stb… De minek? De minek?
A Rhapsody In Blue olyan bizarr, hogy le kellett ellenőriznem, vajon egy óvatlan pillanatban nem trollkodott-e a lejátszóba Mága Zotyi vagy Havasi Broki. Iszonyatosan értelmetlen, dagályos szörnyeteg ez a nóta! Ennél még az egyébként giccsparádé-hercegnő Vanessa May is jobban nyúlt mondjuk a komolyzenéhez, a saját szűkreszabott kommersz keretein belül.
Key To The Imagination – Unalmas gyors témák és gejl lassú témák keveréke. Rettenetesen dagályos, nyálas és/vagy szokás szerint értelmetlenül, totálisan invenciótlanul széttekert és jellegtelenül gyors szólók! Jajj, már megint ismétlem magam… pont mint a zenész urak, már lassan több mint két évtizede!
A nagyszerű Octavision vagy a kiváló Sons of Apollo albumok mellett, ez számomra egy értékelhetetlen lemez, aminek a legnagyobb gyengélye az, hogy ilyen kvalitású zenészek, 2021-ben mindössze ennyire képesek. Ötlet, kreativitás, frissesség és progresszió terén egyaránt kudarc ez a produkció!
Legyen a végére egy pozitívum is: Kegyetlenül jól szól!!! Legfőképpen a dob.
Ennyi és sajnos nem több!
Háát? Úgy gondolom a fő probléma az, hogy szinte folyamatosan alkotnak,nincs pihenő. Anyabanda, szólóalbum, ilyen-olyan projektek. A legtehetségesebb zenésznek is kell idő feltőltödni. JP szóló albuma nem olyan rossz ám. De megint jön új DT szerintem túl korán… M
Szerintem a fő probléma az, hogy már egyáltalán nem alkotnak!
Egymásra hánynak egy csomó, ezerszer visszaöklendezett és újrahasznosított támát, amit a nagy prog-rock és fóziós jazz-rock mesterektől nyúltak (ahogy korábban is tették), rátolják a Tom és Jerrys “szólókat” és kész!
Hiába közhej, LaBrie már vállalhatatlan! Ha ezzel a fejjel megjelenne egy játszótér közelében, azonnal a földre tepernék a dühös, anyatigrissé változott milfek, mert azt hinnék, hogy egy fekete parókás pedomaci! Mellete még, a 15! évvel idősebb Gene Simmons is egy fess fiatalember… a hangjáról ne is beszéljünk, mert az már lényegében nincs!
Őszintén sajnáltam a hangszálproblémái miatt, de a hanyatlása már jóval korábban elkezdődött. Miután nagyjából rendbejött, nem kellett volna tovább erőltetni a dolgot!
Miért nem lehet elegánsan visszavonulni?!?
Ja, mert ez már több évtizede csak ÜZLET és szemfényvesztés!
Kiszolgálják a roppant hozzáértő rajongókat és a még annál is kompetensebb kritikusokat, zenei “szakértőket”! Akik ugyanúgy megveszik a önismétlő, lekvárzsibbasztó lemezeket, elmennek a hamisan végigóbégatott koncertekre (majd a pandémia után), amiket – mint eddig – majd utólag mindig jól megmagyaráznak, hogy az nem is hamis volt, hanem pont úgy akarta elrontani a művész úr, estéről estéről, újra és újra… és egyre jobban! Aztán leborulnak a fantasztikusan “újszerű” és még soha senkitől nem hallott szólóteljesítményektől!
Egy alapos vérfrissétés kellene a DT háza táján!