Meleg nyári este, valamivel hidegebb sör, grunge és arénarock. Utóbbi kettő különös elegy. Bevallom, borsódzik a hátam az underground-sznobizmustól, az „akkor megyek Tankcsapdára, ha megint egy tál bablevesért lépnek fel” kaliberű szólamoktól, de tény, hogy a Papp László Sportaréna előtti sorban állva én is érzek némi bizonytalanságot. A Pearl Jam – Mit jelenthet a név? Egy indián lekvárféle? Ondó? Egyszerű asszociáció? – indulása óta több elemet mentett át művészetébe a klasszikus rockból, mint a Nirvana vagy az Alice in Chains tette, nem haltak bele a felhajtásba, de azért elnézve például Dave Grohlt és a Foo Fighterst, az emberben motoszkál némi gyanakvás ilyenkor. Kevesen bírják hitellel és karizmával azt, ahogy a kultúripar logikájának megfelelően azokká a teátrális apparátussal rendelkező előadókká válnak, amelyekkel szemben indulásukkor megfogalmazták magukat.
A beengedés és az italkimérés olajozottságáról megbizonyosodva érkezem a küzdőtérre. Az első harmad előtt a gyűlölt-megszokott kordon fogad. Te jóságos ég, a Ticket Masterrel hajdanában ádáz csatát vívó zenekar is belement volna végül ebbe a kiemelt állóhelyes bohóckodásba? Kétségeim azonban egy csapásra eloszlanak: egy szokatlanul kedves szekus eligazít, hogy szó sincs ilyesmiről, ez pusztán a közönség terelését szolgálja, oda megyek, ahová jól esik. Idejét se tudom, mikor voltam a „Papplaciban” rendes küzdőtéren utoljára. Kaján vigyorra húzódik a szám: vér vízzé nem válik.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A VIP állóhely hiánya igazi fesztiválhangulatot teremt. Pearl Jam-rajongók a világ minden, de tényleg minden tájáról ücsörögnek, beszélgetnek, spontán körökbe tömörülnek küzdőtérszerte. Egy brit nő lelkesen ecseteli a pár nappal ezelőtti londoni koncertet két izraeli rajongónak. Utóbbiak a szólógitáros Mike McCready és a néhai Chris Cornell alkalmi összeállásáról áradoznak – „Grunge and gospel, can you believe it?”. Egy török PJ-fanatikus a dohányzóban kiselőadást tart a zenekar jelentőségéről és történetéről, ő maga egy tízezres török rajongói kör tagja, amikor a banda Európába jön, felkerekednek és követik őket minden állomásra, idő és távolság nem akadály. Többségében harmincas-negyvenes rutinos rockerek gyermeki várakozása. A zene, mint világnyelv.
Fél nyolc tájékában befut a White Reaper bemelegíteni a tömeget. A rendezői bal sarokban ugrándozó háttérszintis kissé szögletes mozgása és lelkesedése egészen elragadó, mintha egy IT-fejlesztő a saját magának programozott alteregóival pogózna épp.
A többiek a grunge utáni pop-rock – vagy pop-punk, de ez egy békeharc jellegű szóösszetétel – típusfigurái. Zenéjük is a Green Day, a Sum 41, vagy a Rise Against nevével fémjelezhető ezredfordulós, ikergitározós, tamokat püfölős, hiperdallamos, csöppet rágógumis stílus jegyeit hordozza magán.
Kedves, lelkes csapat, a zsánert a jobbik végéről fogják meg, mindenki újraélheti a szalagavatós szerencsétlenkedéseit vagy csajozós szorongásait, de számomra a produkció azért nem összemérhető például egy Billy Talenttel. Tempóban viszont elég nagy a kontraszt a sokszor elfolyós, parlandós Pearl Jam muzsikájával.
Kilenc óra előtt pár perccel lépnek színpadra az est főszereplői. Mit lépnek: suhannak. Pearl Jam-koncerten a nyitószám mindig egy lassabb tétel, ráadásul minden alkalommal lutri. A zenekar fellépésről fellépésre variálja a setlistet, a budapesti bulit nyitó Wash esetében sincs ez másképp. A ’Twin Peaks’ harmadik évadának kocsmajeleneteit idéző kékes-lilás fényekben úszik a színpad, a zenészek arca nem, csak sziluettjük kivehető. Mindez csak fokozza azt a spirituális hatást, amit Eddie Vedder frontember a közönségre gyakorol. A seattle-i hármas talán legmarkánsabb torka mit sem kopott az évek során, színpadi jelenléte példaértékű.
Eddie nem a Bruce Dickinson-féle iskolát viszi, bolhapattogás és folyamatos tüzelés helyett egy-egy mozdulattal és dallamdíszítéssel finomhangolja a közönség érzésvilágát az aktuális számra, mintha csak egy mentális teremin lenne számára a Papp László küzdőterén hullámzó, dülöngélő, táncoló közönség. A török Pearl Jam-fanatikus szavai járnak a fejemben: ez a zene attól kiemelkedő, hogy úgy visz végig a sötétségen és a mocskon, hogy közben fogódzót ad ahhoz is, hogy ne pusztulj bele mindebbe.
Vedder ezen a dantei utazáson az est végéig kitűnő Vergiliusnak bizonyul. Zeneileg a Wash áradása után a középtempós Why Gón át a létező legnagyobb természetességgel érünk el a Brain of J. tőről metszett grunge zúzásáig, hogy aztán hasonlóan jó dramaturgiájú köröket fussunk be az egész műsor alatt. Eddie végig fogja a kezünket. Az abúzussal, függőségekkel, kilátástalanságokkal terhelt sorsokat megszólaltató szövegek mellett persze nem marad el a politikai mocsok sem. A zenekar indulása óta politizál, így jó látni, hogy az ősz hajszálak megjelenése ellenére Vedder nem „bonósodott” meg a színpadon. Ha politizálásra kerül sor, jó érzéssel távolságot tart a jóemberkedő maníroktól.
Persze vannak kötelező körök – a Covid kapcsán hálát adni az egészségügyi dolgozóknak –, elmaradhatatlan fricskák – a ½ Full bluesos dünnyögésébe beszúrni egy Donald Trump-szapulást –, de minden ilyen megnyilvánulást kísér valami őszinte, tényleges emberbarátságról tanúskodó gesztus. Az előzenekar tiszteletére megbont egy üveg bort, kedves szokásához híven csörgődobokat hajigál a közönségben lévő gyerekeknek, spontánul reagál a felmutatott transzparensekre.
A ráadásban elemi erővel felcsendülő Alive az ukránoknak szól, a „Fuck Putin” felirat a színpadon csak tetézi a zeneileg már tökéletesen szállított rockhimnusz-élményt. „We can tell you the truth, ’cause we are not running for the office.”
A frontember tehát végig kimagasló teljesítményt nyújtott, ugyanakkor akadt egy igen komoly segítője is, aki nem más, mint Mike McCready szólógitáros. Számomra egyértelműen az ő játéka és színpadi jelenléte volt az est fénypontja. A maszkos szólista jóllehet felosztotta Eddie-vel a csápolás-koordinációt, ami önmagában megsüvegelendő, de ez az este meggyőzött arról, hogy Mike a korszak egyik legalulértékeltebb gitárosa. Technikai tudása, harmónia- és arányérzéke talán csak John Frusciantéhez fogható. Szükség is van egy ilyen emberre a Pearl Jam háza táján: mikor a grunge káoszhatáron egyensúlyozó morajlása és a klasszikus rock himnikussága közti libikóka már túlontúl kiszámíthatóvá válna, McCready mindig előhúz valami váratlan stíluselemet a kalapból: hol metálos virgázás, hol a Rage Against The Machine Morellóját idéző őrült glisszandók, hol bluesos hajlítások fűszerezik a felhozatalt. Az Even Flow vagy a Porch szólója alatt a figura annyi színt és hangzásvilágot képes megidézni gitárjával, hogy gyakorlatilag a komplett rocktörténelmen végigkergeti a vájtfülűbbeket, miközben a kavalkád mégsem esik szét. Egyértelműen a legnagyobbak közt a helye.
A másik három állandó bandatag mindehhez betonbiztos hátteret szolgáltat. Sajnos ebből többet nehéz volt kihallanom. A harmadik-negyedik szám környékére a hangosítás elért egy elfogadható szintet, a végig pontos dobok mellett Jeff Ament basszer lüktetését is ki lehetett hallani, amikor nagyon muszáj volt, de Gossard ritmusgitárja, illetve a háttérzenészek munkája sokszor elveszett az éterben. Szerencsére az egymás iránti tisztelet és megbecsülés eszméje az utóbbiakra is tekintettel volt. Bő két óra grunge-terápia után Boom Gaspar session-billentyűs egy fergeteges Hammond-szólóval örvendeztette meg a közönségét, az orgonista a Paint It Black főtémáját variálta újra. Az igazi meglepetés azonban az ex-Red Hot Chili-gitáros Josh Klinghoffer előbukkanása volt a hangládák mögül. A turné eddigi alkalmaitól eltérően nem a Neil Young közreműködésével ikonikussá vált Rockin’ In The Free Worldöt adták elő zárásként, hanem az All Along The Watchtowert formálták saját képükre.
A saccra háromnegyedháznyi közönség az ülőhelyeken is állva bulizta végig a „rögtönzött” feldolgozást, a Pearl Jam interpretációja nem igazán hasonlított sem az eredeti Dylan-számra, sem a Hendrix-féle változatra, sötét utazásunk végén egy fényárban úszó örömzenébe érkeztünk meg. Méltó lezárása volt ez egy nagyszerű estének.
Wash / Why Go / Brain Of J. / Corduroy / ½ Full / Even Flow / Dance Of The Clairvoyants / Nothingman / I’m Open / I Am Mine / Given To Fly / Superblood Wolfmoon / Quick Escape / Black / Do The Evolution / Lukin / Porch // Better Man / Crazy Mary / State Of Love And Trust / Alive / All Along The Watchtower
Szerző: Fülöp Barnabás
Fotók: Török Tamás
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások