#47: Bernie Shaw, Phil Lanzon, Status Quo, The Hu, Vinnie Moore

írta Hard Rock Magazin | 2019.10.27.

E hónapban úgy döntöttünk, duplázunk. Sőt, duplán duplázunk! Nem egyszerűen két Egyperceseket írunk, hanem ebben az elsőben dupla kritikát írunk Bigfoottal, egy kicsit visszahozva az elhalt Első Hallásra rovat hangulatát, ahol ugyanarról a lemezről ketten-hárman is elmondhatták a véleményüket. A duplázás ötlete azért merült fel, mert van itt néhány szeptemberi megjelenés, amiről úgy gondoltuk, mégiscsak kéne írni, mint a Status Quo első albuma Rick Parfitt nélkül, a két Uriah Heep-zenész (Phil Lanzon és Bernie Shaw) szinte egyszerre megjelent szólólemeze, vagy a semmiből előbukkant mongol metalcsapat, a The Hu bemutatkozó albuma. Hogy kilegyen a szokásos öt kerekünk, október elejéről hozzácsaptuk a UFO-gitáros Vinnie Moore legutóbbi szólólemezét, mellyel januárban Budapestre is ellátogat.

A Uriah Heep kanadai frontembere a szintén Kanadából származó Dale Collins gitárossal szövetkezve adott ki önálló lemezt. Nem újkeletű együttműködésük, húsz éve ketten összeraktak egy háromszámos EP-t ’Picking Locks’ címmel, aztán Bernie Shaw az ezredforduló után összehozott egy afféle szabadidő zenekart In Transit néven, ahol Dale Collins volt a gitáros.

Közös albumuk dallamos hard rock zenét tartalmaz, mely természetesen hasonlít a Heep stílusához, hiszen az énektémák elmennének a banda lemezein is, ám a hangszerelés egyszerűbb, nyersebben szólnak a dalok, a Heep súlyosabb, keményebb zenét játszik. Ha figyelmesen meghallgatjuk az albumot, talán egy dal, a Sad Song az, ami ráférne egy Heep-lemezre is. Az említett EP három dalát is rátették az albumra, így a Here We Go, a Hey Jimi és a Rock On is hallható, természetesen új felvételeken.

A Hey Jimi – ahogy a címe is elárulja – Hendrix előtt tiszteleg, azonban csak szövegében. Az akusztikus gitárt és zongorát is felvonultató dal inkább egy melodikus rockballada, Collins szólója is a modernebb rockzenét idézi. A David Essex-feldolgozás, a Rock On is nosztalgikus hangulatú, a műfaj kezdeti korszakát idézi fel a szövegben, az eredeti szaggatott alaptémát rockosabbra veszik, hogy az album alaphangulatához igazítsák. A Here We Go pedig egy pszichedelikus blues. Ízelítőnek ennyi elég.

 „Hosszú idő telt el, mire elkészítettük ezt az albumot” – utalt Dale Collins a két évtizedre, amióta együtt dolgoznak Bernie Shaw-val. A két kanadai muzsikus elkészített egy örömzene-albumot, amit talán Bernie Shaw szolóalbumának is felfoghatunk. Nem egy világot megváltó alkotás, de kézzel fogható bizonyítéka kettejük közös muzsikálásának. (Bigfoot)

Nem mondhatni, hogy túl sok információt kaptunk a lemezről! A megjelenés napján botlottam bele egy YouTube-videóba, onnan tudom, hogy létezik. A Cherry Red Records elsősorban a '70-es, '80-as évek CD-n kiadatlan vagy régen, analóg módon CD-re írt lemezeinek remaszterizált újrakiadásával foglalkozik. Ha úgy tetszik, ez a lemez is belefér ebbe a skatulyába, csupán annyiban más a történet, hogy a 20 évvel ezelőtti háromszámos EP-t nem digitálisan újították fel, hanem a két zenész újra feljátszotta, plusz írtak hozzá még öt dalt, és így csináltak egy 39 perces – 80-as évekbeli LP méretű – nagylemezt.

A zene is '80-as évekbeli (bár 1999-ben jelent meg az eredeti EP), nem akarom bántani, de elég középszerű ez a muzsika, bár vannak kétségtelenül jó pillanatai. A záró Rock On pont nem az. Ez egy David Essex-feldolgozás, amit a Def Leppard sokkal jobban megcsinált a 2006-os feldolgozásalbumára ('Yeah!').

Alapvetően gitárközpontú muzsika, habár a zeneszerző multiinstrumentalista, a basszusgitár és a billentyűs hangszerek nagy részét is ő játszotta fel. Bernie Shaw énekdallamaitól – és hangjától – kicsit Heepes érzése támad az embernek, de azért az egész más kaliber, főleg hogy Russell Gilbrook érkezése óta megtáltosodtak. (CsiGabiGa)


A Uriah Heep billentyűse az 1906-ban bekövetkezett pusztító San Francisco-i földrengést választotta második szólólemezének témájául.

Az album zeneileg eltér a Uriah Heep világától: ugyan akad rajta hard rock, de csak egy nóta, a You Can Make A Living, inkább nagy ívű progresszív  hajlításokat hallunk, abból is a dallamosabb formáját választotta az alkotó, néha a Genesis vagy Neal Morse hatása köszön vissza egyes daloknál. Slágeres, rádióbarát-szerű szerzeményeket is felvettek (Road To London), de nem bántó szándékkal írom ezt. A vonósok, a fúvósok is emészthetőbbé teszik az anyagot, sőt az utóbbiak egyenesen filmzenei elemeket is tükröznek. A nótákat megosztja négy szólóénekes (John Michell, Andy Makin, Miriam Grey és maga Phil Lanzon), ez is a változatosságot gyarapítja az albumon. Biztos, hogy nem volt egyszerű munka ennyi hangszert, szólamot összefésülni. Nem hallunk óriási szólókat, inkább kiváló csapatmunkát.

Félrevezető a szimfonikus nyitány, az Azura’s Theme, mert az ember azt hinné, hogy nehéz veretű, klasszikus ízű progresszív, hogy azt ne mondjam, kísérleti jellegű album következik, ám nem így van. Szerintem azoknak is emészthető, akik nem hallgatnak progresszív rockot. Egy valami azért zavar: a Rock And Roll Children erősen hasonlít a mindenki által játszott, ám leginkább Jimi Hendrixhez köthető Hey Joe-hoz. Más gondom nincs, és ez jobban tetszik, mint a 2017-es ’If You Think I’m Crazy’ LP. Ott szerintem Lanzon sokat engedett a könnyedebb oldal csábításának.

Phil Lanzon és Bernie Shaw nagyjából egyszerre jelentkezett önálló produkcióval. Egyikük sem akart önálló Uriah Heep-albumot készíteni, bár Shaw közös albuma Dale Collinsszal jobban követi az anyazenekar nyomvonalát, de mindketten bizonyították, hogy önállóan is képesek saját megszólalásra. Én Phil Lanzon produkciója mellett teszem le a voksom. (Bigfoot)

Négy énekes, szimfonikus zenekar és kórus, fúvósok, plusz gyerekkórus… nem egyszerű lemez ez az új Phil Lanzon-album. Ugyanakkor mégis könnyed. A Sagáról szoktam mondani, hogy az AOR és a progresszív rock határán mozognak (ha létezik ilyen közös határvonal, de egyre inkább meggyőződésem, hogy igenis van ilyen), ez az album is valami ilyesmi. Leginkább az Alan Parsons Project vagy Parsons új szólólemeze jutott eszembe róla. Apropó, ha már eszembe jutott az APP-párhuzam: Laurence Cottle játszik basszusgitáron és Richard Cottle billentyűzik Lanzon mellett!

Valószínűleg ezerszer eljátszott harmóniamenetek vannak abban a Rock 'N' Roll Children című dalban (amiről először azt hittem a borítót olvasva, hogy a Dio-nótát dolgozták föl), mert egyrészt nagyon ütős a vezérdallama, másrészt mindenkinek más ugrik be róla. Nekem például az LGT Fiú című számának refrénje. Az In The Rainről pedig a John Payne-érás Asia. A Road To Londonban meg megpróbált nagy elődje, Ken Hensley nyomdokaiba lépni, és megírni a XXI. század Lady In Blackjét. A legemlékezetesebb mégis a közel tízperces zárónóta, mely egyben a lemez címadója is.

Phil Lanzon pedig azon felül, hogy bizonyítja, mennyire mestere hangszerének, nem viszi túlzásba a villogást – akárcsak Don Airey a szólólemezein –, sokkal inkább zeneszerzőként és hangszerelőként tündököl. És persze énekel is, amivel bizonyítja, hogy azok a Uriah Heep vokálok a koncerteken bizony nem samplerről mennek. De nem akarja kisajátítani az éneket sem, ez a négy énekeses megoldás nemcsak színesebbé, de színpadiasabbá is teszi az egészet. Olyan prog-rockoperaszerűvé. Aminek a katarzisát a San Franciscó-i tragédiát elmesélő zárótétel jelenti. Aki vevő az ilyen egyszerre dallamos és progresszív dolgokra, annak főnyeremény ez a lemez! Ahogy Kótai Misi mondaná: „Nekem bejött, mint a balhorog!” (CsiGabiGa)


A Status Quo olyan, mint az AC/DC és a Motörhead. Ja, bocs, mondom is, miért. Hasonlóan a másik két bandához, nem sokat változott a stílusuk az évtizedek során, és pont ebben rejlik az erősségük. Oké, elkészült pár akusztikus lemez, ahol nem kevés country ízzel nyomták a régi nagy slágereket, de alapvetően azok az albumok is a rock and roll jegyében fogantak.

Hat éve nem készültek új felvételek, és olyanok sem, melyeken Rick Parfitt nem játszik, nem játszhat…

Kissé megrémültem a lemez kezdetekor, mert a Waiting For a Woman üres hangszerelése, erőtlen mivolta hallatán azt gondoltam: ennyire megöregedett Francis Rossi? Aztán a folytatás sokkal megnyugtatóbb: jó kis tempós rock and rollokat hallunk, melyek, csak úgy, mint évtizedek óta, nem túl változatosak, de végtelenül szórakoztatóak, és a Status Quo-t pont ezért szeretjük.

Rock and roll – mit lehet ezen ragozni? Most is óramű pontossággal halad a két gitár, az utóbbi évtizedekben a billentyűs nagyobb hangsúlyt kapott, talán nem olyan zúzós az anyag, mint a hetvenes években készült lemezeiken és nem ment el abba a kommersz, kissé rádióbarát irányba, mint a nyolcvanas években. (Ugye emlékszünk az In The Army Now és a Rollin’ Home dalokra?) Apropó Rollin’ Home: ez egy John David szerzemény, akinek Rick Parfitt nagy tisztelője volt. Az albumra ismét rákerült egy nótája, a Better Take Care.

Hála istennek, a countryt is jórészt mellőzik, ami az akusztikus lemezeiken előjött, igaz, elviselhető dózisban, ám Rossi Hannah Rickarddal készült közös albumán rendesen adagolták a műfajt – nem is éreztem mindig jól magamat, amikor hallgattam. A Better Take Care kilóg a sorból. Ez is rock and roll, de inkább a rocksláger kategóriába tartozik. Igaz, hogy a refrénje a Lynyrd Skynyrd Sweet Home Alabama alapvetésére emlékeztet, de sebaj.

A végére hagyott két bónuszdal nélkül én meglettem volna, ez a két felvétel nem erősíti az előtte elhangzottakat, különösen a Crazy Crazy névre hallgató country-szerű téma.

Összességében egy tisztességes albumot készítettek, melyen Rossi énekhangja nem egyeduralkodó, ám számomra nem okozott katarzist. Sokan feltették a kérdést, hívhatjuk-e ezt a felállást még Status Quo-nak egyetlen alapító taggal. (Bigfoot)

A Status Quo zenéjében egyszer volt lényeges változás, amikor a második lemez után hagyták a francba a pszichedéliát és belecsaptak a bugiba. 1970 óta – már a nemrég újra összeállt SQ1 felállás, avagy az Eszeveszett Négyes (Frantic Four) is – ugyanazt a bugi rock and rollt nyomják, mint az AC/DC, csak lájtosabban. A két gitáros, Rick Parfitt és Francis Rossi elválaszthatatlanok és ellenállhatatlanok voltak. Igaz, a nyolcvanas évek elején kikopott mögülük a ritmusszekció, később billentyűst is bevettek a csapatba, de ők ketten töretlenül hozták ezt a sablonos rock and rollt, amivel mégis sikeresek tudtak lenni, mint Chuck Berry. Amikor nem voltak elegendőek a saját ötletek (Down Down, Caroline, Roll Over Lay Down, Whatever You Want), akkor néhány jól sikerült feldolgozással (Rockin' All Over The World, In The Army Now) kerültek a középpontba. Az utóbbi időben elhalványultak az ötletek, talán ennek is köszönhető, hogy a régi slágerek akusztikus feldolgozásaira feküdtek rá – na meg Parfitt se bírt már annyit rohangálni, mint régen.

Az utolsó nagy együtt rohangálásuk a 2013-as 'Bula Quo!' című zenés vígjátékban látható, melynek zenéje volt az utolsó kiadott új anyaguk. 2016 karácsonyán távozott Rick Parfitt és nélküle megint szegényebb lett a rockvilág. Azóta Rossi csinált egy country rock albumot Hannah Rickarddal, az 'Aquostic' albumokon közreműködő fiatal hegedűvirtuózzal, most pedig nekiveselkedett új társaival egy újabb Status Quo-albumnak. Hogy Richie Malone személyében megtalálta-e az új társat, azt majd a jövő mutatja meg. Társszerzők Parfitt-tal se voltak, külön-külön szállították a dalokat a lemezekre. Ez most is így van, bár Malone csak két dalt jegyez, a Get Out Of My Headet és az egyik bónuszdalt, a Face The Musicot. Az is érdekes, hogy a korábban dalszerzőként is aktív Andy Bown és Rhino Edwards is hátrébb léptek, így Rossi szinte egyeduralkodó a lemezen. Talán ezzel kompenzálják Parfitt hiányát.

Visszafogott kezdés után azért beindul a bugi, de ahogy az elmúlt húsz-harminc évben megszoktuk, slágereket már nem nagyon írnak, maximum lemezenként egy-egy fogósabb dallamot. Epedve vártam hát, hogy melyik lesz az. Talán a címadó? Nem. Vagy a John David-dal, a Better Take Care? Talán. John David nagy kedvence volt Parfittnak is, a posztumusz szólólemezére két nóta is került tőle, de korábban is több dalát feldolgozta a Quo, mint a Rollin' Home, I Didn't Mean It vagy a The Party Ain't Over Yet. Végül abban maradtam magammal, hogy a Liberty Lane lesz a nyerő. De a Get Out Of My Head is kecsegtető Richie Malonétól. (CsiGabiGa)


Hát ezt is megértük: egy Mongóliából származó csapatot mutatunk be az oldalunkon. A három esztendeje működő négyesfogat hazájuk népzenéjének húros hangszereit szólaltatja meg, mindehhez adnak egy rockzenei alapot a szokásos instrumentumokkal: gitár, basszusgitár, dob.

Az eredmény teljesen szokatlan: mongol népzenét hallunk rock ritmizálásban, torokénekléssel. A rockzene sok mindent elbír, ilyen fúziót még nem hallottam, de a jelek szerint jól együttműködik a két világ. Nem dallamcentrikus az anyag, sokszor a sámánok monoton kántálását idézik a lendületes, döngölő ritmusokhoz, melyeket a hagyományos dob mellett más ütős hangszerek is erősítenek. Ügyesen konvertálják át ezeket az ősi ritmusokat a rockzene nyelvére. Egyáltalán nem unalmas, mert a már említett autentikus hangszerekkel, kiválóan kitöltik a zenei alapokat. Rejtélyes muzsika, pont olyan, mint Mongólia az átlag európai ember számára.

A jurták, a lovak, a végtelen síkságok világába most betört a rockzene, ám ez a produkció pont hogy magában hordozza ezeket az elemeket is. Dalok szólnak a természetről, legendákról, az idősek tiszteletéről, a szülőkről, harcosokról. Még Dzsingisz Kánról is megemlékeznek saját szemszögükből. Szerintük sok jó dolgot adott a világnak a világ legnagyobb hódítója. 

Ez nem pusztán egy folk rock album. Ha valaki jobban ismeri a mongol nép hagyományait, történelmét, népzenéjét, sokkal jobban tudja értelmezni ezt a lemezt, ebben biztos vagyok. De a zene önmagában is magával ragad, mert nekem, mint teljesen Mongólia-laikusnak, abszolút egyedi és friss ez a lemez.

Ám egy ilyen kuriózum esetében mindig kérdéses a folytatás: vajon az újdonság ugyanilyen erejével hat-e egy második album, lesz-e elég muníció a zenészekben egy újabb ilyen erejű lemez létrehozására, el tudják-e kerülni az önismétlés csapdáját? A kísérleti zenéknél ez nem egyszerű. (Bigfoot)

Dzsingisz Kán betört a rockzenébe! „Nem kő' bekakí'ni!” – teszem hozzá gyorsan, nem Leslie Mandoki élesztette fel régi zenekarának slágereit újabb kori szupergroupjával, a mongolok ragadtak fegyvert – akarom mondani, hangszert –, hogy megmutassák a világnak népzenéjüket. Azt a népzenét, amire eddig igen kevesen voltak kíváncsiak, ám most, hogy a metalzenével ötvözték a régi harci dalokat, hirtelen mindenki őket akarja látni. A tavaly szeptemberben elkészült első videójuk, a Yuve Yuve Yu 27 millió megtekintésnél tart, a novemberi második klip, a Wolf Totem 19 milliónál. Ez azért nem akármekkora hype egy a semmiből előkerült, eddig nem létező zenét játszó mongol csapat körül. Ki is használják a lehetőséget, a napokban indultak egy kéthónapos amerikai turnéra, amit januárban egy európai körút követ, majd annak végén a Brit-szigetekről átugranak Dél-Amerikába.

A titok nyitja valóban az: amikor mindenki azt mondja, hogy a rockzenében már mindent kitaláltak, minden hangot eljátszottak, akkor jön egy ismeretlen mongol társulat Ulánbátorból (ez már önmagában is egzotikus, mint a tunéziai metal) és egy eddig nem létező rockzenét nyomnak az átlagember számára ismeretlen hangszereken, mint a morin khuur (a lófejű hegedű), a tovshuur (két- vagy háromhúros mongol lant) vagy a tsuur (mongol pásztorsíp). A dalokban szintén megszólaló doromb ezekhez képest tömeghangszer. Az ének meg a főként Ázsiában elterjedt torokének, amiben az alaphang mellett a felhangokat is megszólaltatja az éneklő. A klipekben a mongol sztyeppéken bőrdzsekis motorosok hallgatják a zenekart, nem kicsit rájátszva a mongol metal szóösszetétel elemeihez kapcsolódó sztereotípiákra.

A végeredmény pedig egy különleges, a Korpiklaani folkos megközelítését a Rammstein monoton dallamaival párosító, ugyanakkor a Kárpátia olykor búskomor, máskor harcias szövegeivel rokon, az ősi harci dalokból táplálkozó, a mai világ trendjeit ostorozó dalcsokor. A négytagú zenekar (Gala, Jaya, Enkush és Temka) mellett másik négy kísérő zenész is van, a harci dobok növelik az autentikus hangzást, míg az elektromos gitár, a basszusgitár és a (hagyományos rock) dobfelszerelés a metalos megközelítést segíti. Kár, hogy utóbbi hangszereket nagyon elnyomják mind a lemezen, mind a látott koncertfelvételeken! Kíváncsi lennék, egy kicsit vadabb riffeléssel hogy szólnának ezek a dalok. De ki tudja? Lehet, hogy ez lesz a fejlődés útja, elvégre ezt a zenét nem lehet százszor elsütni, mint egy AC/DC, Motörhead vagy Status Quo lemezt! (CsiGabiGa)


Bár az utóbbi tizenöt évben Vinnie Moore-t leginkább úgy ismerik, mint a UFO gitárosát, karrierje több mint harminc éve kezdődött, és a Phil Mogg-gal töltött évek alatt is elkészített három önálló lemezt.

Sokszínű – ezzel kezdeném a lemez bemutatását. Minden műfaj, ami értékes nem csak az ő számára, szerepel az albumon. Funk, jazz rock, blues, pszichedélia, mindent hallunk, talán még egy kis hard rock is belefér, ám ez a műfaj nagyon kis szegmensét teszi ki a teljes lemeznek.

Több irányból is kapott lökéseket: a Brother Carlost Santana ihlette, olyan latinos is az egész, sok-sok érzelemmel. A Soul Rider az Allman Brothers Band hatására született – ez pedig amolyan southern rock-szerű, bluesos ízű téma, de jó kis dallamokat beleszőtt a pengetéseibe. A Mystified akkor íródott, amikor Chris Cornell meghalt. Nos, ez nem az elhunyt frontember stílusára emlékeztet, sokkal inkább fátyolos jazz rock muzsika, akár egy Jan Akkerman albumra is ráférne. Akad itt még jazzes téma: a kezdő Funk Bone Jam és a Kung Fu Grip szögletes, funkos alapjaira gyors, technikás virgákat pakolt rá Vinnie. Ugyanezt a vonalat viszi tovább a Gainsville Station, míg a Mirage alapjai Hendrix-szerű bontások, aztán elviszi az egészet egy melodikus irányba.

Két nagy nevet is megnyert az album felvételeire: az egyik Jordan Rudess, aki csak egyszer villan meg, de akkor vakítóan: a Gainsville Stationben óriási gitár-zongora párbajt vív Vinnie-vel. A másik Rudy Sarzo, aki Ozzynál és a Quiet Riotnál is tevékenykedett korábban a basszusgitáron.

Vinnie mellőzi a sportteljesítményt hangszerén, persze sistereg a pengető a húrokon, ha kell, de nagyon tudatosan adagolja a gitározás különböző formáit hallgatóságának. Bámulatos, hogy Vinnie Moore mennyi műfajban van otthon, és profi módon szerkesztette össze ezt a sok irányba kalandozó, kiváló instrumentális albumot. (Bigfoot)

’Soul Shifter’. Tükörfordításban „Lélekváltó”, átvitt értelemben inkább „Vándor lelkek”. Nos, igen találó cím ennek a lemeznek, melynek nagyobbik része (vagy talán az egész, csak nem mindet ismertük fel) valamiféle tiszteletadás, emlékezés. A mi generációnk kedvelt zenészei egyre sűrűbben mennek el, Vinnie pedig az 1977-ben elhunyt Steve Gainest is megidézi. Olyan az egész, mintha stílusgyakorlatnak indult volna, aztán Vinnie megkedvelve a témákat, kibontotta azokat és összeállt egy 10 számos, 45 perces lemezzé. Mint a régi szép bakelit időkben! Vinnie nem követte el azt a hibát, mint sok zenész, hogy a CD 80 perces hosszához igazítja a mondanivalóját. Csupán addig játszik, amíg tartalommal tudja kitölteni azt.

A 10 évvel ezelőtti 'To The Core' album túlzottan jazz-rockosra, túl funkysra sikeredett, nem volt túl népszerű Vinnie Moore rajongói körében. Ezt felismerve a 2015-ös 'Aerial Visions'-ban visszafogta magát, visszatért a dallamorientált gitározáshoz. A mostani albumon is van két funk-rock nóta, amiben megvillanthatja funkys játékosságát, sőt a Funk Bone Jamben egy rövid (10 másodperces) basszusszólóban a vendégként meghívott Rudy Sarzo is villanthat egyet. A Kung Fu Gripben a wah pedállal is rásegít rendesen, és szintén játékos, szinte pajkos dolgok vannak benne, mintha beszélgetne a gitárral. Ebben a két dalban hozza leginkább a shredder személyiségét, a többi nóta inkább merengős, emlékezős, de szépen kidolgozott. Jó hallgatni.

A közreműködők közt találjuk az 1988-as 'Time Odyssey' albumon is szereplő Michael Bean basszusgitárost – igaz, itt csak a lemez felén játszik – és Jordan Rudess (Dream Theater) billentyűst is, aki csupán egyetlen dalba ugrik be vendégként, de az mekkora cameo! A Steve Gaines (Lynyrd Skynyrd) munkássága előtt tisztelgő Gainesville Station zongora-gitár párbaja a lemez egyik csúcspontja. A többi dalban John Cassidy billentyűjátéka kíséri diszkréten Moore jól kitalált, sokszor ikergitárszólóként feljátszott vezérdallamait.

Talán a legmegindítóbb a Chris Cornell emlékére írt Mystified. Az ilyen dalokra mondjuk, hogy „sír a gitár”. De hasonló lett az Allman Brothers Band ujjgyakorlatnak induló Soul Rider is, mely az időközben elhunyt Gregg Allmanról szóló megemlékezéssé fajult. A Heard You Were Gone-ban pedig egy kis steel gitárral is rásegít a hangulatra (amit egyébként Michael Bean basszer játszik). Elliott Rubinson a Dean Guitars vezetője volt, Vinnie a Vinman2000 gitárját is neki köszönheti. Rubinson időnként beugrott basszusozni kedvenc gitárosai mellé, így fellépett Michael Schenker és Vinnie Moore amerikai koncertjein is, de például Vinnie legutóbbi lemezén, az 'Aerial Visions'-ön is játszott.

A Brother Carlos cím meg mindent elmond. Van az angolban egy számomra csodálatos kifejezés, aminek nincs igazi magyar megfelelője: a „brother from another mother”. Amit aztán sokszor csak lerövidítenek „brother”-re, mindenki érti. A magyarban ezt csak körülírva tudjuk kifejezni: „Olyan, mintha a testvérem lennél.” Pedig ez a barátságnak a felsőfoka, a legbarátabb barát, akit nemcsak szeretek, de tisztelek is. Nos, hát így tekint Carlos Santanára Vinnie Moore, és ezt dalban is el tudja mondani. Az Across The Ages pedig egy tökéletes lezárása a lemeznek a „mesélő gitár” stílusában, egyszerre dallamorientált és technikás, mint Steve Vai For The Love Of Godja, ideális párja a lemez elején elhangzó Same Sun Shinesnak. (CsiGabiGa)

Szerkesztette: CsiGabiGa