fbpx

Pretty Maids: Undress Your Madness / Serious Black: Suite 226

Az elmúlt időszakról szóló jelentésemben két páciens viselkedését kell kielemeznem. Mindkettő a bolondok házának – vagy hivatalos nevén elmegyógyintézetnek – vendégszeretetét élvezi, de míg az egyik meg akar gyógyulni („Vetkezd le az őrületed”), a másik kényelmesen elhelyezkedett a 226-os magánzárkában, lakosztálynak képzelve azt.

Pretty Maids 2019

A magát Csinos Csajoknak (Pretty Maids) képzelő beteg kora 39 év, voltak jobb napjai a ’80-as években, majd 20 év „elzenélgetés” után 2010-ben újra hatalmas formába robbant. Javulásában nagy szerepet játszott kiváló ápolónk, Jacob Hansen, aki a 2010-es ‘Pandemonium’ óta gondjukat viseli. Míg korábban néha csak magában beszélt (értsd: nem figyelt rá senki), új, XXI. századi hangzására sokan felkapták a fejüket. Lendülete azóta is töretlen, és a legutóbbi beszélgetésünkön igen sok érdekeset mondott.

Itt van például a szerpentinről szóló elmélkedése, mely magában foglalja azt a dögös, a korábbiaknál sokkal dinamikusabb hangzást, ami 10 éve jellemzi, mégis megvan benne az a fajta játékosság, dallamosság, amiért a ’80-as években szerettük. Hasonlóképpen az Undress Your Madness című darabjában igen durva riffek vezetik be a mondanivalót, de amint énekelni kezd, felveszi az egészséges Pretty Maids-egyensúlyt. A Runaway Worldnek is ugyanez a receptje. Nem is kell neki felírni, tudja magától. Az If You Want Peace (Prepare For War) fenyegető képet rajzol a jövőről, és ennek megfelelően erőszakos a zenéje is. A Black Thunder is leginkább Soto új, erőszakos énjére emlékeztet.

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Mindehhez elengedhetetlen az Allan Sørensen – Rene Shades ritmusszekció feszes játéka, melyre könnyedén építkezhet Ken Hammer stílusos gitárjátéka és Chris Laney színező billentyűvetései. És persze a meghatározó Ronnie Atkins-dallamok. Az egész ügyesen egyensúlyoz a hard rock és a heavy metal határán. A Slavedriver egy kicsit töményebb még a többinél is, talán egy kis Dream Theater-íz is van benne.

Hogy oldja a feszültséget, két erőszakosabb megnyilvánulás közé mindig beszorít egy-egy könnyedebb villanást, mely szinte visszahozza a ’80-as évek hangulatát. Ilyen például a Firesoul Fly, mely retró feelingjével, laza verzéjével, hatalmas refrénjével és gyönyörű dallamszólójával egy igazi gyöngyszem, ahogy a Ronnie rákos betegsége által kissé vészjósló színezetet kapott – egyébként szerelmes balladának indult – Will You Still Kiss Me (If I See You In Heaven) is. A Shadowlands már-már AOR-ba hajló dallamai és gitár-billentyű megoldásai, valamint az enyhén pszichedelikus ballada, a Strength Of A Rose is ebbe a sorba áll be.

Nem is értem, miért került ide a páciens, valami pillanatnyi elmezavar lehetett csupán, hiszen láthatóan jól van, a Ronnie Atkins – Ken Hammer szerzőpáros a kezdetektől együtt van, ismerik egymás minden rezdülését és ez meglátszik a produkción is. A többiek pedig szépen beilleszkedtek, Chris Laney hasznos segítője lett a gárdának billentyűs hangszereken, pár dalba (Undress Your Madness, Shadowlands) szerzőtársként is beszállt, mint annak idején Alan Owen, a ritmusfelelősök pedig a már említett módon teszik a dolgukat, hozzák a feszes alapokat, mely nélkül nem lenne ennyire erőteljes a Csinos Csajok megjelenése.

Serious Black – Ősszel headlinerként térnek vissza

A másik páciens még csak 6 éves, de már sok megpróbáltatáson van túl. Kezdve azzal, hogy elvesztette egyik szülőjét (a zenekaralapító Roland Grapow-t), majd a helyébe lépő pótapát (Bob Katsionist) is. Talán ennek köszönhető a keményebb megszólalása, hogy a power metal műfajában utazik, és a disszociatív kórképe is, hogy többszörös személyiség jegyeket mutat. Ott van például Cipolla, a bűvész Thomas Mann ‘Mario és a varázsló’-jából. Mario (Lochert, basszusgitáros és társalapító) egyébként is meghatározó szerepet játszik a beteg életében, hiszen ő a megmaradt egyetlen szülő, ennek megfelelően gondoskodik gyermekéről, akkor is, ha az annyira szétesett, hogy kisbetűvel írja a nevét, mint nemecsek ernőét a gittegylet jegyzőkönyvébe (Urban breed). Cipolla személyisége pedig felvette a Mr. Nightmist művésznevet a ‘Magic’ albumra, és bár már a bolondokházában van, láthatóan nem tud elszakadni tőle. Most meg még azt is képzeli, hogy ő a hatalmas király, aki feudális kastélyában lakik, kurtizánok, jó ételek és borok veszik körül, és egy legyőzhetetlen hadsereg parancsnoka. Pedig az nem kastély, csak a „226-os lakosztály”.

Mario és Urban mellett a harmadik biztos pont a vizsgált személy életében Dominik Sebastian gitáros, aki eddig másodhegedűs volt, de előlépett „apává”, az új dalokban sokkal több szerep hárul rá, mint a ritmusozás és a hébe-hóba szólók. Ennek megfelelően be is veti magát, a ritmusok, riffek sokkal keményebbek, mint korábban voltak. A kemény riffek még keményebbnek hangzanak Ramy Ali őrülten energikus dobolása következtében. De valahogy a szólókra sokadik hallgatás után sem emlékszem (a Castiel kivételével), annyira jellegtelenek. Úgy érzem, Dominik nem tudott felnőni a vezető gitáros feladathoz.

A két előzetesen bemutatott dal annyira ugyanazokon a hangokon mozog, ugyanolyan sebességgel, mintha egy dal két tétele lenne. És egymás után is szerepelnek a lemez elején. Power metal, a tempó megvan, a kiállás is, de valahogy az igazán jó dallam hiányzik ahhoz, hogy átütő power metal himnusz váljon belőlük. Nem is értem, miért ezeket dobták be csalinak. (Bár, ha már választani kellene, a When The Stars Are Right jobb.) Én inkább a harmadiktól kezdem kedvelni a lemezt. Igazi metalos indítás vezeti be a Solitude Étude-öt, némi korai Kamelot hangulatot árasztva. A Fate Of All Humanity a dallamosabb oldala a betegnek, kicsit hasonlít a másik páciens, a Pretty Maids ’80-as évekbeli remekeire.

Innen kezdődik a „hagyományos” Serious Black stílus, vagy ahogy én szoktam hívni, a „Masterplan 2”. A Castielt egy balladisztikus szép dallamszóló vezeti fel (Lanvall után szabadon?), majd begyorsít és Urban breed a legnagyobb magasságokba emelkedik. Szó szerint. A Heaven Shall Burn is hozza a Masterplan feelinget, de a Way Back Home – a nyitó dallamszólójától kezdve a letaglózó refrénig – egyenesen a zseniális Masterplan-klasszikus, a Kind Hearted Light szintjére repít. Csak egy jó szóló hiányzik belőle, a billentyűnek átpasszolt szólórész meg – amit több dalban is elsütnek – a halálom a hangszert samplerrel helyettesítő élő produkcióknál, amikor a gitárosok unottan riffelgetnek a playbackről bejátszott szintetizátor alá. Márpedig a Serious Black is így nyomul mostanában. A We Still Stand Tallt már a HammerFall előtt bemutatták (egyetlen dalként az új lemezről), ez is hozza ezt a vonalat, de itt már a Masterplant Kamelot-jegyekkel vegyítik, hogy még izgalmasabb legyen.

És ha azt mondtam, a két nyitódal unalmas számomra, hát a két zárónóta még unalmasabb. Vannak csapatok, akiknek jól állnak a balladák, mint pl. a Scorpions vagy a fentebb tárgyalt Pretty Maids, másoknál meg csak erőlködés színezete van a dolognak. A Serious Black is ilyen. A Come Home semennyire nem tudott megfogni, a több mint nyolcperces címadó pedig azt mutatta meg remekül, mennyire nem áll jól a csapatnak a progresszívkodás. Keleties nyitás, de nem értem a koncepcióját, csak úgy ott van. Nem illeszkedik a zenébe úgy, mint a Myrathnál. Aztán ez a ritmusváltásokkal teli, progresszív muzsika, nos, ezt is sokan sokkal jobban csinálják. A dal közepén a lassú dallamszóló még a legjobb részek egyike, de a végére elfárad, mint Axel Rudi instrumentálisa a legutóbbi lemezén. Ha nem variálod az alaptémát, egy idő után unalmassá válik.

A tagok előélete (Urban breed – Bloodbound, Tad Morose, Mario Lochert – Visions Of Atlantis, Dominik Sebastian – Edenbridge, Ramy Ali – Freedom Call, nem is beszélve a korábbiakról: Bob Katsionis – Firewind és Roland Grapow – Helloween, Masterplan) alapján ez egy igazi szupergrup, de mint sok ilyen esetében, a részecskék összeolvasztása nem adja ki a várt eredményt. Nehéz így egyenletes teljesítményt nyújtani, hogy a zenét meghatározó vezető gitáros személye folyton változik. (Olyan, mint Mario korábbi bandájában, a Visions Of Atlantisben, ahol a dobos személye volt az egyetlen állandó.) Nem is sikerült hozni a korábbi színvonalat. Bár sokan a Grapow által „Masterplan 2”-ként indított első lemezre esküsznek, nekem jobban bejött a két Katsionis-lemez. Ez viszont amolyan „szódával elmegy” kategória, olyan útkeresésnek tűnik, de szerintem inkább kellene keresni megint egy karakteresebb gitárost Dominik mellé.

Összegzés:

A bolondok házában dolgozom. Igazgató főorvosként megállapítom, hogy a magát Csinos Csajoknak képzelő páciens mondandója – Shakespeare-rel szólva – „őrült beszéd: de van benne rendszer”. A másik beteg, aki magát a ’Harry Potter’ egyik szereplőjének gondolja (Serious Black), inkább csak kóvályog a folyósokon, mintha be lenne gyógyszerezve. Időnként vannak jó pillanatai, de összességében zavaros. Így azt mondom, az egyik távozhat (9 pont), a másiknak pedig reménykedünk a javulásában (7 pont).

 

Pontszám: 9 / 7

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Megjelenés: 2019 / 2020
Kiadó: Frontiers Music / AFM Records
Weblap: www.prettymaids.dk / www.serious-black.com
Stí­lus: hard rock – heavy metal / power metal
Származás: Dánia / Nemzetközi

Zenészek:

Pretty Maids:

Ronnie Atkins – ének
Ken Hammer – gitár
Rene Shades – basszusgitár
Chris Laney – billentyűs hangszerek
Allan Sørensen – dobok

Serious Black:

Urban breed – ének, billentyűsök, gitár
Mario Lochert – basszusgitár
Dominik Sebastian – gitár
Ramy Ali – dobok

Sarah Teets – fuvola

Dalcí­mek:

Pretty Maids:

  1. Intro
  2. Serpentine
  3. Firesoul Fly
  4. Undress Your Madness
  5. Will You Still Kiss Me (If I See You In Heaven)
  6. Runaway World
  7. If You Want Peace (Prepare For War)
  8. Slavedriver
  9. Shadowlands
  10. Black Thunder
  11. Strength Of A Rose

Serious Black:

  1. Let Me Go
  2. When The Stars Are Right
  3. Solitude Étude
  4. Fate Of All Humanity
  5. Castiel
  6. Heaven Shall Burn
  7. Way Back Home
  8. We Still Stand Tall
  9. Come Home
  10. Suite 226
Megosztás