A tizenötödik Dream Theater-album története 2020 márciusában kezdődött, közvetlenül azután, hogy az amerikai ötösfogat még éppen be tudta fejezni a ’The Distance Over Time Tour – Celebrating 20 Years Of Scenes From A Memory’ sorozatát Európában. A világ leállását követően John Petrucci a rázúdult szabadidőt arra használta fel, hogy az éppen akkor elkészült Dream Theater Headquarters falai között elkészítse második szólólemezét, a ’Terminal Velocity’-t. Az újonnan felépített professzionális stúdió kiváló visszaigazolást kapott a gitáros kiadványának köszönhetően, nem meglepő módon ezt követően a ’Liquid Tension Experiment 3’ is itt készült el. Két lemezzel a háta mögött 2020 októberében érkezett el az idő arra, hogy a Dream Theater stúdióját végre elfoglalja saját csapata. A banda történetében most fordult elő először, hogy a négy hangszeres énekes nélkül kezdte meg a munkát. James LaBrie a világjárvány miatt Kanadában maradt, ő csak az internet segítségével vett részt a dalírás első fázisaiban. A DT gépezete ezúttal is a stúdióban dolgozott, ott írták meg és azonnal rögzítették is a tizenötödik nagylemez anyagát, a folyamat jelen esetben fél évig húzodott, hiszen az énekes csak idén márciusban tudta felénekelni a szólamait, hogy véglegessé váljon ez a valójában csak későbbre tervezett album.
Az ’A View From The Top Of The World’ már első hallásra jó érzéssel töltött el, ez a hétdalos gyűjtemény sok év után végre egységes képet mutat. Persze a több hallgatás is segített, hiszen a lemezen rejlő értékeknek így volt idejük sorra megnyílni. Nem akartam azt a hibát elkövetni, hogy az előzetesen bemutatott két klipes dal alapján formálok véleményt az egészről. A The Alien súlyos riffjei, ritmusképletei valóban elérték azt a célt, hogy a fiúk letegyék a névjegyüket az asztalra. A komplexitás mellett azonban újra a középpontba került a dallamosság. Talán az ’A Dramatic Turn Of Events’, de ha bátrabb akarnék lenni, akkor az ’Octavarium’ volt az utolsó olyan lemezük, amelyik hasonlóan dallamközpontú, mint a vadonatúj alkotás. Ha másért nem, már ezért megérte, hogy ez az örökmozgó gépezet most szusszant egyet. Emlékeztek? Mintha lett volna valaki egykor, aki hasonlót emlegetett!
Az első kislemez után egy rövid időutazásra hív minket a zenekar az ’Awake’ idejébe. Az Answering The Call nemcsak súlyos riffjeivel idézi meg ezt az időt, hanem fülbemászó refrénjével is. Már most biztosra veszem, hogy a jövő évi koncerteken ez lesz az egyik közönségkedvenc. John Myung basszusai a ’Distance Over Time’-hoz hasonlóan újra elöl vannak, a hangzás ismét James “Jimmy T” Meslin és Andy Sneap nagyszerű munkájának eredménye. John Petrucci otthona most is a metálos vonal, amit nemcsak az Awaken The Masterben csillogtat. Hogy mennyire volt szükség erre a nyolchúros gitár körüli felfordulásra? Nem tudom… Az említett dal elején a mély tónusú riff és a gitártémára épített közel kétperces bevezető inkább a jammelés érzését keltette számomra. Ezt követően persze ismét helyreállt a világ rendje, ismét az a cél, hogy James énekét kísérjék. Furcsa érzés kimondani, de a kedvencem mégis a 2013-as ’Dream Theater’ albumon hallható Through The Looking Glass motívumait megidéző Transcending Time lett. Ebben a dalban is megvan a jól felismerhető Rush-hatás, a fogós dallam és persze a könnyen megjegyezhető refrén. A hangszeres játékon tökéletesen érződik, hogy itt megvolt a keret, hogy miből mennyit tehetnek bele, még a billentyűszóló sem lett több, mint egy átvezetés, mégis megvolt az az érzés, hogy igen, én most Dream Theatert hallgatok. Jó látni és hallani, hogy a ’Distance Over Time’ progmetálos vonulata után most végre az olyan dalokra helyezték a hangsúlyt Petrucciék, mint az Invisible Monster. Már régóta hiányzott ez az érzés, amelyet most végre megkaptam a Mike Manginivel dolgozó aktuális felállástól. És ha már szóba került a dobos, akkor csak egy kérdést tennék fel: Miért kellett tíz év ahhoz, hogy végre egy rendes dobhangzást el tudjanak neki készíteni? Végre megszólal az igazi fából készült dobok hangja!
Mi maradt még hátra? Csak a 20 perc hosszúságot elérő címadó dal. Az elektronikus hangokból szőtt filmzenei nyitányból egy igazi sokszínű Dream Theater-mű bontakozott ki. Az Illumination Theory óta nem jelentkeztek ilyen epikus hosszúságú művel, amely a szokásos kemény gitárriffes témával indul, majd az első refrén után elkezdődik az „Álomszínház”-féle zenei kalandozás. A legérdekesebb a kilenc perces sávnál érkező ballada, a dallamot itt egy cselló segítségével szólaltatják meg, majd a LaBrie énekével kezdődő következő rész a Pink Floyd melankóliáját és dallamait idézi. John Petrucci szólói segítségével jutunk egyik kapcsolódó elemből a másikba. Persze itt-ott akadnak meredek váltások, de összességében mégis megmaradt bennem az egységesség érzése, több volt ez, mint egymás után pakolt ötletek sokasága. Ez a mű tényleg olyan, amelyet méltán lehet egy lemez címadójának választani. Megvan benne minden, amit 2021-ben a Dream Theater néven zenélő csapattól várhatunk.
Összegzés:
Az ’A View From The Top Of The World’ az új Dream Theater legjobb lemeze lett, amelyben a dallamosság és a hangszeres virtuózitás végre a sok évvel ezelőtti összhangban jelenik meg. Visszakaptam kedvenc zenekarom, amely végre ismét szerethető! Kíváncsian várom, hogy a jövő májusi arénakoncerten hogyan reagál majd a magyar közönség az új dalokra. Szorítsunk azért, hogy akkor már gond nélkül itt lehessenek velünk a progresszív metál ikonjai!
Pontszám: 8,5
Megjelenés: 2021
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív metál
Származás: Amerikai Egyesült Államok
Zenészek:
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek
John Myung – basszusgitár
Mike Mangini – dobok
Dalcímek:
- The Alien
- Answering The Call
- Invisible Monster
- Sleeping Giant
- Transcending Time
- Awaken The Master
- A View From The Top Of The World
Hasonlóak a gondolataim nekem is, elég jól megfogalmaztad, számomra olyan mintha az Awake és I&W albumok stílusát szerették volna visszahozni.
Az Awaken The Masterrel szerintem szerettek volna valami újat becsempészni, nembaj szuper ötlet, nem lehet minden daluk Pull Me Under..
A záródalban egyébként kicsit nagyobb egységet várnék a részek és átvezetések között, de ők így gondolták, hát ennyi 🙂
Megváltoztam. Nem merem azt mondani az “Istenek”-re, hogy rosszabbak lettek, én lettem rosszabb. Már nem értem a zenéjüket. Úgy jártam mint az Amedeus filmben a Császár amikor megkérdezték, hogy tetszett neki Mozart operája: Jó jó, csak sok benne a hangjegy.
Valahogy nekem is sok. Nem tudom befogadni. Úgy látszik régebben még be tudtam, most meg megöregedtem, és nem.
Értem én, hogy űber-profi a hangzás, és hogy mindegyik zenész hangszerének virtuóza, de szégyellem magam, hogy már nem értem zenéjüket. Kimondani sem merem, csak névtelenségbe burkolózva leírni. Eddig büszkén hangoztattam, hogy van a művészeteknek egy ága, ami katarzist vált ki belőlem. Amiben elveszek, ami körbeölel, és nem enged. Legjobb példa erre a “Scenes From A Memory” albumuk, amiben az első számban elhipnotizálnak, és arra eszmélek fel, hogy a végén felébreszt a hipnotizőr.
A mostani lemez meg csak egy dallamkavarkád, ami zajjá áll össze bennem, és zavar a gondolkodásban. Tisztára azt érzem belőle, mintha egy Mesterséges Intelligencia készítette volna. Megtaníttatták vele a stílusjegyeket, és komponáltattak volna vele egy új albumot. A technika, a stílus, a dallam mind stimmel, de valami hiányzik belőle, amit meg sem tudok fogalmazni, amit az ízlelésben umami-nak hívnak. A megfoghatatlan.
És ez szomorúsággal tölt el. Mert ha mindenki szembejön az autópályán, akkor biztos velem van a probléma.
Ne értsetek félre, nincs jogom kritizálni, mert csak annak van, aki érti amit hall. Csak siratni van jogom: magamat. Elvesztettem őket.
nem veled van a baj – sok ilyen van aki régóta halgatja Oket. Szintén nincs meg a feeling – amirol beszéltél – vannak lemezek, amit elejinte nem kedveltem, aztán rákaptam ( SIX ….. ) és úgy halgattam a kocsiban hogy elfelejtettem letérni az autópályárol. Az utolso lemezekben nincs meg ez a valami. Már próbálom magyarázni Portnoy lelépésére, de nem tudom. És bármikor akarom halgatni Oket, mindig a régebbi lemezek jonnek be. Kétségtelenul egy jó lemez ez is, sott jobb mint az elozo, de …… a dalok szép felépítését hiányolom …… pld. Count of Tuscany, Learning to live, Name of God stb. Ez van – a barátom azt mondja minden lemezt meg kell tanulni, de én el akarok utazni egyik szép témábol a másikba és nem robotikusan halgatni a zenét. Thats all.
Úgygondolom hogy ezzel az albummal próbáltak visszatérni a gyökerekhez, és ha nem is lett egy etalon mint a SFAM album (amit egy zenekar éltében legjobb esetben is csak egyszer alkot) de simán mellé lehet tennni a ADTOE mellé, de mit is várjunk? ez sem lesz az évtized albuma, de most ismerve a többi progresszív metál zenekar legutóbbi albumjait nem gondolom hogy bármiben elmaradna ez az alkotás attól ,sőt. Lehet így is nézni, hogy a mostani felhozatal szempontjából hol helyezkedik el egy lemez hiszen ha az ember valami újat szeretne hallgatni, (mert hát nem lehet 20-30 évig ugyanazt az 1-2 lemezt hallgatni ezt beláthatjuk) akkor ez eléggé ott van.
A dalok teljesen jól felépítettek, ugyanakkor nem gondolnám hogy pont egy Count of Tuscany dal lenne jó példa.
Nekem az összes albumuk dallamkavalkád harmónia nélkül.
Nekem màr régóta nem volt velük kapcsolatban semmilyen elvàràsom, mert a meghatározó lemezeiket màr rég elkészítették.A Distance over Time viszont egész korrekt lemez lett pàr töltelékdal ellenére is, így ezért gondoltam ezt is lecsekkolom.Tulajdonképpen van olyan jó mint az elődje, vàltozatos, de kimondottan balladisztikus szàmomra uncsi dalok nincsenek rajta.Igazàból kimaxoltàk azokat a lehetőségeket amit Labrie-vel meg lehet oldani, mert hàt làssuk be, itt ő a szűk keresztmetszet.Nekem egyedül az utolsó hosszú dal nem jött annyira be, nincs úgy felépítve mint a koràbbi ilyen jellegű dalaik, de ezzel együtt is ez egy nagyon korrekt lemez.
Én már nagyon várom a Pesti koncertjüket, jegyem is megvan már.
Haat en man nem merek vönni jegyet, Ozzy elmarad, Judas megint elmarad. Kovid genyo maradjon man el.