Egypercesek 67

Lyle Workman új lemezén összefuttatja sessionzenész, gitáros-dalszerzői és filmzeneszerzői karrierjének szálait, a Threshold-billentyűs retro-futurisztikus muzsikája merengésre késztet a League Of Lightsot hallgatva, a Porcupine Tree és a Dream Theater billentyűse pedig egymástól függetlenül nyúltak a hangszínekhez, de míg Richard Barbieri a szintetizátor-hangszínekkel manipulált, addig Jordan Rudess a digitális zongorahangszínekkel kísérletezett. Devin Townsend bizonyítja, hogy dalai akusztikusan is megállják a helyüket, Suzi Quatro pedig ötvenéves pályafutására tette fel a koronát új anyagával. Olyan színes ez a csomag, mint a húsvéti tojások!

Egypercesek - Lyle Workman

Lyle Workmanről, a 63 éves amerikai gitárosról szokták mondani, hogy három zenei karriert futtat párhuzamosan. Keresett session- és turnézenész – olyan ászok társaságában bukkant már fel, mint pl. Sting, Todd Rundgren vagy Beck –, sikeres filmzeneszerzőként több híres mozi is kapcsolódik a nevéhez, és jól cseng a neve szólóban is gitáros-dalszerzőként. Érdekesség, hogy a tavalyi – kizárólag digitálisan terjesztett – ’Orchestral Predilections’ minialbumát a Budapest Scoring Orchestrával vette fel, amelyet Sapszon Bálint karmester vezényelt. Lyle azzal a szándékkal készítette el az ’Uncommon Measures’ című új stúdióanyagát, hogy ezt a három különböző szálat összefonja, az eredmény lenyűgöző lett, rendkívül változatos, majdhogynem csapongó mű született. Az elképzelés megvalósításában partnere volt többek között Vinnie Colaiuta dobokon, Tim Lefebvre basszuson, Jeff Babko billentyűs hangszereken, hogy csak a legismertebb neveket említsem. Nem mellékesen csatlakozott a produkcióhoz egy 63 tagot számláló nagyzenekar a legendás Abbey Road stúdióban.

A lemezt nyitó, majd tízperces capriccióban a monumentális nagyzenekari hangzásba úgy ágyazódnak be a kóruseffektezett gitárfutamok és a virtuóz dobjáték, hogy közben azt várom, hogy David Attenborough ’Bolygónk, a Föld’ sorozatának a képei jelenjenek meg, elképesztő ez a hangfestés! Mi jöhet még ezután? Ugyanez pepitában, határozottan az az érzésem támadt, hogy a fickó fogadott Nick D’Virgilióval, hogy melyikük tud grandiózusabb zeneművet összehozni, minél több zenész közreműködésével. A folytatásban felbukkan Al Di Meola stílusa az akusztikus szettekben, funkos jazzy-fúziók, vadnyugatot idéző bluegrass betétek, erős fúvós hangsúlyok, felelgetős gitárjáték a vonósokkal és persze nagyívű gitárszólók, Lyle Workman szabadjára engedte a fantáziáját.

Akkora zenei falat az album egyszerre, hogy majdnem megakad az ember torkán, éppen ezért érdemes teljes figyelemmel rágódni rajta. Kansas-rajongóknak kötelező az arrafelé kacsintó komplexitás miatt, ugyanakkor a teátrális nagyzenekari epilógus számomra tisztelgés Jeff Beck géniusza előtt. Ebben a rovatban nincs pontozás, de ha lenne, akkor ez az album nagyon közel lenne a tízeshez. Vagy pont annyi lenne.

Egypercesek - League Of Lights

Már a harmadik albumát adta ki a Threshold-billentyűs Richard West és felesége, Farrah West által 2010-ben alapított League Of Lights duó, amelynek anno a debütáló anyagán közreműködött Ruud Jolie gitáros a Within Temptationsből és Mark Zonder dobos is a Fates Warningból. A ’Dreamers Don’t Come Down’ címet viselő új anyag javarészt a tavalyi korlátozások idején készült, a hangszerelésben törekedtek a letisztultabb, zongoraközpontú megszólalásra, amely több teret enged Farrah énekhangjának. A zenei megközelítést találóan nevezik egyesek retro-futurisztikusnak, amelyben életre kelnek a ’80-as évek nosztalgikus szintetizátor-hangszínei és természetellenesen puffogó dobhangmintái egyaránt.

Farrah kristálytiszta hangjában erős a párhuzam Kate Bushsal, más kérdés, hogy elég rendesen megeffektezték az eredeti hangfelvételt, de 2021-et írunk és ez alapvetően mégiscsak elektronikus zene, ahol az ilyesmit nem szokás számonkérni. A nagyívű dallamok a-hát idéző zseniális dalszerzői vénáról tanúskodnak, uptempók és befelé forduló merengések, lebegős hangulatok váltják egymást. A hangzást már-már zavaróan a végletekig polírozták, ami megintcsak bevett szokás ebben a műfajban, de ez az album olyan klinikai módon szólal meg, hogy egy kicsit több természetesség elkelt volna. Amúgy nagyon kellemes, amolyan ablakon kibámulós zene.

Egypercesek - Richard Barbieri

Annak idején, amikor beleszerettem a Porcupine Tree-be, teljesen lenyűgöztek azok a hangzások, színek és hangulatok, amiket Richard Barbieri ki tudott csalni szintetizátoraiból, igazi mestere ő a sound designnak, azon belül is inkább a kísértetiesebb hangszínek fekszenek jól neki, úgyhogy nagyon izgatottan vetettem bele magamat a lemezbe. A hallgatása közben a Kevin Moore-féle Chroma Key jutott eszembe, az ő anyagai tudtak még ehhez hasonló hangulatba sodorni, de itt a hangulat szintjén meg is állnék az analógiával, ugyanis Barbieri anyagai azért jóval bonyolultabbak hangzásukban és struktúrájukban, valamint itt az emberi hang is csak egy a sok hangszín között, nem főszereplő. Ebben a zenében a vokálok is ugyanolyan funkcióval bírnak, mint bármelyik másik hangszer, színezésre valók és nem arra, hogy ellopják a show-t. Ennek ellenére azért köszönthetünk régi barátot, ugyanis a lemezhez többek közt Steve Hogarth (Marillion) is kölcsönözte a hangját, de a közreműködők közt felfedezhetjük Suzanne Barbieri nevét is, aki Richard felesége.

Barbieri rengeteg érvényesülési lehetőséget adott a vendégzenészeknek, ráadásul egészen érdekes módon inkább dzsesszbe hajló hangszeres produkciót hallhatunk tőlük, elég például Luca Calabrese irtó füstös és hangulatos trombita-, vagy Klas Assarsson letisztult és révedő vibrafonjátékára gondolni. Ami pláne nagyon tetszetős amellett, hogy ezek a művészek mind megkapják a maguk kis reflektrofényét, ezen felül Barbieri még sample-ként is felhasználta játékukat, és keresztülküldve azokat a saját masináin, további új hangszínekkel gazdagította a már így is sokszínű palettát.

Nehéz lenne dalszerkezetekről beszélni, inkább egybefüggő folyamokról, de egy ilyen lemeznél nem is várunk konkrét szerkezeteket. A lemezt általánosságban jellemzi az a fajta meglepő dallamszövés, amit a mesterünk mindig csillogtatott a Porcupine Tree-ben is. Nem hangulatzene ez, hangulatteremtő zene inkább. Paradox módon viszont háttérzeneként is kiválóan működik, ha külön figyelmet fordítunk rá, nagyon meghálálja, ha nem, akkor visszahúzódik, és tudat alatt nyugtat. Amit pedig nagyon szeretek az ilyen és ehhez hasonló rétegzenében – mert mondjuk ki, határozottan egy szűk réteg hallgatja az ehhez hasonló alkotásokat –, hogy egyáltalán nem akar megfelelni senkinek. Hallatszik, hogy Barbieri szinte semmilyen kiadói nyomás vagy rajongói elvárás alatt nem volt, a lemezen teljesen szabadon, megkötés nélkül áramlanak az ötletek.

Egypercesek - Jordan Rudess

Jordan Rudess rendkívül termékeny időszakát éli az utóbbi években. 2019-es rocklemeze, a ’Wired From Madness’ után elkészített két olyan digitális albumot, amik nem kaptak különösebb hírverést. A még ugyanabban az évben érkezett ’Heartfelt’-nek és a most megjelent ’A Chapter In Time’-nak nem ugyanaz a célközönsége, mint az előbb említett ’Wired’-nak, ez a kettő annak lehet érték, aki kíváncsi Jordan nyugodtabb, higgadtabb, dallamközpontúbb énjére. Zongora helyett azonban ezúttal a modern kor digitális billentyűs hangszerein játszott. Az ’A Chapter In Time’ nyugalma az elmúlt egy évben tapasztalt bezártságra adott reakciójából ered, melyet így fogalmazott meg: „Ez az album történelmünk egyik legszokatlanabb időszakának zenei visszatükröződéseként jött létre. Mint egy zenei naplóba, megörökítettem a zongora mellett született gondolataimat és érzéseimet.”

Ebbe a virtuális naplóba tizenöt bejegyzés került, szokatlanul rövidnek mondható, átlag három perc körüli időtartamokkal. A zene inkább az ambient felé mozdul el, csupán egy-egy érzelmi töltetet, egy-egy benyomást örökít meg. Az elektronikus hatás nem annyira intenzív, mint a ’Heartfelt’-en volt, itt inkább egy sejtelmes aláfestő szerepet tölt be. Az viszont jól hallható, hogy most nem a Steinway zongora a főszereplő, hanem a legmodernebb stúdióalkalmazások. Ha nem Rudess ülne a hangszerek mögött, akkor simán azt mondanám, hogy ezek a kis darabok előre megkomponáltan kerültek fel erre a digitális albumra, de köztudott, hogy ő milyen magas szinten improvizál, így sokkal valószínűbb, hogy egy-egy tökéletesen elkapott pillanat szüleménye, amit itt hallhatunk.

Jordan Rudess új albuma teljesen kiragad minket ebből a lélekromboló valóságból és az emberre rátelepszik a béke és a teljes nyugalom. Ezt mivel éri el? Azzal, hogy a lelkét tárja elénk egy olyan lemezen, amely a klasszikus zene értékeit hozza el nekünk modern szemléletben.

Egypercesek - Devin Townsend

Történhet bármi a nagyvilágban, Devin Townsend mindig elfoglalja magát. A pandémia alatt adta ki az ‘Order of Magnitude – Empath Live Volume 1’ című koncertfilmet és karanténkoncerteket is adott a világhálón. Azt is elárulta, hogy a háttérben új anyagon dolgozik, de még mielőtt ez megérkezne, egy érdekes kiadványsorozattal jelentkezik. A ’Devolution Series’ első darabja a Leedsben rögzített akusztikus koncert hanganyaga, ez az előadás korábban már napvilágot látott videón az ‘Empath’ Ultimate Edition változatán. A CD- és LP-lemezeken hallható felvételt még 2019-ben készítették, amikor is Devin teljes zenekarát hátrahagyva, akusztikus műsorral népszerűsítette ’Empath’ című lemezét. Az itt hallható dalok nem csupán akusztikusan szólaltak meg, de egy jó alapos átformálás után sokkal intimebb formában születtek újjá. Bár egy szál gitárral zenélt, mindenféle effekttel és aláfestéssel tette műsorát igazán színessé és egyedivé. Hangjának sokszínűségét viszont ilyen egyszerű zenei kíséret mellett is maximálisan kibontakoztatta, a fejhangokat, a sikításokat és a tiszta éneket, emellett még humorát is bevetette, így a zenei teljesítmény mellett a személyisége is tökéletesen megmutatkozott.

A műsorban vegyesen hallunk olyan dalokat, amelyeket már eredetileg is akusztikus alapra írt, de a többség természetesen inkább akusztikus újragondolás. Saját művei, a nagy közönségkedvencek mellett megszólal egy Strapping Young Lad-tétel is.

Sok, napjainkban megjelent kiadványnál azt tudom hiányosságnak felhozni, hogy nem jött hozzá képi anyag, de ebben az esetben az már korábban megjelent. Persze ez az előadás közel sem olyan súlyú, mint az ’Order Of Magnitude’, de megmutatja Devin másik oldalát, és érezteti rajongóival, hogy ezekben a nehéz időkben sem hagyja őket zene és szórakozás nélkül.

Az ördög bújt ebbe az asszonyba! Nem nyugszik a bőrében, csak nyomja, csak nyomja! Ötven éve indult szólókarrierje, nagy sztár lett, mint első női basszusgitáros-énekes (melyre egy nővéreivel összerakott lánybandában gyúrt), a Chinn-Chapman páros írta a slágereit, 72-ben már a Thin Lizzyvel és a Slade-del turnézott, bandájának gitárosával, Len Tuckey-val – akihez később hozzá is ment – írta a slágergyáros páros dalai mellett a saját szerzeményeket, mint a Glycerine Queen vagy a Sticks & Stones. Most meg, ötven évvel később a fiával, Richard Tuckey-val – aki mit ad isten, szintén gitáros lett – nyomja a rockot, sokkal keményebben, mint tette azt az elmúlt 40 évben bármikor.

Két kislemezdalt dobtak ki a megjelenés előtt, egyik tökösebb, mint a másik, és még azt se mondhatom, hogy ezek a lemez legjobb dalai! „Richard azt akarta… hogy ez az album ugyanolyan fontos és forradalmi legyen, mint a legelső lemezem” – mondta az énekesnő. Szerintem az is lett. Már az előző ‘No Control’-on is nagyot virítottak együtt, ez a lemez még jobb lett, mondhatni, összecsiszolódtak zeneileg.

A lemezt nyitó címadó dal, a The Devil In Me mélyre hangolt gitárriffjei azonnal földbe döngölnek, nem ilyen dalt vár az ember a hetvenéves nagyanyjától lefekvés előtt. A 2006-os ‘Back To The Drive’ címadója volt ilyen súlyos nóta, akkor azt hittem, Suzi visszatért, de a lemez további része akkor csalódás volt. Most nem az. Ugyanolyan lendülettel folytatódik a lemez a Glycerine Queent idéző (és rá szövegében is utaló) Hey Queenie-től kezdve a Devil Gate Drive száguldozását felelevenítő Motor City Ridersig, a Betty Who?-ban még a kortárs lánycsapat, a Runaways (ha nem lenne ismerős valakinek ez a név, itt kezdték pályájukat olyan híres gitáros amazonok, mint Joan Jett vagy Lita Ford) énekesnőjét, Cherie Currie-t is meghívja egy duettre.

A tempó nem lassul a You Can‘t Dream Itben vagy a Get Outta Jailben sem (kivéve a zseniális gospel betét pillanatait). Aztán ott az említett kislemezdal, az I Sold My Soul Today, melyben a modern rock hatásai keverednek a ’60-as évek pszichedelikus rockjával, mindez egy kis Hammonddal megtámogatva valami teljesen egyedit hozott létre. A Do Ya Dance már egy lazább dal, fúvósókkal megtámogatva, az Isolation Blues pedig egy vérbeli kocsmablues, olyan feelinggel, amilyenről manapság csak álmodozhatunk szobánk bezártságában. A Love‘s Gone Bad ugyanebben a visszavett tempóban készült, populárisabb stílusát ellensúlyozza a közepén a zongora és szaxi felelgetése. Igazából csak a melankolikus hangulatba ringató karácsonyi kislemez, a My Heart And Soul nem tetszik, bár az sem rossz dal, csak nem az én ízlésem, ahogy a szintén elmerengő In The Dark sem, de ezektől eltekintve hibátlan az album.

Szerkesztette: CsiGabiGa

Megosztás