Ronnie Atkins - One Shot

Az életük nagy részét zenekarban töltő előadók többnyire azért csinálnak szólólemezt, hogy a profilba bele nem férő, más stílusú ötleteiket megfogalmazhassák. Máskor meg csak azért, mert jót tesz a lelküknek. Én azt hiszem, Ronnie Atkins is az utóbbi csoportba tartozik. Ha nem jött volna ez a halálos diagnózis, talán még halogatta volna, így viszont nem volt mire várnia, belevágott. A legutóbbi nyilatkozatai alapján úgy érzem, nagyon jót tett a lelkének és erre most nagy szüksége is van.

A szólólemezek másik tulajdonsága, hogy más zenészekkel összeállva, új ingerekkel feltöltődve készítik el a lemezt az előadók, ez itt most csak részben valósult meg. Bár az igaz, hogy Ken Hammer gitáros, akivel Atkins neve úgy összefonódott az elmúlt negyven évben, mint Lennon McCartney-val vagy Jagger Richardsszal, nem szerepel a lemezen, és a dalokat Ronnie egymaga szerezte, viszont az anyag producere, aki Ronnie két kezelése között az egész projektet összefogta, az a Chris Laney volt, aki a Pretty Maids ritmusgitáros-billentyűse volt az elmúlt pár évben. (A hangmérnök meg – ki más – Jacob Hansen, aki a 2010-es nagy visszatérés, a’Pandemonium’ óta vigyázza a PM-lemezek hangzását.) Ő aztán bevetette a karantén alatt összecsiszolódott, filmzene-feldolgozásokra szakosodott At The Movies stábját, akik teljes mellszélességgel a lemez mellé álltak, ahogy Ronnie is beszállt az ő kis műsorukba (emlékezz a Tina Turner-feldolgozásra!). Ebben a csapatban aztán újabb két régi ismerőst fedezhetünk fel Ronnie múltjából, Allan Sørensen dobost és Morten Sandager billentyűst, akik a Pretty Maidsben játszottak korábban. Játszik itt még az ex-PM-zenészeken kívül két ex-Poodles-gitáros is (a két Pontus), valamint a két szólóénekes, akik itt vokálozásra voltak kárhoztatva, dehát ez Ronnie lemeze. Ollie Hartmann barátsága az Avantasia projekthez kapcsolódik, Ronnie énekelt az utolsó három lemezen és a turnékra is elkísérte őket. Olli pedig három dalban is szólózik a kedvéért. De eljött (karanténidőkben persze csak virtuálisan) az ex-Europe-gitáros Kee Marcello is.

A zene pedig első osztályú, ahogy megszokhattuk Atkinstől a Pretty Maidsben is. Néha kicsit lazább szerkezetűek a dalok, sok az akusztikus gitár a zenében, meg a két billentyűs is enyhít a feszes ritmusokon. Sokszor eszembe jutott az a régi lemezük, amelyen az a lecsupaszított uszkár van (ha jól tudom, nem vagyok otthon kutyulógiában, ezért lehet, hogy összekutyulom a fajtákat). Igen, ezt a ‘Stripped’ kifejezést talán ők használták először a dalokra, és hogy nyomatékosítsák azok „lecsupaszított” jellegét, a borítóra rakták azt a szegény (majdnem) kopasz kutyát. Ahol keményebbek a dalok, ott meg akár azt is mondhatnám, hogy színtiszta PM. Mint például a Scorpio, ami szinte olyan, mintha a Serpentine lenne más szöveggel.

A lemez legkiemelkedőbb dala a címadó, a One Shot. Azon kívül, hogy mekkora nóta, érdemes odafigyelni a szövegére is. „Egy lövésed van, egy életed, egy esélyed, hogy eldobd a kockát.” Mennyire másképp hangzanak ezek a közhelyesnek tűnő mondatok, ha egy olyan ember szájából hallod, akire az orvosok kimondták a halálos ítéletet. Főleg a refrén utolsó sora könnyfakasztó: „What if tomorrow is too late!” [„Mi van, ha holnap már túl késő lesz.”] Az jutott eszembe, amikor először jelentették be, hogy rákos, még 2019 októberében, aztán bedobta a Frontiers azt a szerelmes dalt, hogy Will You Still Kiss Me (If I See You In Heaven)? [„Megcsókolsz-e, ha találkozunk a mennyekben?”]. Én már akkor azt mondtam, félelmetes, mennyire más jelentést kapott a dal a korábbi hír árnyékában.

Visszatérve a One Shotra: csak egy remek gitárszólóval lehetett volna még ennél is tökéletesebb a dal, sajnos, azt csak egy számmal később, a Subjugatedben kaptuk meg Kee Marcellótól. A dal egyébként nem tett rám különösebb benyomást, David Bowie All The Young Dudes című dalát juttatta eszembe, egy kis BadCo-beütéssel (Shooting Star), de a szóló a lemez legjobbja! Pontus Norgren is jókat kanyarít, de a Miles Away – az egyik dal, amelyben szerepel –, a lemez hivatalos balladája ettől sem lesz jobb, mint a gyakorlatilag szóló nélküli One Shot, gyenge verze, közepes refrén, a kettő közötti bridge-re várva viszont szódával elmegy. A kedvenceim az említett címadón kívül inkább a Picture Yourself, a One By One és a Frequency Of Love, az egyetlen dal, amelyben Chris Laney társszerzőként is jegyezve van Ronnie mellett. De igazából szeretem újra és újra elindítani, és az elejétől a végéig újrahallgatni ezt a lemezt, miközben arra gondolok, hogy hátha csak egy ízléstelen marketingfogás ez a rák a Frontiers részéről. Most még ezt is megbocsátanám nekik. Csak azt sajnálom, hogy azt a Mad Max-dalt nem rakták rá bónuszként a lemezre. Még a stáblistát sem kellett volna módosítani miatta!

Összegzés:

Utálom ezt a lemezt, mert ismerem a létrejöttének apropóját. Ugyanakkor imádom is, mert minden egyes hang, minden egyes pillanat tiszta Ronnie. Ugyanaz a dallamvilág, ugyanaz a feeling, mint a Pretty Maidsnél, csak kicsit lájtosabban. Olyan ‘Stripped II’.

Pontszám: 9

Megjelenés: 2021
Kiadó: Frontiers Music
Stílus: dallamos rock
Származás: Dánia

Zenészek:

Ronnie Atkins – ének
Chris Laney – ritmusgitár, akusztikus gitár, billentyűs hangszerek, vokál
Allan Sørensen – dobok
Morten Sandager – billentyűs hangszerek
Pontus Egberg – basszusgitár
Anders Ringman – akusztikus gitár
Allan Sundberg – akusztikus gitár
Linnea Vikström Egg – vokál
Björn Strid – vokál
gitárszólók – Chris Laney (One Shot, Frequency Of Love), Oliver Hartmann (Real, Scorpio, One By One), Kee Marcello (Subjugated), Pontus Norgren (Before The Rise Of An Empire, Miles Away), Jan Gripstedt (Picture Yourself), John Berg (I Prophesize), Allan Sundberg (When Dreams Are Not Enough)

Dalcímek:

  1. Real
  2. Scorpio
  3. One Shot
  4. Subjugated
  5. Frequency Of Love
  6. Before The Rise Of An Empire
  7. Miles Away
  8. Picture Yourself
  9. I Prophesize
  10. One By One
  11. When Dreams Are Not Enough
Megosztás