Nem bízták a véletlenre: Operation: Mindcrime – A38 Hajó, 2015.11.16.

Geoff Tate és a Queensryche csúfos elválása kapcsán a dobosok köré újabban húzott plexi kalitka funkcionalitása végre értelmet nyert számomra: azért kell, hogy az énekes ne tudja leköpni a dobost! Nos, most nem volt semmiféle plexi, de indulatos énekes sem. Geoff igen jó hangulatban és elegánsan lépett színpadra. Amiben szerepe volt bizonyára annak is, hogy a koncert előtt pár órával volt új borának, az Insaniának európai ősbemutatója.

A Chris DeGarmo távozása utáni színvonalesést figyelembe véve fölösleges azon vitatkozni, hogy ki a Queensryche név igazi örököse. Egy repülőgép pilóta. Én mindenesetre az eredeti énekesre voltam kíváncsi. Miután a névhasználatra vonatkozó pert elveszítette, új csapatának leghíresebb albumuk címét adta: Operation: Mindcrime. Jó választás. Akinek erről nem ugrik be első pillanatban a Queensryche, annak nem is érdemes tovább olvasnia. Az utolsó évek balhéi megtépázták Geoff hírnevét, így a 2008-as teltházas PeCsa bulihoz képest idén az A38-on is csak szűk félházat sikerült produkálni. A pár embernek ellenben, aki túltette magát a balhékon és a zene szeretete miatt jött el, hatalmas élményben volt része.

Fél nyolckor még mindig szinte üres nézőtér fogadott, a jó hír viszont, hogy nem kellett sorban állni a sörért. Háromnegyed körül megérkezett a „borkóstoló-kommandó” is és innentől kezdve lassan kezdett gyarapodni a létszám. Az már ekkor látszott, hogy ahhoz túl lassan, hogy megteljen a hajó (és itt nem a vízre gondoltam). Az „előzenekar” egy ír akusztikus duó volt, a Fire & Water. Nem igazán értettem a stílusválasztást, de egy haszna biztosan volt: nem kellett sok időt tölteni az átszereléssel. A cuccok beállítva, belőve, és kiállt eléjük egy szimpatikus fiatal srác, Tomás McCarthy (nem belőve), tépett farmernadrágban (amilyet Schenker az 1986-os Monsters Of Rock turnén viselt, úgy látszik, tényleg igaz, hogy 30 évenként visszatér a divat körforgása ugyanoda), egy szál akusztikus gitárral. Olyan dolgokat művelt vele, Tommy Emmanueltől kezdve Led Zeppelin adaptáción át az ír hagyományokat ápoló Rory Gallagher-feldolgozásig, hogy szemünk-szánk tátva maradt. Az őt időnként szaxofonon kísérő hölgy, Clódagh Kearney kevésbé nyújtott emlékezetes alakítást, de ott volt a helye a produkcióban. Szóval meglepetésemre tetszett. Azt továbbra sem értem, Geoff hogy talált rájuk, de megfizették a promóció árát: a fiú gitártechnikusként dolgozott a turnén, a lány pedig a Suite Sister Maryben énekelte a női szerepet Geoff mellett. Dzsó nem volt rest a fellépés után elkérni a sráctól a setlistet, amit az készségesen papírra is firkantott emlékezetből.

Setlist:

Hope Street (Tommy Emmanuel) / Stairway To Heaven (Led Zeppelin) / Babe I'm Gonna Leave You (Led Zeppelin) / Help Me (Sonny Boy Williamson) / Out On The Western Plains (Rory Gallagher) / Black Betty (Ram Jam) / All Along The Watchtower (Bob Dylan)

Kilenc körül kezdett az Operation: Mindcrime. A Geoff Tate's Queensryche-ból a Sarzo testvérek nem jöttek vele az új csapatba, de a helyükre sikerült megfelelő helyettest találni. A nagyhírű Rudy Sarzo helyét John Moyer, a rasztahajú basszusgitáros foglalta el, aki anyazenekara, a Disturbed mellett az Adrenaline Mobban bizonyította, hogy a progresszív metalban is megállja a helyét. És Tate mellett amolyan második showmanként is funkcionált a bulin. Simon Wright dobost (akit ex-AC/DC, Dio dobosként szoktak emlegetni, bár kismillió produkcióban megfordult az UFO-tól John Norumig) remekül kiegészítette, így ketten együtt tökéletes ritmusszekciót alkottak, ami ugye a progresszív zenében elengedhetetlen. Wright ugyan nem tudta pótolni Rockenfield lazaságát, de a nem könnyű dobképleteket tökéletesen játszotta le az egész buli alatt, talán élete legjobb teljesítményét nyújtva a kisujjból kirázott korábbi produkcióihoz képest. És plexi kalitka helyett megelégedett egy fejhallgatóval.

A másik testvér, a kevésbé híres Sarzo, Robert helyett az a Scott Moughton játszott gitáron, akivel Tate még az első szólólemeze idején került kapcsolatba. Wiltont egy kicsit fazonra is hozta, a játékát pedig messzemenően helyettesítette. A másik gitáros, az el-ZZ-Topisodott Kelly Gray már a Queensryche-ban is megfordult egyszer, de kapcsolata Tate-tel sokkal régebbi. Még a Queensryche előtt muzsikáltak együtt a Mythben. A ’Sign Of The Times’ válogatás bónusz lemezén van pár demójuk az együtt töltött időből. Az ő állandó visszatérését Tate életébe sohasem értettem. Nem is egy extravagáns fazon, inkább egy lerongyolódott Billy Gibbons benyomását keltette, játéka sem kiemelkedő és a 'Q2K' lemezen bizonyította, hogy zeneszerzőnek is utolsó. Ennyi negatívumot már csak egy nagy barátság tud felülírni. A kakukktojás számomra mégis Randy Gane billentyűs volt. Először is: mi keresnivalója egy billentyűsnek egy Queensryche produkcióban? Másodszor: a bőrsapkájában, bőrmellényben és az ezüstláncos bőrnadrágjában úgy nézett ki, mintha Boncz Géza éppen egy Kék Osztriga Bár jelenetre készülődne. Harmadszor pedig: bár a sampler effektek nyomogatásán kívül más dolga nem nagyon volt, azt is többnyire rossz ütemben tette. Szóval ez a csapat vágott bele a kétórás produkcióba.

Amikor samplerről megszólaltak kórházi zörejek közepette az ismerős mondatok („I remember now. I remember how it started. I can't remember yesterday...”), a közönség egy emberként hördült fel. Nem bízták a véletlenre. Az Operation: Mindcrime nevű zenekar eljátszotta a teljes 'Operation: Mindcrime' albumot, elejétől végéig. Az instrumentális nyitányt, az Anarchy-X-et a szólókkal kicsit megnyújtották, hogy a hangulat kellő mértékű felfokozása után a Revolution Calling elején megjelenjen végre a főszereplő is. Geoff Tate új frizurájával mintha nem is a Queensryche-ból, hanem a „Minyonok” közül lépett volna ki. Elegáns szürke mellényében lépdelt előre, az első sorokat még a backstage kijáratából énekelve. Hangja remek volt, bár keverhették volna picit feljebb. Amint már mondtam, ingerültségnek nyoma sem volt rajta. Jókedvűen mozgott a színpadon és boldog mosolyokkal nyugtázta a kiállásoknál, hogy a magyar közönség is tudja a szövegeket. („Revolution calling, revolution calling you”, „Operation: Mindcrime”, „Don't ever trust, don't ever trust the needle”, „I don't believe in love, I never have, I never will”, „From the eyes of a stranger, Afraid to know what lies behind the stare”.)

Amikor a szünet nélkül eljátszott egy órás műsor végén hagytak egy szusszanásnyi időt a közönségnek, Geoff először szólalt meg és köszöntötte a közönséget felemlítve, hogy 7 éve járt itt utoljára (az említett Pecsa koncerten). Majd új zenekarának bemutatása után rövid ízelítőt adtak új lemezükből, a 'The Key'-ből. Ez bátor vállalkozás volt, 'Operation: Mindcrime' után közvetlenül a 2015-ös album dalait játszani, ráadásul nem is elszórva, hanem egy blokkban, de nem volt vele gond. Itt mutatkozott meg az, amit én már a lemez hallgatása közben éreztem, hogy Tate visszatalált a helyes útra, újra hamisítatlan Queensryche ízű nótákat írt. A beharangozó dalok, a Re-Inventing The Future és a Burn nem jelentettek törést a műsorszerkezetben, hangulatukban ott voltak a klasszikus slágerek mellett. Lehet, hogy bennem van a hiba, nekem a 'Dedicated To Chaos' is tetszett, hosszú évek görcsös kínlódása után végre volt benne valami koncepció, nyitás a mainstream felé, ha már a prog-rock berkekben annyira megcsappant a zenekar népszerűsége. Ez a modernebb, hip-hop-szerű vokállal „megáldott”, vagy inkább csak megálmodott The Stranger nóta is arra az albumra illett volna inkább. Ebben a 80-as évekbeli hangulatban inkább csak kilógott a sorból. Aztán viszont egy igazi best-offal zártak a „hőskorból”: egy 'The Warning', két 'Promised Land' és három 'Empire' nóta. A tervezett setlistben volt még két dal a 'Rage For Order' albumról is, meg még egy 'Empire' sláger, a The Thin Line. Ahogy hallottam, a 7 évvel ezelőtti kavalkád után (nem engedték át a turnékamiont a határon) most sem volt rendben minden, az otthonról áthozott saját ének kontroll felszerelése és a zenekar színpadi keverője elkeveredett valamelyik reptéren Európába jövet. Így kölcsön cuccokkal játszottak Budapesten is, ahogy a turné korábbi két állomásán. Talán ez a feszültség (amiből egyébként kifelé semmi sem látszott, a zenészek néha még viccelődtek is egymással) okozta a program megkurtítását.

Igazság szerint azért mentem el a koncertre, mert előzetesen felröppentették a hírt az 'OM' album eljátszásáról és össze akartam hasonlítani a 2008-as élményeimmel az idei fellépést. Aztán rájöttem, hogy nem lehet összehasonlítani a kettőt. Az egy komplett színházi előadás volt, színészek közreműködésével, a kivetítőn Ronnie James Dioval, ez meg egy kis klubkoncert volt, sallangoktól mentesen, egyszerűen „csak” lejátszották az albumot. Mégis nagy élmény volt, profi zenészektől, professzionális (na jó, az egy szem billentyűstől eltekintve) produkció. Pusztán zeneileg talán még jobb is, mint a 7 évvel ezelőtti. Egy énekes mindig meghatározó szereplő egy rockzenekarban. Sokszor a legmeghatározóbb. És bár a jelenlegi Queensryche-ot nem láttam még élőben, de a videók alapján Todd La Torre hangban pótolni tudta ugyan Tate-et, de az ő színpadi karizmáját nem lehet pótolni. Ezért aki ott volt, az egy hamisítatlan Queensryche bulit kapott a pénzéért.

Setlist:

I Remember Now / Anarchy-X / Revolution Calling / Operation: Mindcrime / Speak / Spreading The Disease / The Mission / Suite Sister Mary / The Needle Lies / Electric Requiem / Breaking The Silence / I Don't Believe In Love / Waiting For 22 / My Empty Room / Eyes Of A Stranger / Re-Inventing The Future / The Stranger / Burn / Take Hold Of The Flame / One More Time /// Empire / Damaged / Jet City Woman / Silent Lucidity

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Livesoundnak!