Nem az ufók hozták: Vinnie Moore, Levi Fantasy – Dürer Kert, 2020. 01. 19.

Szomorú hír, hogy a UFO már a búcsúköreit futja. Szinte hihetetlen, hogy a zenekar fiatalabb tagjai közé tartozó Vinnie Moore is már 56. évét tapossa, de hát ez van, röpülnek az évek. Az is kiábrándító, hogy a UFO 1986 óta nem lépett fel Magyarországon, és úgy tűnik, már nem is fog. Vinnie is csak bő egy éve, 2018 novemberében tette tiszteletét először nálunk. Ennyi fanyalgás után viszont térjünk át a jó hírre: Vinnie itt volt, játszott és (meg)győzött: valóban kivételes tehetségű gitáros, akinek élvezet nemcsak hallani, de látni is a játékát.

Az instrumentális gitármuzsikának Yngwie Malmsteen 1984-es bemutatkozó albuma után lett egy hatalmas felfutása. Ekkor jelent meg a színen szólistaként Joe Satriani, Steve Vai, Tony MacAlpine, Vinnnie Moore, Richie Kotzen, Greg Howe vagy Gary Hoey (és ezeknek mind be is szereztem a lemezét annak idején még bakeliten). Nos, közülük csak Satrianinak és Vai-nak sikerült a bravúr, hogy megmaradjanak elsősorban instrumentális előadónak, és meg is töltsenek nagyobb nézőtereket az előadásukkal (bár nekik is volt egy-két lemeznyi kitérőjük az énekes muzsika felé). Malmsteen már a második lemezén bebiztosította magát Jeff Scott Sotóval (igen, tudom, hogy az elsőn is énekelt két dalt, de ott még inkább volt vendég egy instrumentális albumon, míg a második már kifejezetten énekes lemeznek készült).

Vinnie Moore elég sokáig próbálkozott az instrumentális muzsikával, azon belül is főként a Malmsteen-féle neoklasszikus dallamvezetéseket alkalmazta, de volt benne valami bluesosabb, valami tradicionális jelleg is egyben. Talán ezt vette észre benne a UFO főnöke, Phil Mogg, amikor Michael Schenker sokadik távozása után leszerződtette őt. A búcsúturné februárban Amerikában folytatódik, addig volt egy kis szabadideje, hogy népszerűsítse tavaly megjelent legújabb szólólemezét. A 2000-es évektől egyre több fúziós elemet épített zenéjébe, ám ez – úgy tűnik – el is rémítette a rajongói egy részét. Így jutottunk el a mába, amikor az amerikai gitáros bérelt olasz muzsikusokkal játszik kis klubokban egy-kétszáz fő előtt.

Ám előtte még egy magyar próbálkozót hallgathattunk meg Csiszér Levente személyében, akinek Levi Fantasy nevű háromfős csapata melegítette be a hangulatot Vinnie előtt. Igen, így mondom: „melegítette be”, nem „próbálta bemelegíteni”. Mert Levi jól csinálja, amit csinál, ügyeskezű gitáros, megfordult a Cool Head Clanban és a Kárpátiában is, mielőtt az instrumentális szólóprojektjébe vetette volna magát.

Zenésztársai is tették a dolgukat rendesen, ám a samplerről érkező szimfonikus aláfestés sokszor elnyomta muzsikájukat. A gitár is egyes állásokban jól hallatszott, majd egy kapcsolás után a sampler-zuhatag alá halkult.

Dallamérzékenysége azonban túlmutatott ezeken a problémákon, nem unatkoztam, ahogy láthatóan a teremben egyre szaporodó közönség sem. Ám azt kell mondjam, kicsit – úgy 20-30 évet – elkésett ezzel a zenével. Amikor ilyen nagy nevekre is csak 100-120 ember jön be Magyarországon, mennyire van létjogosultsága egy magyar zenésznek ebben a műfajban? Király Pitta is bevette a Karmapirint!

A kilenc órára kiírt kezdés előtt már 10 perccel bejött Vinnie Moore – nagy üdvrivalgás – és belevágott a 'Meltdown' lemez egyik húzónótájába, a Ridin' Highba. Az olasz vendégzenészek – név szerint Emiliano Tessitore gitáros, Francesco Caporaletti basszusgitáros és a Negan pólóban (Walking Dead rajongók előnyben!) feszítő Roberto Pirami dobos – értették a dolgukat, Vinnie párszor át is engedte a szólót nekik, hogy megmutathassák valódi tudásukat. Ezzel legtöbbször a másik gitáros, Emiliano Tessitore élhetett, ám Roberto Pirami is kapott egy önálló dobszóló lehetőséget a koncert vége felé.

A gazdaságosság jegyében – ahogy Vinnie elmesélte – Francesco Caporaletti amolyan Jolly Jokerként sofőrködött is a csapatnak, az olaszokat ő hozta ide hangszereikkel együtt, majd állt színpadra 10 órányi vezetés után (miközben Vinnie repülővel jött át). Ez meg is látszott rajta, kicsit álmosan mozgott a színpadon, a lassabb számoknál konkrétan azt éreztem, mindjárt elalszik állva. Persze ez még mindig jobb, mintha a másik tevékenysége közben aludna el!

Vinnie pedig szárnyalt másfél órán keresztül – kis csalással, mert ebben benne volt a dobszóló is –, a múlt századi sikerlemezeiből szemezgetett, azon belül is a Billboard 200-as listára is felkerült 1988-as 'Time Odyssey' volt a domináns a maga négy dalával, ezen kívül csak az aktuális 'Soul Shifter'-ről játszott ennyit. Viszont a '80-as, '90-es évek diszkográfiáját teljes egészében felvillantotta. Az 1986-os 'Mind's Eye'-ról és az 1999-es 'The Maze'-ről 2-2 dalt, az 1991-es 'Meltdown’-ról hármat, míg az 1998-as 'Out Of Nowhere'-ről egyet játszott. Az utána következőket mellőzte.

Érdekességként elmondta Vinnie, hogy a Beyond The Doornak (ami szintén a 'Time Odyssey' egyik dala) most van a premierje élőben, mert ezt még sohasem játszotta, mióta felvette a lemezre, így neki is gyakorolnia kellett a saját dalát az olaszokkal együtt. A gyönyörű Bach-átirat, az April Sky előtt pedig viccesen megjegyezte, hogy talán Jordan Rudess nélkül is elő tudják adni, mert a billentyűs nagyon elfoglalt mostanában.

Az új lemezt csak a koncert második felében vette elő, amikor már megalapozták a hangulatot a régi klasszikusok, akkor is úgy válogatott, hogy inkább az ebbe a programba belesimuló dalok legyenek, a Same Sun Shines, a Mirage és a Carlos Santanának címzett Brother Carlos. Érződött, hogy valóban nagy tisztelője mesterének, ismeri az összes manírját, ha behunytam a szemem néhány pillanatra, valóban úgy éreztem, mintha Santana ugrott volna be vendégmuzsikusnak.

A koncert végén azért megvillantott egy kicsit a funkys énjéből is a Kung Fu Gripben. Majd a visszatapsolás után a 'Meltdown' címadójával zárta a műsort, kvázi keretbe foglalva az egyik legnagyobb példányszámban eladott lemezével a koncertet. Jól szórakoztunk, talán csak akkor lehetett volna még jobb, ha a végén elnyomnak egy Rock Bottomot! (Amerikában decemberben egy Lights Out belefért!) Az előadók is elégedettek lehettek, mert bár a Dürer Kert középterme félházzal azért nem olyan nagy durranás egy előadónak, de mégse 25-en voltunk, mint Stu Hamm koncertjén. Bigfoot barátom is ott élvezkedett mellettem, szóval lássuk, szerinte megérte-e Veszprémből felutazni erre az előadásra! (CsiGabiGa)

Első bálozóként vettem részt Vinnie Moore koncertjén. Az amerikai gitáros tizenöt éve játszik a UFO-ban, és isten tudja miért, nem tudtam megszeretni a vele készült lemezeket, nekem a banda csak Michael Schenkerrel működik. Viszont gitárosként nagyra tartom szerteágazó tudása miatt.

Nagyon tetszik a legutóbbi albuma, a ’Soul Shifter’, jazzrajongóként nekem nagyon bejött az, hogy az albumon a fúziós muzsika kapott nagyobb szerepet. Erre készültem, de nem ezt kaptam, hanem egy vérbeli rockgitáros koncertjét. Eszemben sincs degradálni a hallottakat, mert nagyon rendben volt ez a buli. Vinnie Moore mindent tud hangszeréről, ott a helye a mai kor virtuózai közt, egy klubban van Satrianival, Vai-jal, Petruccival vagy MacAlpine-nal, mégis, őt sokkal tradicionálisabbnak érzem, mint a felsoroltakat, az ő gyökerei határozottan visszanyúlnak a hetvenes évek elejének nagy korszakához. Nem véletlen, egyik új szerzeménye Carlos Santanának íródott. Keveset beszélt, de azt gondolom, egy hangszeres koncerten ez így helyes, beszéljenek inkább a hangszerek.

A bandáját nem ismertem, mint kiderült, olasz srácok voltak, akik együtt nyomják végig vele az európai turnét. Semmi gond nem volt teljesítményükkel, sőt... Szimpatikus volt, hogy Vinnie több szólót is átadott Emiliano Tessitorénak, nem egy egomán a srác, ellentétben a legtöbb gitárossal. Egy nem a zenét taglaló megjegyzést hadd tegyek: biztos, hogy költségcsökkentő okai is voltak, hogy Európában béreltek zenészeket a turnéra, sőt Francesco Capolaretti basszusgitáros még a mikrobusz vezetését is bevállalta.

Amit már ismertem a vele készült lemezekről, most élőben is megtapasztaltam, Vinnie Moore bármilyen műfajban otthont talál, kár, hogy nem mindennapi instrumentális tudását csak ennyi emberrel osztotta meg. Persze az is igaz, az instrumentális zenének kisebb a közönsége, mint az énekkel megtűzdeltnek, mégis kevésnek éreztem ezt a 100-120 fős nézőszámot. (Bigfoot)

Ridin' High / Daydream / Check It Out / The Maze / Rain / Beyond The Door / Same Sun Shines / With The Flow / Brother Carlos / Morning Star / As Time Slips By / Dobszóló / In Control / April Sky / Mirage / Kung Fu Grip /// Meltdown

Szerző: CsiGabiGa, Bigfoot
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a lehetőségért a LiveSoundnak!
További képek ITT