Nem egy turné része, hanem egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt, hogy Jon Lord műfajt teremtő szimfonikus rockművét, a Deep Purple sorrendben negyedik albumát alkotó ’Concerto For Group And Orchestra’-t ilyen felállásban játsszák el. A Győri Filharmonikus Zenekar már ismerte a művet, hiszen korábban nem egy alkalommal játszották még Jon Lord életében, azokban az években, amikor a maestro gyakran látogatott hazánkba, hogy fellépésein megossza a rajongókkal azt az elegyet, melynek két komponense a rock és a klasszikus zene.

Nos, erre a koncertre a szervező Livesound megnyerte Roger Glovert, aki már 1969-ben, a mű debütálásakor ott pengette basszusgitárját a Royal Albert Hallban a Deep Purple tagjaként. Az Iron Maiden frontembere, Bruce Dickinson számára se volt ismeretlen a darab, korábban két fellépésen is énekelt benne. John O’Harának, a Jethro Tull billentyűsének természetesen még újdonság volt – ám rá hárult a legnehezebb feladat: a maestro helyettesítése/pótlása –, azonban a szerb Kaitner Z Doka gitáros és az osztrák Bernhard Welz dobos játszottak korábban Jon Lorddal, sőt Doka a bandájával egy ízben a Deep Purple előtt is fellépett Belgrádban. És megjelent még valaki a színpadon, aki korábban szintén szerepelt a történetben: Paul Mann vezényelte a szimfonikusokat, aki már 1999-ben dirigálta a művet, amikor harminc év után a Deep Purple újra játszani kezdte a koncerteken.

Negyed nyolc után először a klasszikus zenészek jelentek meg a színpadon, őket követték a rockerek, akiket érthető módon nagyobb ovációval fogadtak, ennek legnagyobb része – úgy gondolom – Roger Glovernek szólt, Bruce Dickinson ekkor még nem lépett a színre. A koncert első felében hangzott el a teljes ’Concerto For Group And Orchestra’ több mint ötven percben. Számomra üdítően hatott, hogy nagyzenekari részekbe is olyan hangszerelési megoldásokat csempésztek, melyek nem képezték az eredeti mű részeit, legyen az fúvós vagy vonós, de John O’Hara is teljesen más Hammond-futamot nyomott a második tételben, mint Lord az eredetiben. Kaitner Z Doka nem húzta öt percen keresztül az első tétel gitárszólóját, mint Ritchie Blackmore 52 évvel ezelőtt a Royal Albert Hallban. Amikor Bruce Dickinson feltűnt a színpadon az első énekrésznél – pont egy halkabb dallamsornál –, a közönség úgy reagált megjelenésére, akár egy Iron Maiden-koncerten, ám Bruce egy laza mozdulattal poénosan lecsitította a Maiden-fanokat.

A szünet után sem szakadt el a program a klasszikus zenétől – legalábbis egy darabig –, mivel Jon Lord 1976-ban megjelent ’Sarabande’ albumának két tételével folyatódott az est. Ez is egy nagyzenekarra írt szimfonikus rockdarab, ám egy kicsit könnyedebb hangvételű a Concertónál. Ekkor már a chilei születésű Mario Argandoña ütős is csatlakozott a zenészekhez, aki szintén Lord zenekarában játszott a kétezres évek elején. A ’Sarabande’ fő jellemzője a játékos dallamsorok és az időnként vibráló ütősjáték, utóbbihoz kellett Argandoña közreműködése.

Ám ekkor olyasvalami következett, amire szerintem senki se számított. Amikor Kaitner Z Doka elkezdte játszani a Beethoven IX. szimfóniája ihlette Rainbow-nótát, a Difficult To Cure-t, nemcsak bennem állt meg az ütő. Meg is fogalmazódott bennem a kérdés: Hogy kerül Ritchie Blackmore egy Jon Lord emlékkoncertre? Persze megvoltak ennek a darabnak is a kapcsolódási pontjai, hiszen Roger Glover basszusgitározott a Rainbow ’Difficult To Cure’ albumán, sőt Blackmore távozásáig a Deep Purple koncertjeinek is szerves része volt a szám, tehát Lord is sokat játszotta, mégis száz százalékban Blackmore-hoz köthető. És hogy csavarjanak még egyet rajta, Dickinson német nyelven énekelte rá az Örömódát! Igen, jól olvastátok, németül!

A következő szerzemény is meglepetés volt, mert a Wring That Neck utoljára 1999-ben hangzott el a szimfonikus koncerteken fúvósokkal megspékelve, dzsesszesítve. Most nagyjából ragaszkodtak az eredeti 1968-as stúdiófelvételhez, nem elnyújtva az orgona-, illetve gitárszólót. Dickinson megrázóan énekelte az 1972-es – csak kislemezen megjelent – When A Blind Man Cries balladát. Ő is és Glover is elérzékenyült a dalt követően, könnyes szemmel ölelték meg egymást. Döbbenetes erővel szólt a Pictures Of Home és a Perfect Strangers a nagyzenekarral, tényleg úgy éreztem, hogy beleremegnek a csarnok falai. Mindkét dal kapott egy szimfonikus felvezetést, ezáltal hatalmas epikus művekké váltak.

Elérkeztünk az utolsó előtti dalhoz, ez volt a Hush, itt azonban történt egy kis baleset, ugyanis Dickinson nemhogy a szöveget nem tudta, de a dal szerkezetével sem volt tisztában, és bár a zenekar és a rockbanda fegyelmezetten játszott, Bruce az istennek nem találta el, hol tartanak, még a közönséget is teljesen rossz helyen énekeltette meg. Ez Paul Mannt igencsak dühíthette, mert amikor vége szakadt, lejött a karmesteri emelvényről és közölte, megismétlik a Husht, ám Dickinsonon másodszorra is kifogott. Hiába, ő sem lépett színpadra két éve! Ám ez a közönséget ekkor már nem különösebben zavarta,  több százan ülőhelyükről felállva odatódultak a színpadhoz, és a zárásként felhangzó Smoke On The Water már népünnepélybe ment át. Még az amúgy végig teljesen fegyelmezetten játszó John O’Hara is felállt Hammond orgonája mögött és táncolva játszotta végig a dalt, Kaitner Z Doka pedig hangról hangra lejátszotta Blackmore szólóját a ’Machine Head’ albumról.

Azt gondolom, nem csak nekem és a közönségnek, de a zenészeknek is szinte új élmény volt ez a koncert két év szilencium elteltével. Látszott rajtuk a meghatódás, különösen Gloveren, aki legutoljára hagyta el a színpadot, még kezet rázott egy csomó rajongóval, autogramot osztogatott, és amikor utoljára meghajolt, könnyes szemmel ment le a pódiumról. Nem volt telt ház, kb. kétharmadig telt meg a 3500 fős Audi Aréna, mégis azt gondolom, ez szép szám egy ilyen fajsúlyos rockzenei koncert esetében. A nézőtérről egyébként a Behemoth frontembere, Adam Darski, azaz Nergal is érdeklődéssel figyelte a színpadi eseményeket.
Több helyen kifogásolták, hogy a koncerten egyszer sem mondták ki Jon Lord nevét, Dickinson sem beszélt róla. Bernhard Welz lábdobján viszont ott volt a néhai Deep Purple-alapító arcképe, és a buli előtt, valamint a két felvonás közti szünetben folyamatosan pörgött a koncert promófilmje, melyben frekventáltan feltűnt a néhai zenész. És három órán keresztül az ő zenéjét hallgattuk, nem tudom, hogy ennél tisztesebb megemlékezés létezik-e?.

Harmadszor hallottam élőben a Concertót és most is pont olyan erővel hatott rám, mint először, 2009 elején a MüPában, ahol még Lord játszott és a Cry Free kísérte. Kiváló zenészek tolmácsolták zenéjét – ebbe természetesen a Győri Filharmonikusokat is beleértem –, John O’Hara elegáns, finom játékát külön kiemelném. Dickinson a Hush-malőrtől eltekintve szintén száz százalékot nyújtott, végig kiválóan teljesített. Nekem egyedül a gitárjáték esetében maradt hiányérzetem. Kaitner Z Doka technikailag kifogástalan zenész, ám játéka kiszámítható, nincs benne az az érzés, az a tűz, ami Blackmore-ban egykoron megvolt, és Steve Morse-ban még most is megvan. A hangzás persze nem volt olyan, mint a MüPában és maga a megszólalás sem volt mindig tökéletes, mert az elején a gitárt túlzottan hátrakeverték, és Dickinsont sem lehetett mindig jól hallani. Ennek ellenére hatalmas élményt nyújtott a koncert. Ebben persze benne volt az eufória is, hogy két év után ismét élő zenét hallgathattam, de felemelő volt, hogy ilyen kaliberű muzsikusok tolmácsolták Jon Lord valóban időtlen zenéjét.

A koncert műsora:

1. rész: Concerto For Group And Orchestra (First Movement: Moderato-Allegro / Second Movement: Andante / Third Movement: Vivace-Presto)
2. rész: Sarabande (Sarabande, Bouree) / Difficult To Cure / Wring That Neck / When A Blind Man Cries / Pictures Of Home / Perfect Strangers / Hush / Hush (ismétlés) /// Smoke On The Water

Szöveg: Bigfoot
Képek: Mahunka Balázs
Videó: Classic Rock Forever 91 YouTube-csatorna
Köszönet a LiveSoundnak!