Kis klubkoncert, nagy lézershow és füstgépek meg felcsapó lángnyelvek nélkül. Valahogy mégis szeretem az ilyeneket, talán azért, mert – bár a látványos show-nak is megvan a maga varázsa – itt nem vonja el semmi a figyelmemet magáról a zenéről. Ezen az estén is a sallangmentes, profi előadásoké volt a főszerep. Kiss Zoli leénekelte a csillagokat az égről a Classicában, Tara Lynch műsorának már csak a fele volt énekes produkció, Vinnie Moore pedig szigorúan instrumentális szettel állt ki a publikum elé.
Úgy alakult, hogy a Nagy (Szutorisz) Károly által 1987 végén alapított Classicában csak Szalai Tamás billentyűst tekinthetjük konstans zenekari tagnak, aki az évek során mindig, minden balsors ellenére továbbvitte a zenekart, ám örömteli, hogy a 2022-es újjáalakulásra azért nem ismeretlen ifjú arcokkal töltötte meg a bandát. Az 1989-es első albumot felvett csapat alapkövének számító Fejes Zoltán gitárossal egyesültek újra, hozzácsapva nagy örömömre az ezredfordulós éra énekesét, Kiss Zoltánt és dobosát, Galántai Zsoltot. Tulajdonképpen csak Gothár Ferenc basszusgitáros (Amen, ex-Moho Sapiens) tekinthető újoncnak ebben a csapatban, de más formációban vele is zenéltek már együtt. A banda 2022-es debütálására Kiss Zoli 50. születésnapi koncertjén került sor két hónapja.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A heavy rockot és a klasszikus zenét ötvöző neoklasszikus metálmuzsikát Yngwie Malmsteen tette népszerűvé világszerte, és bár első lemeze majdnem teljesen instrumentális volt, későbbi, énekesekkel felturbózott lemezei tették még populárisabbá ezt a műfajt. Ezt a vonalat ragadta meg a nyolcvanas évek végén a Classica is, és Kiss Zoli csatasorba állításával most ugyanitt vették fel a fonalat.
Rövid, hétszámos műsoruk oroszlánrészét az első album dalai tették ki, az angol nyelvű harmadik, progresszívabb rockot tartalmazó anyagukat – szerencsére – hanyagolták. A közönség pont ezeket a dalokat akarta hallani!
A „balkezes Malmsteen”, Fejes Zoltán gitárjátékára épült a muzsika. Bár azóta jócskán más zenét játszik, nem koptak ki kezéből a neoklasszikus futamok, és újra rácsodálkoztam, hogy nem lett nagyobb sztár ebből a zenekarból, hiszen akkoriban a svéd gitáros nagyon menő volt, és magyar szövegekkel hallani ilyen típusú dalokat pedig teljesen egyedi jelenségnek számított.
Szalai Tamás klasszikus zenei alapjainak köszönhetően remekül tudott azonosulni ezzel a műfajjal, valamennyi elhangzott dalnak – itt-ott társszerzőkkel – ő volt a komponistája. A koncerten alázatosan, de profi módon rakta Fejes alá a virga futamokat, mint Jens Johansson a Stratovariusban.
Gothár Ferenc tisztességgel tette a dolgát, nem nagyon tűnt ki, nem is akart, de ellenpontozása szintén elengedhetetlen és meghatározó kelléke ennek a stílusnak.
Galántai Zsolt játékának finomságai szintén háttérbe szorultak ebben a főként kétlábdobos témákat preferáló zenében, viszont az izmait kellőképpen megmozgatta a negyvenperces műsor alatt.
És vissza Kiss Zolihoz, akiről már többször elmondtam, hogy egyik kedvenc (ha nem „a” kedvenc) magyar énekesem, mindent tud a progresszív rocktól a dirty rockon, hard rockon és heavy metalon át a bluesig, ezt számtalan formációban bizonyította, de a Magad vagy a csodában produkált magasaival még ennyi év után is meg tudott lepni.
A közönség egy részénél – ahogy nálam is – biztos sokat nyomott a latban az ő fellépésük. Észrevehető volt ez a korán érkezők számán és a koncertjük alatt a publikum reakcióin is.
Új ösvényre vágyom / Szólj egy jó szót / Magad vagy a csoda / Megszállott / Instrumentális / Fogadd be hősöd / Fém gyermekei
Tara Lynch volt a fekete ló a mezőnyben és nem is lett befutó a végén. Nem azért, mert rossz gitáros vagy rossz zenét játszik, egyszerűen csak nem ismerték a zenéjét. Az Amerikából Vinnie Moore-ral együtt érkező gitáros hölgy 2018-as debütalbumán Phil Soussan basszusgitáros, Tony MacAlpine gitáros-billentyűs, valamint Glen Sobel és Vinny Appice dobosok is játszottak, nem beszélve Mark Boals énekesi közreműködéséről. Ezek a nevek hazájában már önmagukban eladják a lemezt, itt sajnálatos módon, a koncert végén 2000 forintra leértékelve sem nagyon kapkodtak érte a merch pultban.
Pedig a zene tényleg nem volt rossz, és az énekes neoklasszikus metál, valamint a Vinnie Moore által Malmsteen első lemezének hangulatát továbbvivő instrumentális muzsika között remek átmenetet képezett műsora, melyben – szó szerint – felváltva játszott énekes és hangszeres dalokat.
Tízszámos blokkjában gyakorlatilag a teljes nagylemezét előadta élőben az énekesnőként is kiváló, ám elsősorban gitárosi kvalitásai miatt meghívott Tara. A UFO búcsúturnéjának brit állomásain már fellépett előzenekarként, innen az ismeretség Vinnie-vel, akivel – részben – zenészeit is megosztotta.
Igen, a kis, olcsó klubkoncertek velejárója ez is, hogy egy dobszerkón játszik minden csapat, és néha még a kísérőzenészek is ugyanazok. Vinnie Moore egyetlen szóló koncertlemezét például Michael Schenker „előzenekaraként” vette fel, az MSG zenészeinek közreműködésével. Szóval már van ebben tapasztalata. Most „csak” a ritmusszekción osztoztak Tarával, Francesco Caporaletti basszusgitáros és Roberto Pirami dobos mellett Tarát Simon Kaviani gitáros-vokalista kísérte el.
Ahogy már említettem, szegény Tara nem aratott sikert hazánkban ismeretlen, egylemezes muzsikusként, bár mindent megtett, amit lehetett, a közönséget is igyekezett bevonni a produkcióba, „Mondjátok, hogy Unbreakable!”, majd a fásult zsűrit látva vállat vont, „Akkor majd mondom én.” Hát igen, a nézők egy része kiment sörözve, cigarettázva beszélgetni a műsora alatt, és a bent maradók is viszonylag egykedvűen hallgatták játékát.
Pedig nem véletlenül kapta a Gui-Tara becenevet, a bluesos nyújtásokat és a neoklasszikus futamokat egyaránt remekül használta dalaiban, melyek közül azért talán az énekes nóták jöttek jobban át a hallgatóság irányába.
Exit The Warrior / Banished From My Kingdom / Feckless Lock / Unbreakable / Enigmatic / Trustless / The Undeserving / Evil Enough / Gui-Tara Rises / Antidote
Vinnie Moore, aki Michael Schenker óta a legjobb, ami a UFO-val történhetett, a germán gitárfenomén sokadik távozása után, 2003-ban került a bandába, és azóta a leghosszabb ideig a zenekarban játszó gitárossá vált. Korai neoklasszikus gitárhős ambícióit feladva egyre több bluesos elemet vitt a játékába, legutóbbi lemezein pedig fúziós elemekkel is megspékelte muzsikáját. Szólókarrierjét a UFO mellett sem adta fel, legutóbbi lemezét 2019-ben adta ki, mellyel még épp a pandémia kitörése előtt jutott el Budapestre 2020 januárjában.
Bár a koncert legelején volt némi fennakadás, a 19:20-as bejelentett kezdéshez képest még fél nyolckor a Classica soundcheckjét hallgattuk a zárt ajtókon keresztül, a közös cuccon játszásnak megvolt az az előnye, hogy rövidebb szünetekkel követhették egymást a fellépők, így a végére be is érte a program önmagát. A háttérben a kivetítőn megjelent Vinnie logója, ez váltotta Tara és a Classica logóját, ennyi volt a vizuális körítés az előadáshoz, de ezen az estén ez bőven elegendő is volt.
A színpadon repetázott a Francesco Caporaletti basszusgitáros és Roberto Pirami dobos alkotta ritmusszekció, hozzájuk Emiliano Tessitore csatlakozott második gitárosként, így gyakorlatilag a két évvel ezelőtti felállást láthattuk viszont és a műsor nagyobbik része is ugyanaz volt, mint a két évvel korábbi. Az eltérés elsősorban az 1988-as ‘Time Odyssey’ és az aktuális ‘Soul Shifter’ dominanciájának csökkenésében volt tetten érhető, helyettük most a ‘Meltdown’ volt a favorit négy dallal.
Már rögtön az első számban, a Daydreamben lehetőséget kapott a másodgitáros egy szólóra, így mutatta ki Vinnie, mennyire megbízik helyi kísérőzenészeiben. Érdekes módon Tessitore következő szólójára a ‘Mind’s Eye’ másik daláig, az In Controlig kellett várni. A többiben Vinnie húzott bele, de alaposan.
Piros Kramer gitárján nem szaggatta a húrokat, végigjátszotta rajta a teljes műsort, kicsit bosszankodtam is, hogy a háttérben árválkodó fehéret nem vette elő egész este.
A The Maze előtt köszöntötte a magyar közönséget egy „Good to be back”-kel, majd a dal közepén a kiállásba csempészett Smoke On The Water riffekkel hergelte a népet, míg a Ridin’ High végén a kiállásokban a „Rock” bekiabálásokat ugyanúgy maga intézte, mint korábban Tara az „Unbreakable” esetében.
A Check It Out közepén Vinnie lement a színpadról és átadta a terepet Roberto Pirami dobosnak, aki egy szétesőben lévő dobszerkón adta elő szólóját. Megmosolyogtató volt, hogy Francesco Caporaletti basszer tartotta egyik kezével a felső tamot az egész szóló alatt, ezt később le is kapták onnan, Caporaletti pedig „hálából” szintén kapott egy rövid szólólehetőséget.
Két lírai dal alatt szusszanhatott egyet a nézősereg a lendületes nóták között, a ‘The Maze’ albumról szólt a Rain és a legutóbbiról a Same Sun Shines. Ezekben „sírt” igazán a gitár, és talán ezekben bukott ki leginkább Vinnie-ből a hetvenes évek szeretete.
A koncert végén aztán beindult a wah-pedál is ezerrel, a Kung Fu Grip funkys dallamainak jól állt ez az effekt, melyet a többi dalban inkább csak hangszínfinomításra használt.
A ráadásban pedig – ahogy 2 éve is – jött a Meltdown és előkerült végre a fehér Kramer, ami egész este ott árválkodott Vinnie mögött a színpadon, egy igazi klasszikussal záródott az előadás, én meg újra elmondom – ahogy 2 éve is –, hogy ha már főállásban UFO-gitáros, egy instrumentális Rock Bottomot elnyomhatott volna a végén. Ha szépen megkéri, talán még Tara vagy Kiss Zoli azt a kevés éneket is bevállalta volna!
Daydream / With The Flow / The Maze / Rain / Ridin’ High / Midnight Rain / Check It Out! / In Control / Same Sun Shines / Time Traveler / Morning Star / Kung Fu Grip /// Meltdown
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Hajni
Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!
Legutóbbi hozzászólások