Deep Purple

A Deep Purple 18. magyarországi koncertjének előzenekara az osztrák pszichedelikus rocker Mother’s Cake volt, akik csatlakoztak a banda turnéjához 5 állomás erejéig. Egyáltalán nem ismeretlenek a magyar közönség előtt, fennállásuk 15 éve során tucatnyi alkalommal léptek fel nálunk, lebegős hangulatú rockzenéjükre vevők a koncertszervezők, a klubbulik mellett megfordultak a Szigeten és Orfűn is, 2018-ban pedig az Alice In Chains színpadát melegítették be a Budapest Parkban.
Ismertség ide vagy oda, egyáltalán nem passzoltak a Deep Purple klasszikus világába felvezetésként, de a hangszeres tudásukba, a Rage Against The Machine-t megszégyenítő megborulásaikba nem lehet belekötni. Egyesek szerint kizárólag Ian Paice választhatta ki őket a bemelegítő szerepre, mert a dobos Jan Haußels játékstílusa nagyon közel áll az övéhez.
A színpad közelében pozíciót fogva az interakciójuk jónak tűnt, a pálinkázós, meg az apukámos-Deep Purple-ös sztorizás is rendben volt, és az első néhány sor vette is az adást, de hátrapillantva ez csak 2-3 méterig tartott. Ezen nem igazán segített az sem, hogy a 45 perces műsoruk negyedét unalomig húzott elszállásokkal tették eladhatatlanná, ennek a zenének egy klub a közege, nem egy aréna, ahol mindenki a nagyokra vár. Nekem mindezek ellenére tetszett a produkció, de alighanem kisebbségben vagyok ezzel a véleménnyel. (Dzsó)

The Beetle / Crystals In The Sky / I’m Your President / The Sun / The Operator / Lonely Rider / Runaway / Toxic Brother

 

 

A múlt heti agymenésünk során a kollégákkal és Scholtz Atkával, a Cry Free frontemberével közösen kifejtettük elégedetlenségünket a Deep Purple idestova másfél évtizede bemerevedett koncertprogramja miatt. Nos, a vasárnapi koncert után gondolataink aktuálisak maradtak. Nem történt semmi különös, egy jottányi elmozdulást sem tapasztalatunk. Persze utópisztikusan hangzott volna a buli, ha az általunk vázolt, jórészt élőben soha nem játszott nótákkal tömik tele a programot, ám beértük volna azzal is, amit Atka nagyon pragmatikusan, ésszerűen vázolt fel: nevezetesen olyanok válthatnák fel a sztenderd darabokat, amik ritkábban hangzanak el, üdítőbb érzés lenne ez is.

Deep Purple

Ha belegondolunk, a ’Machine Head’ album a megjelenése óta meghatározza a Deep Purple-koncertek menetrendjét, és ez érvényes a Coverdale-érára is. A lemezt a megjelenése után több mint egy évig promotálták a koncerteken, és amikor David Coverdale és Glenn Hughes csatlakozott, a Highway Star, a Space Truckin’ és a Smoke On The Water akkor is maradt a programban, sőt Tommy Bolinnal a Lazy is visszatért, igaz, a Space Truckin’ kimaradt. Az 1984-es újjáalakulást követően se lett kisebb a lemez jelentősége, erre a tagcserék se gyakoroltak semmilyen hatást. Valahol érthető, végül is a legsikeresebb albumukról beszélünk, az viszont különös, hogy ez a ragaszkodás más, korszakos alkotások rovására megy. Leszámítva az elmúlt 15 évet, előtte más lemezek is szerepet kaptak az élő műsorban. Egyrészt az éppen aktuális új korong 5-6 szerzeménnyel szerepelt a dallistában – most egy ilyen volt, a No Need To Shout –, másrészt nem csak a ’Machine Head’, hanem a’ Fireball’ vagy az ’In Rock’ is képviseltetve volt az aranyidőkből, sőt a ’Who Do We Think We Are’-ról sem feledkeztek el. Az elmúlt másfél évtizedben sajnos mindkét másik legendás album háttérbe szorult, a ’Fireball’ például ezen az estén olyannyira, hogy egyetlen dal se hangzott el róla, pedig Ian Gillan kedvence. Egy kicsit olyan érzés, mintha 15 éve ’Machine Head’-lemezbemutató koncerteket játszana a Deep Purple.

Egy nagyon más műfajt citálnék ide, de eszembe jutott Müller Péter (akkor még nem viselte a Sziámi nevet), amikor a magyar underground kultikus bandája, az URH igen rövid idő után feloszlott, ő ezt úgy kommentálta, hogy nem akartak repertoár-zenekarrá válni. Nos, azt gondolom, a Deep Purple esetében száz százalékban ebbe az irányba alakultak a történések, bár ezzel nincsenek egyedül a palettán. A közönség nagy kényszerítő erő. (Bigfoot)

Deep Purple

Hogy a koncertről is essen néhány szó, ugyanúgy kezdődött, mint 3 éve, ugyanazok a klipek a háttérben, valami mégis megváltozott. Simon McBride szinte katalizátorként felpörgette az öregeket is. Nem volt olyan rutinból lenyomott, nagypapás az egész előadás, mint legutóbb.

Deep Purple

A hetvenes években éppen arról voltak híresek, hogy minden este másképp játszották a dalokat, sokat improvizáltak (volt olyan nótájuk, ami 30 perces lett élőben), ez hiányzott nagyon az újkori Deep Purple koncertjeiből, és ez változott nagyot az ír gitáros bekerülésével. Azt vágtátok, hogy egy kis Gary Moore-t is csempészett a gitárszólójába tiszteletadásként a nagy ír előd előtt? És visszatért az a felszabadult hangszeres felelgetés a Hushban, ami a Ritchie Blackmore-Jon Lord párosra volt jellemző, és amit a korábbi cikkünkben Scholtz Atka is hiányolt a mai DP-ből.

Deep Purple

Ian Gillan szerencsére jó formában volt – jelenlegi adottságaihoz képest –, bár frontemberként nem nagyon tündökölt, amikor nem volt ének, rendre elvonult a színpad hátsó részébe, az emelvény mögé, aztán amikor jött az újabb szereplés, hirtelen előbukkant a dob vagy a billentyű mögül. Aki Child In Time-ot akar hallani, annak el kell menni Cry Freere, Atka még mindig gyönyörűen ki tudja énekelni, Gillan viszont okosan választja ki a dalokat a képességeihez mérten, és a koncert közepe felé kicsit tényleg megvariálták a műsort, volt Into The Fire, When A Blind Man Cries, melyet korábban szólóturnéján is elővett az énekes, meg a kilencvenes évekből egy Anya is, mielőtt visszatértek a sztenderd befejezéshez.

Deep Purple

Don Airey Lord korábbi szólójához hasonlóan beépített egy kis Monti Csárdást, sőt egy kis „lányok angyalok”-at is, hogy a helyi közönség ízlésére formálja improvizációját, de az igazi nagy durranás az említett hangszerpárbaj volt a Hushban, amikor Simon McBride-dal felelgettek egymás témáira.

Deep Purple

Ian Paice 2016-os mini-stroke-ja óta visszafogottabb tempóban, de ugyanolyan fifikásan dobol, az előzenekar dobosában fedeztem fel egykori vadságát, talán ő választotta őket, nem véletlenül.

Deep Purple

Roger Glover viszont sokkal nagyobb kedvvel tolta basszusszólóját a Black Night előtt. Nem véletlen, hogy a kétszámos ráadás 20 percig tartott! A múlt heti Rammstein-élménnyel összevetve én ezt a címet adtam volna a cikknek: “A kezek füstöltek, nem a pirotechnika.” (CsiGabiGa)

Deep Purple

13. alkalommal láttam őket, ennyi koncert után már nincs bennem katarzis. Emlékszem, 1987. január 27-én a régi BS-ben a torkomban dobogott a szívem, amikor az akkori három koncertből a második előtt a küzdőtéren állva vártam a kezdést. A nagy felállás játszott, Jon Lord és Ritchie Blackmore is ott álltak a színpadon. Már régóta nincs ilyen érzésem, az elmúlt 15 évben biztos, hogy nem. De örülök, hogy ott lehettem ezúttal is – egy újabb meglepetés nélküli Deep Purple-koncerten.

Deep Purple

Hogy milyenek voltak? Profik. Még mindig hiteles, teljesen vállalható produkciót nyújtottak, ami nem jellemző minden kortársukra. Don Airey harmóniagazdag játéka mit sem kopott, a Roger Glover-Ian Paice ritmusszekció ezúttal is halálpontos precizitással nyomta le a százpercnyi műsoridőt, az új srác, Simon McBride gitárjátéka lenyűgöző, a többiekhez képest fiatal kora ellenére a régi iskolákban gyökerezik, a Don Airey-vel való hangszerpárbajuk a Hushban volt a fellépés csúcspontja. Azt tudjuk, hogy Ian Gillantől milyen énekesi teljesítményt várhatunk, ebben nem csalódtunk, de elhittem a produkcióját. Istenigazából az ő színpadi viselkedésén látszott leginkább az idő kegyetlen múlása. Mindent összevetve egy kiszámított, ám nagyon is élvezhető fellépést láttunk.

Deep Purple

Az utóbbi idők Purple-koncertjei kapcsán mindig előjött az “utolsó alkalom”-feeling, ám ezt most erősebben éreztem, mert mára ott tartunk, hogy ez egyszerűen biológia kérdése. Gillan és Glover két év múlva betölti a 80-at, Paice és Airey is elmúlt 75, őket követi McBride több mint 30 évvel lemaradva. A hatvanas, de még a hetvenes években is elképzelhetetlennek tűnt, hogy a rockzenészek is megöregednek egyszer. Ezzel a ténnyel akkor szembesültünk először, amikor Bill Clinton amerikai elnök hivatalba lépésekor valaki felhívta rá a figyelmet, hogy ő bizony három évvel fiatalabb, mint Mick Jagger. Nos, eljutottunk odáig, hogy egyre inkább el kell fogadnunk, természetes dolog nagypapa korú rockereket látni a színpadon zúzni. Ne felejtsük el, a hetvenes évek első felében, a műfaj aranykorában, aminek a Deep Purple is tevékeny részese volt, a szembenállás, a progresszió, az értékteremtés voltak a kulcsszavak! Mára az emlékezés, az állagmegőrzés maradt.

Deep Purple

A Purple-nek nem kell bizonyítania semmit, az életművük önmagáért beszél. Jó, hogy ez időnként szembejön velünk, de olyan jó volna, ha csak egy kicsit változatosabban tálalnák mindezt! Azért azt említsük meg, hogy a szimfonikus bevezetőben ezúttal nem Gustav Holst ’A bolygók’ művének a Marsról szóló tétele csendült fel, hanem Prokofjev ’Rómeó és Júlia’ darabjának A lovagok tánca című részlete hangzott el. (Bigfoot)

Highway Star / Pictures Of Home / No Need To Shout / Into The Fire / Simon McBride-szóló / Uncommon Man / Lazy / When A Blind Man Cries / Anya / Don Airey-szóló / Perfect Strangers / Space Truckin’ / Smoke On The Water // Hush / Roger Glover-szóló / Black Night

Szerző: Bigfoot, CsiGabiGa & Dzsó
Fotók: TT (Török Tamás)
Mother’s Cake
-fotó: Dzsó (telefonos felvétel)
Köszönet a lehetőségért a Live Nation Magyarországnak!

Megosztás