Geoff Tate

Korán érkeztem, mert a bemelegítő banda a From The Sky volt, és kíváncsi voltam, egykori főszerkesztőnk, TAZ kire/mire cserélt le minket. Hogy is van a mondás? „Aki tudja, csinálja. Aki nem tudja, tanítja.” Aki meg még tanítani sem tudja, abból lesz a kritikus (hehe!). Szóval 7:10-re befutottam, mit mondjak, nem volt nehéz leparkolni. 7:15-kor kezdett a From The Sky, és mivel a múltkori cikkemben azt kritizáltam, hogy a Barba Negra hangzása nem egyenletes, az aktuális pozíciómtól függően változik, majd a kommentekből kiderült, hogy a Dynazty máshonnan is kásásan szólt, most kihasználtam a szellős nézőteret és ide-oda kószáltam az első 2-3 szám alatt, bejártam az egész termet, hogy kiderítsem, mi az igazság ez ügyben. És meg kell követnem a Barbát, mert egyformán szól jól vagy rosszul mindenütt, ez nem a terem hibája. Valami más lehet a dolog mögöttt, de erről majd később.

From The Sky

Tari Szabolcs (ex-Miserium) multiinstrumentalista és a From The Sky története kísértetiesen hasonlít Köteles Leander és a Leander Kills pár évvel korábbi sztorijához: szólóprojektként indult, majd állandó csapattá verődött össze és mindketten ‘A Dal’ műsorában kötöttek ki. Zeneileg viszont egészen máshova futott ki a két együttes, a From The Sky egy szimfonikus extrém metál banda, mely immár 2 nagylemezzel büszkélkedhet, és mindkettőből csemegézhettünk ezen az estén.

From The Sky

Természetesen a már ismertebb, másfél éve megjelent első album, a ‘Rex’ számaiból merítettek bővebben, a februárban megjelent ‘Antarktika’-ról csupán ‘A Dal’-ban is elindított címadót és a lemez „slágerét”, a két változatban is szereplő Lethét játszották el. Semmi sallang (egy molinót azért kihúzhattak volna Mark Dalyé elé), csupán az ‘Antarktika’ színvilágát idéző kék és fehér fények közepette nyomták el a bulit. Értem én, hogy koncentrálni kell, mert egy bonyolult stíluskavalkád, amit nyomnak, de némileg több mozgást azért elvártam volna a két gitárostól, még az ikergitárszólóhoz sem áltak össze. Kicsit olyasfajta csalódás volt ez, mint annak idején a FEZEN-en a Blind Guardian produkciója: hiába a jó zene, ha a zenészek állóháborút folytattak hangszereikkel.

From The Sky

A Vulcanus erős kezdés volt, amire még rátettek egy lapáttal a Hereditas képében, Szabolcs énekében váltakoztak a tiszta hangok a hörgésekkel, de az igazi mélyen hörgő hangokat Gilián Péter basszusgitáros tette hozzá.

From The Sky

Ezek után jött a slágeresebb vonal, az említett Lethe, majd a Libra című Evergrey-szerű líra. Utóbbi különlegessége volt, hogy kiderült belőle, Halász Illés nemcsak jó ütőhangszeres, de remek hangja is van.

From The Sky

A Finisterrával visszatért a zúzás, a Nexusszal pedig folytatódott, mielőtt bemutatták ‘A Dal’-ba benevezett – és az élő show-ba bekerült –  Antarktikát. Ez is inkább a slágeresebb vonalhoz tartozik, de a búcsúzóul előadott Libera Me, a ‘Rex’ kezdőnótája azért nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a csapat nem elsősorban a rádióbarát slágereiről híres. A zenekar kb. 100 ember előtt kezdett, de a végére megduplázódott a nézők száma és nem az a „legyünk már túl rajta”-nézés tükröződött a tekintetükben, láttam a valódi érdeklődést az arcokon.

From The Sky

Kiss László és Kertész Márton gitárosok teljesítményét néhol – főleg a szólóknál – hallottam, máskor csak láttam, milyen intenzíven jár a kezük, de a HD-ről érkező samplertámogatás gyakran elnyomta a játékukat, és a múltkori Dynaztyhoz hasonló kásás hangzást eredményezett, és ezen még az sem segített, hogy maga Cserfalvi ’Töfi’ Zoltán keverte őket élőben. Szóval lehet, hogy a túl sok sampler a hibás ebben a rossz hangzásban, mert a Dynazty is „túltolta” a samplerezést a gitárok rovására. Akinek tetszett a banda, az ne felejtse el őket megnézni ‘A Dal’ szombati 3. válogatójában!

Vulcanus / Hereditas / Lethe / Libra / Finisterra / Nexus / Antarktika / Libera Me

Mark Daly

Mark Daly ír énekes saját bandájával érkezett, hivatalosan Mark Daly & The Ravens néven futnak, a Blitzre (Overkill) emlékeztető fizimiskájú frontember a Gotta Run April Wine-stílusú lendületes rock and rolljával robbant be a magyar színpadra. Korábban nem nagyon hallottam róla, bár Geoff Tate Operation: Mindcrime nevű bandájának mindhárom lemezén szerepelt szerzőként és énekesként is, de őszintén szólva nem azok voltak az ex-Queensrÿche-énekes csúcsalkotásai. Produkciójára már összeverődött vagy 300 ember.

Mark Daly

Ha az ír zenéjét kéne meghatározni, valami olyasmi jut eszembe, hogy az Aerosmith dirty rock verziója, Mark Daly pedig határozottan az ír Steven Tyler, ha nem is akkora szájjal, de hasonlóan jellegzetes hanggal. Ráadásul jó humora is van, derült ki két szám között, amikor beszélgetésbe elegyedett a közönséggel, elmesélve, hogy „mi Írországban nem nagyon szeretjük az alkoholt”, miközben éppen egy pohár whiskyt döntött magába. A tavaly év végén megjelent ‘Nothing To Lose’ EP-jét is igyekezett ránk tukmálni az „egyébként nem lesz mit ennem vacsorára” szavakkal, de 5500-ért egy négyszámos minialbumot… hát ehhez nagy rajongónak kellene lenni!

Mark Daly

A banda kaliforniai stílusban, mintás ingekben (a basszer egyenesen napszemüvegben), lendületes mozgással tolta le a bulit, amivel jó nagy kontrasztot teremtettek az első fellépő performanszával. A Sascha Paeth (Avantasia) keze nyomát magán viselő friss EP-ről három számot is eljátszottak, köztük a címadót is, melynek klipje egy nappal a koncert előtt jelent meg. Elhangzott egy feldolgozás is az este folyamán az énekes kedvenc bandájától, a Highly Suspecttől, ez volt a Lydia, melynél már ledobta mintás ingét és fekete atlétában feszült neki a mikrofonnak.

Mark Daly

Két dallal szerepelt a 2018-as ‘When The Stars Align’ nagylemeze, és a műsort a 2019-es kislemezdallal, a Don’t Look Backkel zárta. Ezekben előkerült egy balkezes akusztikus gitár, és a lüktető dirty rock Mike Tramp stílusú laza slágerekbe torkollott. A záró nóta előtt bemutatta zenekarát is, a „nagynevű” – bár ezen a néven inkább fekete énekesként ismert – James Brownt és a hosszú hajától ritkán látszó Alex Hartot, a két gitárost, Jack Rosst, a napszemüveges basszusgitárost és a mindig vidám, de mindig precíz Danny Laverde dobost, akiket mind egy szálig viszontláttunk a későbbiekben is.

Gotta Run / Crying Shame / Peace Of Mind / Addicted To The Throne / Lydia / Nothing To Lose / Don’t Look Back

Geoff Tate

Geoff Tate a Queensrÿche leghíresebb albumával, az 1988-as ‘Operation: Mindcrime’-mal érkezett hozzánk, ennek 35. évfordulóját megünnepelni. Az énekes és a zenekar csúnya szakítása után (azóta „világosodtam meg”, hogy azért kell koncerteken újabban plexi a dobos köré, hogy ne tudja leköpni az énekes) a bandáé maradt a névhasználat, Tate-nél pedig az a jog, hogy a kultikus albumot elejétől végéig eljátszhassa. És ezt ki is használja. 2015-ben az A38 Hajón láttam őt utoljára, akkor is végigtolta az egész lemezt, de akkor még egy szupergroupnak nevezhető felállással (Kelly Gray, Scott Moughton, John Moyer, Simon Wright és Randy Gane), és „rádolgoztak” még egy órát. 2018-ban az Angra előtt lépett fel és „csak” a teljes, akkor 30 éves lemezt játszotta végig egy fiatal csapattal, akik közül már akkor kitűnt Kieran Robertson gitáros, aki most is itt volt vele. A turnéfelállás többi részét Mark Daly csapata adta, így James Brown, Jack Ross és Danny Laverde dupláztak, Alex Hart pedig a keverőpult mögül segítette az együttest. Itt nem is volt baj a hangzással.

Geoff Tate

Bár a turné korábbi szakaszában a ‘Rage For Order’ és az ‘Empire’ albumokat játszotta végig (az ‘Empire’ 30 éves jubileumi turnéja még 2020-ban kezdődött, de azóta is rendületlenül tartott, gondolom, a pandémia miatt lemondott előadásokat is ezen időszak alatt pótolták), a számláló egy megállóval előttünk, Krakkóban fordult át 35-re, és kezdtek bele a ’88-as lemez ünneplésébe. Én a ‘Rage For Order’-rel ismertem meg a zenekart, az ‘Empire’ meg legalább annyira alapmű, mint az ‘Operation: Mindcrime’, szóval jól ellettem volna azzal a műsorral is, de a nép, az istenadta nép erre pörög rá igazán. A Blue Stage lazán megtelt, amire egyáltalán nem számítottam negyed nyolckor, úgy 500-600 fő nézte végig az eredeti Queensrÿche-hang előadását.
A műsor pedig hajszálpontosan a kiírt 21:20-kor kezdődött, egy perccel se korábban (bár a hosszú várakozást nem értettem, lévén egy híján ugyanaz a banda kísérte Tate-et, aki Dalyt, átszerelés nem kellett, a hétszámos programban meg nemigen fáradtak el a fiatal zenészek). És a HD-ról bejátszott intrót („I remember now. I remember how it started. I can’t remember yesterday…”) követően bevonultak a hangszeresek, az Anarchy-X instrumentális felvezetője alatt beindultak végre a fények is rendesen, a „hang” pedig pár perccel utánuk érkezett, a Revolution Calling első soraira. Öklök a magasba, elindult az őrültek órája.

Geoff Tate

Geoffnek pedig még mindig zseniális a hangja, a hangszíne, hajlításai pedig annyira egyediek, hogy összetéveszthetetlen, utánozhatatlan (bocs, La Torre!). És ha valaki kételkedett volna a képességeiben, elmondom, hogy miután végigénekelte az idén jubiláló albumot, majd elnyomott még négy számot levezetésként, a ráadásban, a másfél órás koncert végén úgy kivágta a magas C-t a Queen Of The Reichban, mint a huzat. Ami talán nem tetszett, a Spreading The Disease-ben a gitárszóló utáni prózát kicsit rapesítette (ez már Udónál se jött be). Meg a Suite Sister Maryben nem volt pariban Tate-tel a vendégénekesnő, Marília Zangrandi Rocha produkciója. Hej, a régi szép idők, amikor még Pamela Moore énekelt Tate oldalán!

Geoff Tate

A háttércsapat pedig nagyon profin tette a dolgát, ahogy korábban Mark Dalynél is: Kieran gyönyörű gitárszólót rittyentett a Waiting For 22-ban, a többiek körbeszáguldozták a színpadot, összeállt a három gitáros, ha kellett, az ‘Operation: Mindcrime’ fináléjában, az Eyes Of A Strangerben még azt is elsütötték, hogy egymásba karolva gitároztak. A közönség pedig ütemes tapssal köszönte meg az egyórás előadást a nagy lezárás után.

Geoff Tate

Szusszanásnyi szünet közben Geoff sztorizgatott, hogy „a következő dalra köttettek már házasságok, fogantak, sőt születtek is gyerekek”, majd Brown gitárbontásaival elkezdődött sokunk örömére a Silent Lucidity. A kevésbé romantikus lelkek ekkor tartották meg – dobszóló híján – az esedékes pisiszünetet, de a Jet City Woman röfögő basszusára már megint teljes volt a létszám. Az ‘Empire’ két klasszikusa után a ‘The Warning’-ról hangzott fel a Take Hold Of The Flame, és végtelen boldogsággal töltött el, hogy a ‘Rage For Order’-t is megidézték egy Walk In The Shadowszal.

(Intró: I Remember Now) / Anarchy-X / Revolution Calling / Operation: Mindcrime / Speak / Spreading The Disease / The Mission / Suite Sister Mary / The Needle Lies / Electric Requiem / Breaking The Silence / I Don’t Believe In Love / Waiting For 22 / My Empty Room / Eyes Of A Stranger / Silent Lucidity / Jet City Woman / Take Hold Of The Flame / Walk In The Shadows // Queen Of The Reich

Három előadó, három teljesen eltérő stílus egy estén: a From The Sky extrém metálját követte Mark Daly dirty rockja, a koronát pedig az egészre Geoff Tate progmetál konceptalbumának élő előadása tette fel. Ki mire tette fel aznap a pénzét: helyre, Tate-re, befutóra? Azt hiszem, a nézőszámból egyértelmű a válasz.

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Mahunka Balázs
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!

Megosztás