Jó volt látni, hogy ennyi ember összejött a Uriah Heep búcsúturnéjára. Igaz, nem töltenek meg egy Budapest Sportarénát, mint a Deep Purple, mellettük mindig is másodvonalasak voltak, de a Barba Negra nagysátrát azért bevették rendesen a rajongók, fél órával kapunyitás után – pedig akkor még majd’ egy óra volt az előzenekar kezdéséig is – már csak az utca végén tudtam parkolni, hazafelé pedig fél órát ültem az autóban, mire el tudtam indulni a végre elnéptelenedett Szállító utcán.
19:45-kor a Heavy Pettin lépett színpadra – mondhatni előjáték gyanánt –, az 1981-ben alakult skót banda a New Wave Of British Heavy Metal egyik képvielőjeként már 1983-as debütalbuma, a ‘Lettin’ Loose’ kapcsán számot tartott a közérdeklődésemre, olyan bandák bakelitjei között találta magát, mint a Def Leppard, Saxon, Tokyo Blade, Nightwing, Tygers Of Pan Tang, és persze a legnagyobb, az Iron Maiden. Szomorú, hogy csak ennyi év elteltével láthattam őket élőben.
Már csak az énekes, Stephen “Hamie” Hayman van az eredeti bandából, ő keltette életre 2020-ban a 3 lemez után földbe állt bandát, előbb az említett első nagylemez 40. évfordulóját ünnepelték meg, majd 2025 októberében előrukkoltak egy vadonatúj anyaggal, hogy rá pontosan egy évre Budapesten is megmutassák magukat és bemutassák az új lemezt.
A ‘Rock Generation’-ről 5 számot játszottak, mindjárt a címadóval kezdve, a két gitáros, Dave “Davo” Aitken és Richie “St. James” Dews rendesen vokálozott is a hangszere mellett, de volt ott váltott szóló és ikergitár is, nem lehetett panasz.
Ahogy a hangzásra sem, előzenekarként is nagyszerűen szóltak, így aztán maradéktalan élvezettel adhattam át magam a ‘Lettin’ Loose’ slágerének, az In And Out Of Love-nak. A Love Times Love alatt már a közönséget is megénekeltették rendesen.
A második albumról is kettőt játszottak, a Rock Ain’t Dead és a Sole Survivor is nagy tetszést aratott, talán nemcsak én fedeztem fel annak idején őket.
A ritmusszekció, Kev ‘Big Mike’ Archer basszusgitáros és Mick “The Wizard” Ivory dobos is alaposan kivette részét a produkcióból, de érezhetően nem ők voltak a főszereplők.
A záró X-rated alatt Hamie lement a fotósárokba, és igazi showmanként az elválasztó korlátra állva énekelt, közben persze lepacsizva az első sorokkal.
Számomra hatalmas élmény volt, hogy egykori kedvencemet végre élőben láthattam, de ahogy elnéztem, mások sem panaszkodtak a nyitó bandára. Volt, aki koncert közben szaladt ki Heavy Pettin-pólót vásárolni, annyira megnyerte tetszését a számára addig ismeretlen csapat. Soha rosszabb előzenekart! Kicsit rövidnek is éreztük 45 perces műsorukat.
Rock Generation / In And Out Of Love / Rock Ain’t Dead / Love Times Love / Faith Healer (Kill My Demons) / Line In The Sand / Sole Survivor / Mother Earth / X-rated
A Uriah Heep 21 órás kezdéssel játszott másfél órát, de azt is elhallgattuk volna még, főleg így, hogy búcsúturnéként hirdették meg. Az egyetlen megmaradt alapító, Mick Box gitáros 79 éves, és úgy döntött, hogy a jövőben nem tartanak ilyen nagy, világ körüli, meg Európa-turnékat, de fesztiválokon még összefuthatunk velük. Davey Rimmer így könnyebb szívvel vállalta el a Judas Priest basszusgitárosi posztját anélkül, hogy faképnél hagyná a bandát.
Természetesen ők is az elejére tették az új dalokat (szám szerint hármat, bár azokat sem egy blokkba), hogy aztán jöhessen a múltidézés, a nagy nosztalgiaparti.
Érdekes, hogy az új dalok egyike sem Box-szerzemény, hanem kettő Rimmer-dal, egyet pedig a dobos, Russell Gilbrook szerzett. Emlékszem, mikor először láttam őt a 2010-es Lovely Days fesztiválon (akkor még Trevor Bolderrel), azt mondtam, nem igaz, ez az ember még a July Morningot is szanaszét dobolja. Akkora volt a váltás Lee Kerslake nagypapás tempója után, mint a Priestben, amikor Dave Holland hosszú korszaka után berobbant Scott Travis a ‘Painkiller’-en.
A nyitó 2 Rimmer-nóta után azért beiktattak egy Shadows Of Griefet a ‘Look At Yourself’-ről és egy kis közönségénekeltető Stealin’-t, mielőtt bedobták a Gilbrook-féle Hurricane-t az új lemezről.
Bernie Shaw énekes nagy örömmel üdvözölte a szerdai napon a kedvükért eljött tömeget, „mintha péntek este lenne” – mondta.
Box akusztikus gitárt ragadott a The Wizardhoz, ketten kezdték Shaw-val, aztán annak rendje-módja szerint beszállt az egész zenekar. Kellett ez a dal, mint egy falat kenyér, és ha már a varázslót búcsúztattuk a turné címében, előbb még felköszönthettük a The Magician’s Birthdayben.
A középrészben Box egy hosszú gitárszólót nyomott csak a dob kíséretével – ami megint olyan volt, hogy felért egy önálló dobszólóval –, addig a többiek szusszantak egyet.
A Gypsy intrója Box és Rimmer uniszónójával eksztatikus volt, a közepén Phil Lanzon billentyűszólójánál megint mindenki kiment a doboson kívül, bár itt a színfalak mögött azért folytatták a játékot.
Jött a July Morning – Gilbrook most már visszavett korábbi önmagához képest –, a közönség elalélt a gyönyörűségtől, aztán meg a nagy közös éneklés a Lady In Blackben.
A ráadásban újabb power ballada, a Sunrise – lehet vitatkozni, melyik a nagyobb sláger –, a July Morning a maga 10 percével mindenesetre komplexebb. Itt a végén elég volt a rövidebb dal, hogy egy még rövidebbel, az Easy Livin’ eljátszásával zárják az estét.
Sok neves halottat számlál a Uriah Heep David Byrontól Lee Kerslake-en és Trevor Bolderen át Ken Hensley-ig, de a lendületük nem tört meg soha, és a jelenlegi felállás is az 57 éves zenekar nevéhez méltó koncertet adott.
Grazed By Heaven / Save Me Tonight / Shadows Of Grief / Stealin’ / Hurricane / The Wizard / Sweet Lorraine / The Magician’s Birthday / Gypsy / July Morning / Lady In Black // Sunrise / Easy Livin’
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások