Egypercesek 53

A tavalyi évet igen bőségesen és változatosan zártuk. Volt dupla kritika az Egypercesekben, volt karácsonyi albumos különkiadás és szilveszteri epikus doom metal válogatás egyaránt. Januárban nem volt tematikus a rovatunk, ellenben egy megjelenésen belül lettünk – szinte eklektikusan – változatosak. Van itt másodosztályú angol csapat (nem foci, bár a neve alapján az is lehetne!) az Iron Maiden-főnök passziójának köszönhetően, ez a British Lion, de van holland pszichedelikus rockbrigád, a DeWolff, francia szimfonikus doom metal Angellore néven, még a tavaly felfedezett The Hu-nál is furcsább rockzene hawaii nemzeti hangszerén, az ukulelén Jake Shimabukuro keze által és magyar filmzene Szemző Tibor tollából. Bírod a gyűrődést? Hajrá!

Köszönjük

Egypercesek - British Lion - The Burning

Már megint abba a helyzetbe kerültem, hogy egy ikonikus rocker rossz produkciójáról kell írnom. Illetve nem rossz, hanem átlagos. És ez is baj!

Steve Harris majdnem nyolc évet várt, hogy második szólóalbumát vagy oldalági bandájának új lemezét kiadja. Azért ez a képzavar, mert a 2012-es produkciónak a csapat jelenlegi neve volt a címe és Harris az előadója. Nekem az első lemez sem jött be, színtelen-szagtalan produkciónak tartom, és hát ezzel a mostanival is így vagyok. Egy szimpla metal album, nem több, itt-ott időnként előjönnek az Iron Maidenre jellemző zenei megoldások, az énektémák is az anyazenekar irányába hajaznak, azonban más nem jut eszembe. Értem, hogy Harris a metal műfajon belül valami mást akart kipróbálni, de csak ennyire futja? Akkor meg minek?

Amikor először meghallhattam, semmi nem maradt meg. Voltam már így más produkcióval is, aztán próbálkoztam párszor, és egyszer csak felfedeztem a zene értékeit. Nos, ennél a lemeznél nem történt meg, hiába futtattam le jó párszor a lejátszómban. Hangsúlyozom, nem rossz, hanem átlagos, és ez bizony nem jó értékelés egy olyan zenészfenoméntől, mint Steve Harris, akinek a zenéjét majd négy évtizede csodálom és szeretem. Sok filmmel voltam úgy, hogy tíz perc eltelte után már tudtam, miről szól, és utána jött másfél óra unalom. Itt is lepörgött az első dal, aztán jött ötvenöt perc lapos hangulat. Semmitmondó gitártémák, semmi extra a ritmusszekcióban, ilyen énekest bárhonnan leakasztanak.

Nem értem, mi szüksége van Harrisnek erre a projektre, nem tudom elhinni, hogy ez a tizenkettő-egy-tucat muzsika kielégíti az igényeit. Nem érdemes tovább ragozni a mondandómat, ha valami nem jól sült el, felesleges rágódni rajta.

Egypercesek - DeWolff - Tascam Tapes

A rockbandát három tizenéves holland srác alapította 2007-ben. Már a 2008-as bemutatkozó EP-jükkel felhívták magukra a figyelmet, a 2009-es debütalbumukkal pedig sikeres nemzetközi turnét bonyolítottak le. 2010-ben a Pinkpop színpadán találták magukat tízezer néző előtt, és ekkor még csak 15, 18 és 19 évesek voltak! 2018-ra – 6 album, 3 koncertlemez és 2 EP után – olyan sikereket értek el, ami arra ösztönözte őket, hogy új utakat keressenek a zenében ahelyett, hogy engednének az elvárások nyomásának. Az a meredek ötletük támadt, hogy a 2018-as négyhónapos Európa-turnéval járó utazás legyen az inspiráció, szülessen egyfajta road album. 16 ezer kilométert tettek meg, és ezalatt szabadjára engedték a kreatív energiáikat, az őket ért élmények hatására írták meg az album anyagát. Az alkotói folyamatból száműzték a megszokott Hammond-orgonát, a dobot és az erősítőket is, ehelyett egy 50 dollárért vásárolt, négysávos Tascam Porta Two kazettás magnóra vették fel az ötleteiket az út során. A felvételek a turnébuszban, hotelekben, öltözőkben, vagy az út szélén készültek úgy, hogy egy mikrofont, egy gitárt, egy hordozható elemes szintit és egy – ’70-es évekből származó soul és funk dobtémákat tartalmazó – samplert dugtak rá a magnóra, ennyi!

Nemcsak a hangminták származnak a ’70-es évekből, hanem az album hangulatának szabadszellemű szárnyalása is, olyan az egész, mint egy impresszionista zenévé transzformált ‘Boogie Nights’.  A dalok témája is szárnyal az adott impulzusok mentén, helyet kap egy bűnbanda története, a 21. század problémái, a turnézás megpróbáltatásai egyaránt. Hogy a  zene milyen? Inkább érdekes, mint fontos, egy ismeretlen csapat alighanem ismeretlen maradna egy ilyen album által, de a DeWolff sztoriját színesíti, és ha ebből a művészi kiruccanásból feltöltődve kerülnek ki, akkor meg jól jár mindenki. Erős soul és funky hatások vannak jelen a lemezen nagyon koszos megszólalásban, és az említett “zenekari” korlátokkal, de a dalszerzői véna jól tapintható most is, amibe kis spontán jam részletek is beleférnek.

Nem tudok elvonatkoztatni a DeWolff eddigi lenyűgöző pályájától, ezért azt mondom, hogy egy nagyon érdekes zenei kísérletet hallhatunk tőlük, amire sokan kíváncsiak, mert a hamarosan induló 31 állomásos lemezbemutató turné több helyen máris teltházas, nálunk is fellépnek március 11-én, az UP-ban!

Egypercesek - Angellore - Rien Ne Devait Mourir

Több mint három év intenzív munka eredményeképp született meg a francia doom metal csapat új opusza, amely a ’Rien Ne Devait Mourir’ címet kapta. A címet magyarra talán így lehetne lefordítani: „Senkinek sem kellene meghalnia”. A hat dalt tartalmazó korong a zenekar elmondása szerint a legsötétebb témát dolgozza fel, de emellett a legambiciózusabb és legtöbb szimfonikus elemet is tartalmazza. A ’Rien Ne Devait Mourir’-en nemcsak egy kórust hallhatunk, de rengeteg vendéget, akik tradicionális hangszereken játszanak, ilyen például a furulya, oboa, kelta hárfa, cselló, hegedű, orgona és a hangversenyzongora. Ezzel színesítik a műfaj elemeit és próbálják a doom metal műfaját új életre kelteni.

A húszperces nyitótétel érdekes egyveleg lett, a reneszánsz korabeli egyházi zenétől kiindulva eljutunk a metalig. Mindezt persze egy zeneileg színes kalandozásnak érezheti az ember. A domináns hangszer itt a zongora és a szintetizátor, amivel egy vonós kíséretet hoznak. A gitár csak akkordokat húz be, majd az egész egy filmzenei irányba nyílik szét. A vontatott zenei alapon egy angyali női hang énekel először. A gitárszóló alatt továbbra is ez a vontatott, érzelmes, lassúnak mondható tempó a jellemző. Az extrém ének megjelenése kötelező, hiszen elvégre egy doom metal csapatról van szó. A zenei szövet tempója egy pillanatra sem mozdult meg, tartotta ezt a vontatott tempót. A tiszta hangú férfiének jót tett az egésznek, színes lett tőle. A zenei extrém vonulat számomra érthetetlen kategória alá került, mert a hörgés alá hozott „blast beat” alatt a dob annyira halk lett, hogy alig lehetett hallani és érteni, hogy mit is játszik. A legjobban hallható hangszer itt a billentyűs hangszeren hozott vonós alap lett. Érdekes megoldás, de nagyon fura volt így ebben a relációban.

A korongon három tíz perc feletti tétel is található, így jön össze a közel egy órás játékidő. A ötperces időtartamot felölelő rövidebb szerzemények is különleges hangulatot hoznak a hallgatónak. A Dreams (Along The Trail) a doom vonalat erősíti, míg a Blood For Lavinia a dallamos, könnyebben emészthető műfaj felé nyit zeneileg. Énekben azonban megmaradt a doomra jellemző mélytónusú férfihang. Ennek hátránya, hogy a szövegeket sajnos itt alig lehetett érteni. A zene önmagában is élvezhető volt egyébként. A legnagyobb élményt számomra az ötödiknek sorolt dal, a Sur les Sentiers de Lune hozta meg. A szimfonikus szólamok, a kórus és a metal egyvelege élvezetes anyaggá állt össze a francia csapat keze nyomán. A záró tíz percben a csapat anyanyelvén énekel, így ez az összkép még érdekesebb lett számomra. A zene jól kidolgozott, a hangszerelési megoldások is tetszettek. Egyetlen fájdalmam volt csak, hogy helyenként az ének bizony jól hallhatóan hamisra sikeredett.

Azoknak ajánlatos megismerkedni az Angellore zenéjével, akik a Swallow The Sun, a régi Theatre Of Tragedy, vagy épp az Empyrium zenei világát kedvelik. Nekem majdnem ismeretlenül is kellemes élményt okozott, de a depresszív hangulat miatt több idő kellett az emésztésére.

Egypercesek - Jake Shimabukuro - Trio

Tavaly év végén már bemutattunk egy egzotikus rockformációt, a mongol The Hu-t, akik hazájuk népi hangszerein tolják egyéni folk rock zenéjüket. A hawaii születésű Jake Shimabukuro pedig hazája népi hangszerén, az ukulelén tolmácsolja zenei mondandóját, nélkülözve mindenféle torzítást. Nem most kezdte a szakmát, 1999 óta készít lemezeket, tizennégy szólóalbum is belefért karrierjébe.

A negyvenhárom éves muzsikus ezúttal nem szólóalbumot vett fel, hanem Nolan Verner basszusgitárossal, és Dave Preston gitárossal triót formálva készített felvételeket. Ha meghallgatjuk ezt a lemezt, más fogalmaink lesznek az ukuleléről, amelyet legtöbben olyan hangszernek tartanak, ami arra a legjobb, hogy érdekes hangszínén pengetve fülbemászó dallamokhoz adjon kíséretet. Nos, Jake újraértelmezte a hangszert, ezen az albumon bemutatja, hogy mindent lehet rajta játszani. Folkot, rockos futamokat, jazzt, pszichedelikus dallamokat, akár latin zenét is – ez utóbbi már képzavar, nem is kicsit. Vajon a néhai Paco De Lucia játszott volna hawaii zenét spanyol gitárján?

Két feldolgozást is hallunk, egyik a Pink Floyd egyik legismertebb nótája, a Wish You Were Here, a másik egy Fleetwood Mac örökzöld, a Landslide – mindkettő 1975-ből származik. Ez egyébként az egyetlen vokális felvétel, az éneket Dave Preston felesége, Rachel James adja. Kilóg a repertoárból, nincs karaktere, mint a többi dalnak. Olyan, mintha a rádiók számára készítették volna – színtelen-szagtalan az egész. A többi felvételt viszont élmény végighallgatni.

Ennyi kiváló zenei ötletet rápakolni egy albumra már-már tékozlás. Jake Shimabukuro azonban győzi energiával, és kiválóan kidolgozza az összeset. Nem sok telt el ebből az évből, de lehet, hogy 2020 egyik legeredetibb albumát ajánlom a figyelmetekbe.

Egypercesek - Szemző Tibor - Csoma

Szemző Tibor nemzetközileg is elismert kortárs zeneszerző, médiaművész, előadó. A 180-as csoport, Takarmánybázis, s a Gordiusi Čomó alapítója. Számos performansz résztvevője, alkotója, ő maga is készít installációkat. Munkáinak jellegzetessége, hogy a nyelv vagy a szöveg önálló zenei szólamként jelenik meg. Szemző film iránti érdeklődése Forgács Péter médiaművésszel való együttműködéséből ered, kezdetben Forgács Péter filmjeihez írt zenét, majd 1985-től kezdett önálló, zenei alapokon álló filmes munkákba. A ’90-es évek közepétől minden munkája audiovizuális mű’Az élet vendége – Csoma legendárium’ Szemző első egész estés filmje.

Egy interjújában Szemző Tibor már kifejtette, hogy Kőrösi Csoma Sándor alakja már gyermekkorában kíváncsisággal töltötte el. Egy olyan zárt országban, ahonnan nem lehetett utazni, ahol a világ zárva volt, a fiatal Szemzőre inspirálólag hatott Kőrösi Csoma Sándor romantikus kalandvágya. 1999 őszén végül is sikerült eljutnia Szemzőnek a Himalájába, az India és Kína határán fekvő Kanam faluba. Itt töltötte Csoma Sándor életének, s kutatásának legfontosabb éveit. Itt készítette el a híres tibeti-angol szótárát. 2003-ban pedig egy forgatócsoporttal Csoma indiai helyszíneit járták be. A Super 8-as kamerával felvett film két szálon fut, az egyik szál a népi képzelet meséit idézi Csoma alakjáról, mintegy népmesei hősként ábrázolva a főhőst. A másik szál a tibeti olvasmányok, gondolatok, érzések felidézése eredeti tibeti szövegek alapján. A film képi világa is két szálon fut, az egyik oldalon a Csoma legendák megfestett képei, mint egy diafilm jelennek meg. A másik szálon pedig eljutunk a buddhista kolostorokba, s bepillantást kaphatunk Csoma belső útjába.

Ennél a filmnél a zene is kiemelt jelentőséggel bír, s nemcsak a hangszeres és vokális zene, hanem a különféle beszélt nyelvek is. Szemző zenei és tartalmi szempontok alapján hangszerelte különböző nyelvekre a megszólaló szövegeket, s ezen szövegekre anyanyelvű előadókat keresett. A film zenéjének a kottaanyagát részben a ’Tibeti Halottaskönyv’ eredeti fanyomatainak alapján dolgozták ki. A hangoknak legalább akkora szerepe van, mint a filmkockáknak, de a kettő együtt alkot szerves egészet. Csoma érzelmeinek, gondolatainak, személyiségének gondolati és érzelmi tónusait is meg kell tudni szólítani a zenével, s ez Szemző Tibornak maximálisan sikerült.

A vizuális élmény mellé kapott zenei, s hangi hatások révén sokkal inkább megelevenednek a Himalája hófödte hegycsúcsai, s talán kicsit eggyé is tudunk válni a zarándok nyelvzsenivel. 1819. november 23-án indult el Csoma Székelyföldről. 11 éve mutatták be a ’Csoma’ színpadi változatát a Müpában. Az idén megjelent vinyl a mű zenei anyagának újragondolt, friss változata. Méltó megemlékezés Kőrösi Csoma Sándor alakja előtt.

 

Szerkesztette: Csiki Gábor (CsiGabiGa)

Megosztás