1987 januárja 2 dolog miatt maradt emlékezetes számomra: egyrészt akkor volt az a -20 fokos tél, amikor a sorkatonaságnál az éjszakai ügyeletben csak a mikádó zsebébe rejtett walkmanből szóló rockzene tartotta bennem a lelket, másrészt először jött Magyarországra a Deep Purple, és akkora volt rájuk az érdeklődés, hogy 3 egymás utáni napon töltötték meg a Budapest Sportcsarnokot. És persze a harmadik napra sikerült jegyet és eltávot szereznem. Most, pár hónap híján 40 év elteltével még mindig kíváncsiak rájuk az emberek, és ugyan most csak 1 napra jöttek, de a Live Nation már egy hónappal az esemény kezdete előtt bejelentette, hogy telt házas az időközben leégett intézmény helyére épült Papp László Budapest Sportaréna.
Előzenekarként egy fiatal banda, a 2022-ben West Midlandsben alakult Jayler fűtötte fel a hangulatot, de még hogy! A gitárosukat ugyan Tyler Arrowsmithnek hívják (vagy hívja magát, annyira kamunévnek tűnik), és riffjei, valamint a slide gyűrű használata sokban emlékeztetett Joe Perryre, a The Getaway dalról még a Mama Kin is beugrott, mégsem az Aerosmith az elsődleges inspirációjuk.
A zenekar fazonját egyértelműen James Bartholomew énekes határozta meg, aki nemcsak fazonra hozta a fiatal Robert Plantet, de a hangja is rá emlékeztetett. Az elején még csak a mélyebb tónusoknál fedeztem fel a hasonló frazírokat, de később észrevettem, hogy a magasakat is úgy tudja előadni, hogy a Whole Lotta Love simán beugrik őt hallgatva.
Ed Evans dobos még egy hatalmas gonggal is felszerelkezett, hogy hozza a „Bonzo”-érzést, de anélkül is felfedezhető volt játékában a nagy előd tisztelete.
Ricky Hodgkiss basszusgitáros (aki az idén megjelent debütáló albumon billentyűzik is, akárcsak John Paul Jones a Led Zeppelinben) pedig ugyanolyan szürke eminenciásként teszi a dolgát, mint neves elődje.
A zenekar nevét a két alapító barát, az énekes és a gitáros nevének összeolvasztásából kapta (James és Tyler), és igen, ők voltak a főszereplői a műsornak, de legfőképpen James. Akinek mindig volt valami a kezében, nemcsak a mikrofon.
A tamburin szinte alapfelszerelésnek számított ezen az estén (Gillan is sokat szorongatta, ha már a konga lemaradt immár a színpadról), időnként szájharmonikázott, de amikor gitárt vett kézbe, akkor nagyot tévedett, aki ezt hitte, hogy csak a telítettebb hangzás kedvéért tette.
Bluesízű szólói emlékezetesebbek voltak, mint Tyler produkciói, akinek csak a wah pedálos produkciója maradt meg a Need Your Love-ból.
Kreativitásukra pedig jellemző, ahogy a záró nóta közepén belassulva a Pink Floyd Breathe részletét beépítették a dalba (ráadásul Szófiában még a War Pigst sütötték el ugyanezen a helyen, tehát variálják is). Annyira belelendült, a végén még a gitárt a feje mögé emelve is szólózott.
45 percre mintha a fiatal Led Zeppelin lépett volna ki egy időgépből, köszönjük a Purple-nek azt is, hogy felfedezték és felkarolták ezt az együttest.
Down Below / The Getaway / No Woman / Kicking Stones / Riverboat Queen / Lovemaker / Need Your Love / Over The Mountain / The Rinsk
20:15-kor erős Star Wars-hatások közepette megjelent a Deep Purple felirat a kivetítőn, a Splat Tour 2026 kiírás, és egy QR kód, ami az Official Deep Purple Links oldalra mutatott (jó marketing), 20:30-kor a szokásos Mars, The Bringer Of War intró alatti filmben végigvonulhattunk a zenekar történetén, valamennyi nagylemezre volt valamilyen képi utalás, hasonlóképpen, mint az ‘InFinite’ album The Surprising dalának videóklipjében, majd megkezdődött a koncert, ugyanúgy a Highway Starral, mint 3 éve, de mennyire más volt ez az este!
Akkor láttuk először az új gitárossal, Simon McBride-dal fellépni a zenekart, és már akkor érezhető volt a változás a zenészek hangulatában, Simon szinte katalizátorként felpörgette a nála minimum 30 évvel öregebb muzsikusokat, de az utolsó 15-20 évben bebetonozódott műsoron nem nagyon változtattak. A kocarajongók megkapták az ismert, 1970-1972 közötti slágereket, 1 számot az új lemezről, meg 1-2 meglepetésdalt.
A koncert után kifelé menet, ahogy hallottam a beszélgetéseket, sokan most is ezt várták. „A koncert végén végre megint volt pár jó szám”, meg „túl sok volt a hangszeres szóló” – mondogatták. Drága apáim, éppen ez a koncert sava-borsa! Ha a kedvenc dalaitokat akarjátok hallani változatlan formában, vegyétek elő a rongyosra hallgatott bakelitet otthon!
A Deep Purple mindig is a hatalmas, önfeledt szólókról, az improvizációkról volt híres, ki ne emlékezne a ‘Made In Japan’ 10 perces Strange Kind Of Womanjére az ének és a gitár felelgetésével, vagy a 20 perces Space Truckin’-ra Ian Paice dobszólójával, hogy a ‘Scandinavian Nights’ 30 perces Wring That Neckjéről ne is beszéljek?
Ha ilyen hosszú verziók nem is születtek, ez a hangulat költözött vissza ezen az estén a színpadra, és az önbizalom, hogy az új lemezek is jók, nemcsak az 50 évnél öregebbek. Utoljára azon a 40 évvel ezelőtti fellépésen hallottam annyi új dalt a repertoárban, mint most, 6-ot.
Ráadásul pofátlan módon a csak az új lemez Deluxe Box Set exkluzív 7 hüvelykes kislemezén található instrumentális nótát, a Guinnesist tették a koncert végére (majdnem azt mondtam, a ráadásba, de le se mentek a színpadról, egyben nyomták végig a 97 percet), amelyben ismét fergetegeset szólózhatott mind Simon McBride, mind Don Airey.
Rögtön a Highway Star után ott volt az A Bit On The Side, azzal a fülledt Rosa’s Cantina feelinggel, amire megint csak kellemeseket lehet improvizálni, majd megállás nélkül beleolvadtak az Into The Fire-ba.
Simon McBride szólója érzelmesen bluesos volt, technikás, nem parasztvakításokkal teli, arrogáns magamutogatás. Imádtam. Aztán belecsaptak az Arrogant Boyba.
Egy ördögi impró-intró után jött a Diablo, gondolom, a koncert végén panaszkodók itt mentek ki egy újabb sörért, én ott bent a B-középben, a 10. sor tájékán olyanokkal voltam körülvéve, akik kívülről fújták az új dal szövegét is.
Egy emlékezetes billentyűszóló – melynek slusszpoénja a kiékelt billentyű hangja mellett elfogyasztott pohár vörösbor volt – után jött a Lazy, aminek nagy része szintén improvizáció, de ezt legalább ismerte mindenki.
A Sometimes I Feel Like Screaming a Steve Morse-éra első nagy slágere volt, rég nem játszották, ezen a turnén ez volt a kalapból kihúzott meglepetésdal. Kis pihenő a Lazy száguldása után.
Azt nem mondom, hogy a Sacred Land a műsor legjobb eleme volt, de hogy a legaktuálisabb, az biztos. Ian Gillan is komor arccal, merev testtartással – majdhogynem vigyázzban – a mikrofonállvány előtt állva énekelte a háborúk hiábavalóságáról szóló alkotást.
A Lazy Sod viszont visszahozta a jó hangulatot, már akinek… Még egy új dal az agyonhallgatott régiek helyett.
Aztán jött Don Airey második hosszú intró szólója, szokás szerint a Monti Csárdással, ha már magyar földön járunk, és persze a Perfect Strangers, az egyetlen dal, amit a 70-es évek slágerein kívül bebetonoztak a dalok közé. Régen ilyenkor jöttek a lézerfények, most csak a reflektorok villogtak a ritmusra, de ez nem von le semmit a nóta tökéletességéből.
És aztán Space Truckin’, meg Smoke On The Water, hogy a slágervárók is jóllakjanak, meg is volt a nagy közönségénekeltetés, hogy aztán az instrumentális Guinnesisre megint bambán bámuljanak a kocarajongók, holott a Wring That Neck egykori billentyű-gitár párbajának hangulatát hozta vissza, Ritchie Blackmore és Jon Lord méltó utódainak, Simon McBride-nak és Don Airey-nek főszereplésével.
A Hushra újra lehetett közösen dalolászni, majd Roger Glover felvezetésével jött a Black Night, hogy a fanyalgók is jó szájízzel hagyják el az arénát. Én viszont kifejezetten boldogan távoztam, hogy végre nem egy rutinból lenyomott best ofot láttam a csapattól, mint az elmúlt 15-20 évben, hanem egy önbecsülését visszanyert, az új szerzeményeket is bátran felvállaló, a zenélésben ismét örömét lelő baráti társaságot, akik legalább lélekben hozzáfiatalodtak gitárosukhoz. Ezért Simon az én hősöm, mert életet lehelt ebbe az öregfiúk társaságába, akik megszűntek saját maguk tribute bandája lenni.
Highway Star / A Bit On The Side / Into The Fire / Arrogant Boy / Diablo / Lazy / Sometimes I Feel Like Screaming / Sacred Land / Lazy Sod / Perfect Strangers / Space Truckin’ / Smoke On The Water / Guinnesis / Hush / Black Night
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a Live Nationnek a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások