fbpx

Érzelmi hullámvasút: Dream Theater – Budapest Sportaréna, 2020. 02. 08.

Amikor a FEZEN-es koncert után elkezdtek arról beszélni a verebek, hogy van esély arra, hogy a Dream Theater hazánkba is elhozza a ’Metropolis Pt. II: Scenes From A Memory’ lemezének jubileumi turnéját, gyorsan térdre borultam és elkezdtem imádkozni a koncertszervező cégekhez, hogy ez valóban megtörténjen. Persze ezután nem sokáig kellett várni a hivatalos bejelentésre, ami biztosított arról, hogy ez tényleg valóra válik. Számomra történelmi jelentőségű az album, amelyet a zenekar utolsó csúcsalkotásának tartok. Persze jelentek meg ez után is kiemelkedően jó lemezeik, de ekkora erőt és hangulati ívet egyikben sem éreztem, ekkora hatással egyik sem volt rám ezután. A ’Distance Over Time’ című új anyaggal kissé nehezen indult a barátságunk, ami mára egy olyan szintre jutott, hogy az első blokk dalait is kíváncsian vártam, mert sikerült bennem újra felgyújtaniuk a rajongás lángját, ami egy ideje csak pislákolt sajnos.

Megérkezésünkkor célba vettük a merchandise pultot, amely előtt már elég nagy volt a tömeg. Az árak a mai szokásoknak megfelelően voltak beállítva, így aki akart, az reális áron juthatott a hivatalos cuccokhoz, és büszkén feszíthetett benne a bárpultnál. Némi folyadék megvásárlása után megtámadtuk a küzdőteret, ahonnan – szerencsére – halk gépzene morajlott. Elég stílusidegen volt itt is, ahogy a Ghost előtt is korábban. Nem tudom, miféle szokás ez az Arénában, de szerintem rock klasszikusokkal jobban lázba lehetne hozni a népet egy ilyen esemény előtt. Szerencsére pontban nyolc órakor elhalványultak a fények, a képernyőn megjelent egy robot, aki bőszen válogatott az Álomszínház lemezei közül, majd kezdetét vette az utazás.

Az első blokkot a vártnak megfelelően a ’Distance Over Time’ korongra építették, így ezen album nyitódalával, az Untethered Angellel indult útjára az első felvonás. Ahol én álltam, ott szinte az első percektől kezdődően jól szólalt meg a cucc. Az, hogy John Petrucci gitárja lemarta az arcomról a bőrt, egy cseppet sem zavart, így tudtam élvezni a szokásostól hangosabb gitársávot. Amúgy is fényt kapok szóló soundjától, az egyik legtökéletesebb szólóhangszínnek tartom, amit valaha hallottam.

A kezdődalt a ’Black Clouds and Silver Linings’ album eposza, a Nightmare To Remember követte hátborzongató dallamaival. Igazi súlyos döngölős nóta, amelynek fő riffjén erősen érződik a Metallica hatása. Sajnos mi azt a műsort kaptuk, amibe a Paralyzed került a Fall Into The Light helyett. Ezt szomorúan konstatáltam, mert az utóbbit az új lemez legjobb dalának tartom és nagyon készültem rá, hogy hallhatom élőben is. Az első egy órába a Barstool Warrior és a Pale Blue Dot mellé még az In the Presence Of Enemies, Pt. I. fért bele a ’Systematic Chaos’ lemezről. Ezt egy húszperces szünet követte, amely alatt volt idő egy kicsit átszellemülni és rákészülni a második felvonásra.

A zenészi kvalitásokat nem szeretném sokáig méltatni, mert aki ott volt, vagy valamilyen szinten is érdeklődik a zenekar iránt, az tisztában van vele, hogy ebben a zenekarban magasan képzett, az elithez tartozó muzsikusok gyűltek össze. Annyit azért mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy John Petrucci emberfeletti képességekkel rendelkezik és ezt ezen az estén is bebizonyította. Amellett, hogy szinte megszámlálhatatlan hangot képes lefogni egy másodperc alatt, a lírai részeknél bele tudja tenni szívét-lelkét, és sír a hangszer a kezében. Élvezet volt hallgatni egész este. Persze ugyanezek a kijelentések vonatkoznak minden hangszeresre a bandában.

Sajnos ezt nem tudom elmondani James LaBrie teljesítményéről. Reméltem, hogy jó napja lesz, de sajnos nem volt. Én szeretem az orgánumát, és nem is szoktam kritizálni, de ha szívemre teszem a kezem, akkor sajnos be kell lássam, hogy élő teljesítménye hagy némi kívánnivalót maga után. Bizonyos regiszterekben szenvedett. Szerencsére a lírai részek jól mentek neki, ott jött a „libabőr”. Mentségére szóljon, hogy majd minden nap közel három órát énekelni ötvenhat évesen azért embert próbáló feladat.

Mike Mangini is egy komolyabb válledzést nyomott le a Magas-Tátra csúcsáig emelt dobfelszerelésén. Azt láttam, hogy bátran „hadonászik” a két pálcikával a kezében, de mégis súlytalannak éreztem a játékát, amit a kiherélt és alulkevert dobhangzásnak tulajdonítok. Pedig nem volt piskóta, amit művelt a cájg mögött. Igazi dobos fenomén, aki az évek során szépen beilleszkedett a zenekarba és sokkal emberibb lett a játéka amellett, hogy a pontossága megmaradt.

John Myung pedig szokásához híven, visszafogott stílusával – legtöbbször elbújva a rendezői bal szélen – kápráztatta el a közönséget. Az évek során mit sem változott fazonja, talán csak néhány ősz hajszál jelzi, hogy ő sem suhanc már.

Irományom elején már taglaltam, hogy mit is jelent nekem a ’Scenes’ lemez. A valaha elkészült egyik legjobb konceptlemeznek tartom. Egy valódi érzelmi hullámvasút a történet, amely mellé a megfelelő zenei aláfestést sikerült megkomponálniuk picit több mint húsz évvel ezelőtt. A mű bőven kiállta az idő próbáját, mai napig élvezettel veszem elő.

Természetesen korunknak megfelelően a kivetítőn kaptunk némi vizuális rásegítést, hogy még jobban bele tudjunk merülni Victoria történetébe. Ennek köszönhetően már a Regression bevezetése alatt megismerhettük a szereplők névsorát, majd némi hangszeres zsonglőrködést követően (Overture 1928) elértünk a Strange Déja Vu című remek darabig, melyet a Through My Words könnyed melankóliája és a Fatal Tragedy horrorja követett. Itt Jordan Rudess is nyakába akasztotta a billentyűket (ahogy az este folyamán többször is) és a színpadi díszlet legfelső fokán Petruccival párbajozott közrefogva a dobos kollégát.

Kétségkívül a koncert egyik legfelemelőbb pillanata a Through Her Eyes-nál érkezett meg. A pillanatot fokozta még, hogy a történet ekkor ér oda, ahol Nicolas egy temetőben sétálva keresi Victoria sírját, és a fejfákon az égi zenekar tagjainak nevei jelentek meg tiszteletadásként. Természetesen az első olvasható név nem lehetett más, mint Neil Peart, aki a Rushsal talán a legnagyobb hatást tette hőseinkre. De természetesen említésre kerül Burton, Abbott, Dio, Cornell, Mercury, Zappa, Emerson és még sokan mások.

Ezután leheletnyi szünet következett, ahol James köszöntötte a turnémanagert, akinek épp születésnapja volt, és akinek köszönhetik azt, hogy itt vannak és csak a zenére kell, hogy koncentráljanak a mindenféle egyéb teendő helyett, ami egy ilyen monstre turné szervezésével jár. A Happy Birthday kórus pedig a végére egy laza, bohókás jammelésbe váltott át. Valami ilyesmi lehet, amikor ők a próba elején melegítenek. Ez egy átlagos zenekarnál káosz, náluk egy laza rocknóta kerekedik ki belőle.

Ekkorra már a nézőtéren tapintani lehetett az emelkedett hangulatot – körülöttem is sokan mantrázták LaBrie minden szavát –, amely a Home dallamainál ért el a tetőfokára. Az újabb csúcspontot a One Last Time és a The Spirit Carries On kettőse jelentette, főleg a dal közbeni fényáradat miatt, amelyet a közönség gyertya helyett a telefonjával produkált. Az első sorokból hátratekintve gyönyörű látványt nyújtott, főleg a dal érzelmekkel teli szólója közben. A katarzis pedig a záró Finally Free lett, amelynek végét Mangini úgy széttördelte, mint iskolás kisfiú a húsvéti tojás héját. Ezt picit sajnáltam, mert szerintem az a téma pont nem erről szól, sokkal inkább a súlyról és a húzásról, aminek magával kellene rántania. Mesterien felfokozott feszültséggel teli lezárása a történetnek, ami itt picit vesztett az értelméből. A szűnni nem akaró taps meghozta gyümölcsét és szusszanás után visszatértek még az új lemez At Wit’s End című dalával, amely után megkönnyebbülten búcsúztak el.

Dream Theater ezen az estén is bebizonyította, hogy méltóak korábban megszerzett hírnevükre. Most is óramű pontossággal játszottak és képtelenek voltak hibázni a koncert hevében is. A húsz évvel ezelőtti felvételek minden hangjához nem ragaszkodtak görcsösen, de szerencsére nem is nagyon akarták mindenáron túljátszani vagy újra megírni a dalokat. Az egyik legjobb anyaguk méltó megünneplése volt ez a koncert, amelyre még sokáig fogok/fogunk emlékezni.

Untethered Angel / A Nightmare To Remember / Paralyzed / Barstool Warrior / In the Presence Of Enemies, Part I / Pale Blue Dot /// Metropolis Pt. II. : Scense From A Memory: Act I: Scene One: Regression / Scene Two: I. Overture 1928 / Scene Two: II. Strange Déja vu / Scene Three: I. Through My Words / Scene Three: II. Fatal Tragedy / Scene Four: Beyond This Life / Scene Five: Through Her Eyes / Act II: Scene Six: Home / Scene Seven: I. The Dance Of Eternity / Scene Seven: II. One Last Time / Scene Eight: The Spirit Carries On / Scene Nine: Finally Free /// At Wit’s End

 

Szerző: Losonczi Péter
Fotók: TT
Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!
További képek ITT

Megosztás