Progresszív metal ünnep: Angra, Geoff Tate’s Operation: Mindcrime, Halcyon Way – Barba Negra, 2018. 04. 10.

Első alkalommal lépte át kis hazánk határvonalát a Rafael Bittencourt vezette brazil Angra. A hab az volt a tortán, hogy a turnépartner egy legendás név, a progresszív metal körökben félistenként tisztelt Geoff Tate és jelenlegi, hozzá képest tinédzserekből álló aktuális zenekara volt. Ettől jobb párosítást nehéz összehozni, ezért is éreztem betegesen erős kényszert arra, hogy elfoglaljam szokásos helyem a Barba Negra keverőpultjának közelében. Szeretem a helyet, általában jó a hangzás, hideg a sör, egyébre meg nem nagyon van szükségem abban a néhány órában, amit ott töltök az este folyamán.

Sajnos az estét nyitó Ravenscryról sikerült lemaradnom, amit a legnépszerűbb videomegosztó oldalon látott kisfilmek alapján nem is bánok. Nem az én világom az általuk képviselt modern rockzene.

A második bemelegítő banda az atlantai Halcyon Way már valamivel fogamra valóbb volt. Annak ellenére, hogy nem igazán ismerem a munkásságukat, a színpadon eltöltött háromnegyed óra alatt sikerült meggyőzniük valahol a Vicious Rumorsból gyökerező felismerhetően amerikai power metaljukkal, melyet progresszív oldalról közelítenek meg.

Hitelesen tolták a hasító riffeket, az énekes Steve Braun pedig hozta az ebbe a stílusban alapkövetelménynek számító dobhártyaszaggató sikolyokat. A dalok nem hatnak elsőre, de a koncert végére már rá tudtam annyira hangolódni, hogy élveztem a muzsikájukat.

Számomra ez egy co-headliner turné volt. Legbelül furdalt a kíváncsiság, hogy vajon Geoff Tate ellopja-e a show-t a brazilok elől. Ahhoz sem kellett sasszeműnek lenni, hogy feltűnjön, hogy a Queenryche-pólók száma igen magas volt a nézőtéren. Szeretem én is Geoffet, de örülök, hogy kirakták a többiek a Queesryche-ból. Ő így csinálhatja az elszállt, színházias, színpadiassággal átszőtt unalmas lemezeit, míg Michael Wiltonék feszültség nélkül tehetik le sorra a jobbnál jobb lemezeket egy kiváló énekessel.

A műsor is árulkodó abból a szempontból, hogy még egy kósza dal sem volt a szétválás óta megjelent három lemezről. Persze a nézők ezt látszólag nem is bánták, nekik elég volt, hogy a mester és „tanítványai” magas szinten elhozták minden idők egyik legnagyobb klasszikusát, az ’Operation: Mindcrime’-ot, gyakorlatilag egy az egyben.

A lemezeken szereplő banda teljes létszámban kicserélődött az „öreg” mellett. Gondolom, fiatal, „éhes” bérzenészekkel sokkal olcsóbb és kényelmesebb turnézni, mint sokat tapasztalt öreg rókákkal, akiknek már mások az igényeik.

Tegyük hozzá, hogy a Till Death Do Us Part zenekarból (amelynek mellesleg Emily Tate az énekese) kölcsönvett gitáros, Kieran Robertson nem kutyaütő. Maximális alázattal és hitelesen hozta le Chris DeGarmo témáit. Ahogy mindenki más is jól tette a dolgát, és nagyszerűen nyomták el a dalokat.

Geoff hangja nem sokat kopott az idők során, ha nem is tündököl már eredeti fényében, bőven nincs miért szégyenkeznie. A mágia, amiért szeretjük, még megvan, annak ellenére is, hogy ő maga már nagypapaként inkább hasonlít egy maffiavezérre, mint rock and roll énekesre. Nagyon örültem volna még néhány dalnak az életművéből, de ez így is nagyon rendben volt.

I Remember Now / Anarchy-X / Revolution Calling / Operation: Mindcrime / Speak / Spreading the Disease / The Mission / The Needle Lies / Electric Requiem / Breaking the Silence / I Don't Believe in Love / Waiting for 22 / My Empty Room / Eyes of a Stranger

Az Angra most éli virágzását. Ehhez valószínűleg sokat hozzá tett, hogy a Fabio Lionéval készült legutolsó két albumuk bivalyerősre sikerült. No, és persze – mivel Fabio már nem egy ismeretlen énekes a színtéren – az ő személye által picivel nagyobb rivaldafénybe került a csapat. Nem tagadom, én is azóta hangolódtam igazán rájuk, amióta az olasz tenor viszi a frontot.

Persze ismertem a lemezeiket korábban is, de az új felállás keményebb zenét is hozott magával, ami nekem igazán szimpatikussá tette a tagságot. Izgatottan vártam hát, hogy mire is számíthatok. Habár a program gerincét a legutóbbi két lemez adta, előkerültek korai dalok is, amelyek még nem Fabióval készültek. Ezekkel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. A ’Fireworks’ Lisbon dalát kifejezetten jól énekelte, de az Acid Rainnek nem igazán kapta el a fonalát.

A műsor közepén az akusztikus blokk kifejezetten tetszett. Rafael egy kivételes tehetség. Szerintem kifejezetten jól énekel. Nem túl képzett a hangja, de az ösztönösséggel egy olyan plusz töltetet tud tenni a dalokba, amitől igazán egyedivé válik a stílusa.

A nemrégiben leigazolt Marcelo Barbosával egy nagyon erős gitárpárost alkotnak, mindketten lazán hozták a szólamokat és a szólókat egyaránt.

De nem lehetett belekötni a rendkívül fiatal (mindössze 27 éves) dobos és a basszusgitárt professzionális szinten kezelő Felipe Andreoli játékába sem. Azért meg külön jár a pacsi, hogy a koncert után néhány perccel már ki is jöttek és szívélyesen fogadták a rajongók hadát.

Az a néhány száz ember, aki eljött, egy különleges és sok szempontból felejthetetlen koncertnek lehetett tanúja. A brazilok minden szempontból nagyon magasra tették a mércét. Igazi progresszív metal ünnep volt ez egy nem mindennap elcsíphető zenekarral. Bízom benne, hogy nem utoljára láthattam őket.

Nothing to Say / Travelers of Time / Angels and Demons / Newborn Me / War Horns / Acid Rain / Lullaby for Lucifer (acoustic) / Gentle Change (acoustic) / Final Light / Insania / Drum Solo / Lisbon / Magic Mirror / Encore: Rebrith / Carry On/Nova Era

Szerző: Losonczi Péter
Fotók: Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT