Deep Purple - The Battle Rages On

Az 1993-as év vízválasztó volt a Deep Purple pályafutásában. Három év távollét után újra Ian Gillan énekelt a zenekarban, megjelent egy album ’The Battle Rages On’ címmel, ami a mágikus Mark II-es felállás (Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice) végső lemeze lett, aztán Ritchie Blackmore az év végén elhagyta a csapatot.

Világossá vált, hogy a Joe Lynn Turnerrel való együttműködés zsákutcába vezetett. Az ő énekével kiadott ’Slaves & Masters’ LP és vele lezajlott promóciós koncertek hiányérzetet keltettek a rajongókban, váltani kellett. A kiadó Gillant akarta vissza, Roger Glover, Jon Lord és Ian Paice is, egyedül Blackmore állt ellen, ő tudta, hogy az énekessel ezúttal sem fognak kijönni. Végül némi anyagi juttatás (félmillió dollár) ellenében ráállt az újbóli együttműködésre. A történethez még hozzátartozik, hogy Blackmore javaslatára először Mike DiMeóval is próbálkoztak, végül csak visszatért Gillan. Addigra a dalok egy részével el is készültek, ám Gillannel újravették azokat.

Köszönjük

Az albumnak igen súlyos hangzása van. Ez így volt a ’Perfect Strangers’ esetében is, ám itt még súlyosabban szólalnak meg a dalok. Főleg a dobhangzás kegyetlen, Ian Paice amúgy is sodró dobjátékára rátesz még egy lapáttal ez a megszólalás. Több lenyűgöző nótát is írtak erre az albumra. A címadó dalt a megjelenés idején dühöngő jugoszláv polgárháború ihlette, gördülő gitáralapja inkább a progresszív rock jegyében szól, az Anya már tipikus Deep Purple-féle hardrock, a szöveg Gillan látomását taglalja egy lányról, a vándorlásról, a természetről. A sorokban elhangzik egy magyar szó is, a „puszta”. A Ramshackle Man döngölő blues rockja a Led Zeppelin How Many More Times klasszikusát idézi (az meg egy klasszikus bluest, de ezt most hagyjuk), Lord és Blackmore tradicionális szólói is visszamutatnak a régi időkbe. Az A Twist In The Tale egy kalapálós nóta, remek énekdallammal. Manapság ilyen zaklatott ritmusú nótákat már nem ír a Deep Purple. A Solitaire a Rainbow repertoárjában is elfért volna, nagyívű refrénjét akár a power metal bandák is megirigyelhetnék! Érdekes, hogy Lord gyakorlatilag végigszólózza a dal második felét, Blackmore csak kísér, mégis a kemény gitárriffek dominálnak benne. Neki egyébként ez az egyetlen dal, ami tetszik a lemezről, Gillan az Anyát szereti, ám a későbbi Deep Purple-turnékon csak a The Battle Rages On tért vissza időnként a repertoárba.

Klasszikus album született, semmi kétség, ennyi nagyszerű dallal! A kritika és a rock történetírása azonban nem így áll ehhez a lemezhez. Sok lesajnáló elemzést lehetett olvasni róla, az egyes Purple-lemezeket bemutató rangsorokban sincs az élbolyban. Ez lenne a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy magukat az alkotókat sem érdekelte különösen a lemez sorsa. A zenekar magával volt elfoglalva, a promóciós turnén nagyon sötét hangulat uralkodott, főleg Blackmore és Gillan közt, de a másik három taggal sem jött ki túl jól a gitáros. Lordnak rendre lehurrogta az ötleteit, Glover még most sem mehetett át a színpad másik felére, bemerevedett a repertoár, mert Ritchie csak a legismertebb dalokat volt hajlandó játszani a koncerteken a kötelező új nóták mellett. Továbbá nem tetszett neki az sem, hogy Gillan annyit ivott a koncerteken, és a hangjával meg aztán a legkisebb mértékben sem volt megelégedve – ebben mondjuk volt némi igazság. Gillan egy későbbi interjúban azt is elmesélte, hogy egy szálloda bárjában Blackmore egy tál salátát öntött a fejére. A gitáros egyébként meg sem várva a turné végét, 1993 novemberében egy helsinki buli után elviharzott.

Deep Purple 1993

Megjelent egy videó is a koncertkörútról ’Come Hell Or High Water’ címmel. A birminghami bulin megörökített pillanatok mindent elmondanak a színpadon uralkodó hangulatról. Az olyan jelenetek, amikor a kezdő Highway Start csak négyen nyomják, Blackmore csak a felétől kapcsolódik be a dalba, vagy amikor a kamerát találja el a valakinek szánt pohár víz. A buli végén is csak négyen hajolnak meg, Blackmore meg sem várva az ovációt, már rég eltűnt az erősítők mögött és a közbeékelt interjúkban is csak négyen beszélnek.

A ’The Battle Rages On’ egy olyan korszakban született, amikor a Deep Purple kis híján szétesett a zenekarban uralkodó viszonyok miatt. Az album zenei anyaga mégis csak a legszebb korszakhoz mérhető, és a 1984-es újjáalakulást követő periódus egyik legkiválóbb alkotása. Irreleváns, hogy a kritikus hangok mit mondanak róla.

Deep Purple 1993:

Ritchie Blackmore – gitár
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – billentyűsök
Ian Paice – dob

The Battle Rages On / Lick It Up / Anya / Talk About Love / Time to Kill / Ramshackle Man / A Twist in the Tale / Nasty Piece of Work / Solitaire / One Man’s Meat

 

Megosztás