Egypercesek #40: Francis Rossi & Hannah Rickard, Suzi Quatro, Robin Trower, Foreigner, David Bowie

írta Hard Rock Magazin | 2019.04.02.

A márciusi anyagokon úgy eltátottuk a szánkat, hogy ki is csúsztunk a hónapból. Francis Rossi meglepett minket egy country rock lemezzel, melyhez a Status Quo akusztikus koncertjeinek hegedűsét, Hannah Rickardot hívta segítségül. Suzi Quatro azzal lepett meg, hogy 68 évesen egy változatos, modern, mégis „vissza a gyökerekhez” stílusú albummal rukkolt elő. Ez az ő igazi énje. Robin Trowertől is vártunk valami váratlant, de nála az volt a meglepetés, hogy nincs meglepetés. A Foreigner 1978-as koncertfelvétele most először jelent meg, és mindjárt DVD-n és Blu-ray lemezen is, a mikrofon – és meglepetésre a dobok – mögött Lou Gramm. David Bowie 1987-es koncertje viszont már nem jelenthetett meglepetést az igazi rajongóknak, mert korábban is kiadták CD-n és VHS-en is ennek a turnénak a rögzített anyagát.

Nemrég jelent meg a Status Quo gitárosának önéletrajza, ’I Talk Too Much’ címmel, minden bizonnyal erre reflektál ennek a duett albumnak a címe.

Mikor először meghallgattam, zavarban is voltam, meg nem is. Zavaromnak az adott okot, hogy furcsa volt egy country zenét tartalmazó albumot hallgatni egy olyan zenésztől, aki fél évszázada vezeti az egyik legtökösebb boogie-rock&roll bandát. Aztán amikor hallgatom a Quo utóbbi időben felvett akusztikus albumait, meglepődésem messze száll. Mert ott úgy hangszerelték a jól ismert zakatolós nótákat, hogy azok erőteljes country hangzást kaptak. Erről egyébként Rossi beszélt is, amikor tavaly nyáron nyilatkozott magazinunknak.

Francis Rossi igyekezetét dicséret illeti, hogy az első duett lemezén nem olyan sodró rock and roll albummal akart előjönni, amivel őt azonosítják. Igaz, az első önálló albuma, a ’King Of The Doghouse’ (1996) is eltér ettől a stílustól. Hannah Rickard régóta együtt dolgozik vele a Quo akusztikus projektjeiben, így nem volt nehéz a választás, amikor partner után nézett.

Tudjuk, Rossi szereti a country zenét, jelen tárgykörben e műfaj mellett tört lándzsát. A dalok többsége akusztikus gitár alapokon nyugszik, a hegedű – mint a country egyik alaphangszere – szintén erőteljesen jelen van a hangszerelésben. Többszólamú vokál van mindegyik nótában, az énektémák édeskések, sziruposak, ahogy ezt a műfaj megköveteli. Viszont a ritmikai rész lényegesen keményebb, mint az igazi country, itt tetten érhetőek a Quo rock and roll alapjai, különösen a lemez vége felé.

Aki kedveli a country zenét, szeretni fogja ezt a lemezt. Én magam nem vagyok a műfaj rajongója, ám a rockos alapok némileg javítanak az összképen.


A rock and roll királynőjének új albumában minden benne van, amiért őt szeretni lehetett annak idején. Bluesos gitárjáték, funky basszusfutamok, Little Richard-os zongoraszólók, fílinges szájharmonika, ízes fúvósok, nem túl bonyolult, de hatásos rock and roll dobolás, és persze Suzi éneke. A 68 éves énekesnő hangja mit sem kopott az évek folyamán, és persze basszusgitározni sem felejtett el. Két éve volt szerencsém látni élőben, bizony, még mindig energikus a színpadon is.

A lemezre kerülő 11 új dalt nagyrészt 35 éves fiával, Richard Tuckey-val közösen szerezte. Az első lemezein még Len Tuckey gitározott, akihez férjhez is ment (majd 1992-ben elvált), legsikeresebb közös szerzeményük a Glycerine Queen volt. Most a lélekben még mindig fiatalos Suzi az egy generációval fiatalabb szerzőtársával igen hangulatos lemezt tett le az asztalra. Persze ehhez a hangulathoz kell az egykori slágerek szeretete is.

A címadó No Soul / No Control az egyik legerősebb nóta, azt csak a Macho Man veri, ami tényleg a lemez legjobbja. Van benne egy adag Devil Gate Drive, egy jókora ZZ Top feeling, meg egy kis Spencer Davis Group-féle Hammond ízesítés. A 2006-os visszatérő album címadója, a Back To The Drive volt ennyire dögös, igaz, azt Mike Chapman írta (lehet, ezt is, nincs infóm a pontos dalszerzőkről), a folytatás, a 2011-es 'In The Spotlight' valahogy félresiklott, a duplalemezes limitált kiadáson sem találtam egyetlen emlékezetes dalt sem, pedig a régi Chinn-Chapman szerzőpáros jobbik fele, Mike Chapman ott is besegített pár dalban. De vissza az aktuális lemezhez! A Don't Do Me Wrongnak és a Going Home-nak van még húzása, a Stringst meg mintha Peter Gabriel kalapálta volna ilyenre (lásd: Sledgehammer).

A Love Isn't Fair karibi hangulatba ringat, steel drum, fúvósok, reggae ritmusok, tisztára, mint az It's Your Life a Smokie-tól. Az I Can Teach You To Fly gitárja is erősen nosztalgiáztat, a Slade 1971-es slágerét (Coz I Luv You) idézve. Az Easy Pickings meg mintha a Long Live Rock And Roll kocsma-rock verziója akarna lenni, seprűs dobbal, torzítatlan akusztikus gitárral, szájharmonikával. Csak a refrénnél durrannak be, de ott aztán rendesen.

Mondhatjuk rá, hogy nosztalgiaalbum, de amikor mást kezdett csinálni, abba Suzi Quatro mindig belecsődölt. Ez a legjobb, amit tehet, vissza a gyökerekhez, ez az, ami megy neki. Fel a bőrrucit, és hadd szóljon! Ő már nem fog megváltozni.


A veterán bluesgitáros átigazolt a Provogue Recordshoz, ahhoz az „istállóhoz”, amely Joe Bonamassa vagy Beth Hart lemezeit is gondozza.

Az utóbbi évek Robin Trower-albumai számomra egysíkúvá váltak, remélni mertem, hogy a nagy múltú cégnél megújul muzsikája. Még a meghallgatás előtt megláttam az absztrakt festményt ábrázoló borítót, hasonló stílusban készült, mint a megelőző tasakok. Ám továbbra is reménykedtem az újdonság varázsában, már ami a belső tartalmat illeti.

Nem lett igazam. Trower most is ugyanazt játssza: savas, fátyolos, blues-rock, ahol a dalok nincsenek agyonhangszerelve. Gitárja visszafogott, visszhangos, a régi iskolákban gyökerezik, talán nem vagyok tiszteletlen, ha azt írom, anakronisztikus. Még rájátszást sem igen hallok.

A címadó emlékeztet a The Beatles Come Together slágerére a „Fehér album”-ról, a Ghost egy lassú blues, jó, de bírnám, ha Trower kevésbé fogná vissza magát. Most is hallható olyan nóta, mely Jimi Hendrix szellemét idézi, ez a Tide Of Confusion, persze, nem olyan szertelen, mint Jimi játéka, de ezért ez izgalmas. A Little Girl Blue viszont baromi unalmas, képtelen kitölteni a nem egészen öt percet. A végére hagyja az igazi bluesokat és itt lelassul az anyag, nem csak ütemileg. Nem mindig érdekfeszítő a zene, de például a Lonesome Road egy újabb hagyományos slow blues, ezt például jól variálja.

Robin Trower úgy látszik, állandóságot képvisel a rockzene állandóan mozgásban levő mezején. Hogy ez jó vagy mégsem, mindenki döntse el az album meghallgatása után!


A Foreigner 1978-as koncertje egy kordokumentum. Egy olyan koré, amikor még a zenéjükért és nem a slágerekért jöttek be az emberek a koncertjükre. Már ha érted a különbséget. Az első lemezén még progresszív elemeket is bőven felvonultató csapatban három ember is billentyűzött a színpadon, mint a Sagában. Egyébként is a Saga jutott eszembe róluk – még ha teljesen más zenét játszanak is –, mint a progresszív rock és az AOR határán mozgó banda, csak a Foreignerben sokkal több volt a rock and roll. De itt még nem mentek el annyira rock and rollba, mint a második-harmadik lemezen, még nem szedtek fel újhullámos allűröket a rádióbarát pop-rockjukhoz, mint a '4' lemezen és nem írták meg az összeborulós-könnypergetős slágerüket, az I Want To Know What Love Ist.

Az elsőlemezes banda mit is csinálhatott volna, eljátszotta az első lemezének mind a tíz számát, plusz kettőt a „6 hét múlva megjelenő” – ahogy Lou Gramm konferálta – másodikról. A Long Long Way From Home, a Hot Blooded, a Cold As Ice, a Double Vision, a Headknocker hozták a rock and roll feelinget, a lendületet a koncertre, az olyan dalok, mint a Damage Is Done, a Woman Oh Woman vagy a Starrider a progresszivitást. Az I Need You-ban a King Crimsont is megjárt multiinstrumentalista, Ian McDonald a szaxofonját fújta, a Starriderben fuvolaszólót adott elő, időnként billentyűhöz állt – akárcsak Mick Jones –, de legtöbbször azért a gitárját markolta.

Azt is megértettem, miért foglal el a Starrider olyan különleges helyet Mick Jones szívében: nem csupán azért, mert nagy részét ő énekli, de a korai időkben még ez volt a „szólózós” nóta. McDonald fuvolaintrója vezette be a dalt, de a végén – amikor azt hittem, hogy vége a 4 perces dalnak – előadott még egy hosszú, közel háromperces szólót a hangszeren, nagyrészt kíséret nélkül, majd Al Greenwood mutatta be tudományát a Hammondon a visszatérő zenekar kíséretével és Mick Jones is itt adta elő kötelező gitárszólóját. Így lett 12 perces a produkció. A mai Foreignernél ezt a szerepet a Juke Box Hero vette át – Jason Bonham egykori közreműködésének hála – némi kis Whole Lotta Love betéttel.

Még egy igen érdekes esemény történt a koncerten, a ráadásban a Headknocker második felében Dennis Elliott mellé a korábbi zenekarában dobon is közreműködő Lou Gramm ült be egy második dobszerkó mögé, Ed Gagliardi basszer pedig a frontember szerepét átvéve ösztönözte a közönséget tapsra, éljenzésre, majd amolyan balkezes Pete Wayként, félmeztelenre vetkezve fejezte be az előadást.

Remek koncert volt, bár kissé rövid az ízlésemnek, de hát egy – akkor – egylemezes bandáról beszélünk, az Eagle Rock kezdeményezése viszont nagyon szép, hogy felújítva, DTS hanggal kiadta ezt a felvételt. Csak azt nem értem, miért kellett rá 41 évet várni.


David Bowie karrierjében a nyolcvanas évtizedet a könnyedebb, kommerszebb zene felé fordulás jellemezte. Népszerűsége talán ekkor nőtt a legnagyobbra, ám ez távolról sem azt jelenti, hogy ebben az időben készültek el a legjobb lemezei. Üzleti siker ide vagy oda, sokkolni azért ebben a periódusban is tudott.

Nos, a ’Glass Spider’ turné Bowie 1987-es ’Never Let Me Down’ albumának a promóciós turnéja. Előtte négy évig nem turnézott, szóval rendesen felturbózták a látványt, a show-t a koncerteken. Olyan helyekre (Ausztria, Spanyolország) is eljutott, ahol addig még nem játszott. El akart menni a Szovjetunióba és Dél- Amerikába is, ám ezek a bulik nem jöttek össze.

A ’Glass Spider’ a közönség szempontjából Bowie egyik legsikeresebb turnéja, ám a kritika nem igazán díjazta. Sokaknak ismerős lehet a műsor, hiszen annak idején VHS formátumban kiadták az ausztráliai Sydney-ben tartott koncertet. A dupla CD eredetileg 2007-ben jelent meg, ám nem ugyanaz a koncert, mint a videón, mert a kiadvány a kanadai Montrealban felvett hangversenyt tartalmazza. Most újrakeverve ismét piacra dobták az anyagot, ami ugyan még tavaly év végén jelent meg, de hozzánk csak most juttatta el a kiadó.

Bowie természetesen nem hagyja el legendás dalait sem: a Let’s Dance, az Absolute Beginners, a Fashion, a China Girl és persze a régebbi szerzemények,  a ’Heroes’, a Rebel Rebel, vagy a Big Brother mind ott sorakozik a menüben.

A turnéhoz sikerült megnyerni Peter Framptont, akinek gitározása mondani sem kell, nagyon erősíti az összképet. Talán neki is köszönhető, hogy élőben azért lényegesen rockosabban szól a zene, mint a nyolcvanas évtized Bowie-produktumai. Még egy ismerőst felfedezhetünk a kísérő zenészek sorában, ő Carmine Rojas basszusgitáros, akit Joe Bonamassa révén ismerheti jobban a magyar közönség, az utóbbi években pedig Ryan McGarvey mellett teljesít szolgálatot.

 

Szerkesztette: CsiGabiGa