Két egymás utáni nap töltötte meg a Rammstein a Puskás Arénát, ez több mint 100 000 hű rajongót jelent, és ha szó szerint nem is, átvitt értelemben tényleg felrobbantották a stadiont. Nemcsak füst szállt az ég felé, de a lángnyelvek kicsaptak a létesítmény fölé és a reflektorok fénye is az egekig ért. És akkor a tűzijátékról még nem is beszéltem!

A 80-as években mindenki arról áradozott, hogy a Deep Purple három egymás utáni nap töltötte meg a Budapest Sportcsarnokot, ami 30 000 embert jelentett. A Rammsteinre most egyetlen napon közel a duplája jött el. Én utoljára az 1986-os Queen-koncerten ültem az akkori Népstadion lelátóján, megfogadtam, hogy többé nem nézem ilyen messziről az előadást, csak küzdőtér jöhet szóba. Most mégis feladtam elveimet, elfogadtam, hogy ülőhelyem lesz. És hogy megérte-e? Naná!

3 órát szántak a beengedésre, ami kellett is, ha mindenkinek ellenőrizni akarták a személyijét, ahogy beharangozták, de úgy láttam, inkább csak szúrópróbaszerű volt a kontroll. A kerítésen belül aztán több száz méteres sorok áltak a merch standok előtt, hogy valamilyen pólót vagy kapucnist (Ebben a melegben? Brrr!) vegyenek. Ha tudták volna, hogy bent, a második emeleten ugyanezt 2 méterrel is meg lehetett úszni! Persze hatkor, amikor érkeztem. Az időtényezővel exponenciálisan nőtt itt is a sorok hossza. Én megelégedtem 2 Rammstein-pohárral (Háromfélét lehetett kapni, de csak ketten vagyunk a párommal, minek a harmadik?), amit 1200-ért lehetett beszerezni a szokásos repoharak minőségében. A koncert végén, mire elfogyott mind, már akadt volna vevőm rá jóval többért.

Már az előzenekar-választás is érdekes volt: még csak az EDDA Művek koncertjén láttam olyat, hogy az előzenekar a főbanda tribute-ja. Csak míg a Pataky Művek ugyanazt a zenét hozza gyengébb minőségben, az Abélard két csinos francia zongorista lánya, Katherine Nikitine és Héloïse Hervouë valami elképesztő dolgot művelt: alkimista módjára kinyerték a dallamokat a Rammstein indusztriál döngöléséből, és Chopin-szerű etüdöket öntöttek belőlük. Ezzel együtt nem idevalók voltak, inkább csak a baráti beszélgetések háttérzenéjéül szolgált 40 perces műsoruk, melyet a küzdőtér közepén felállított B színpadon adtak elő. Ami jó is volt így, mert a Rammstein ezután akkora hangerővel dörrent meg, hogy a másik fülébe üvöltve sem értettük egymás szavát. A műsoruk elvileg a következő volt, bár esküszöm, magamtól egyetlen egyet sem ismertem fel:

Rammlied / Mein Herz brennt / Mutter / Engel / Du riechst so gut / Zeit / Frühling in Paris / Sonne / Deutschland / Du hast

Händel zenéjére 20:20-kor kezdetét vette a Rammstein nagyszabású, az első pillanattól kezdve germán precizitással megtervezett és kivitelezett koncertje. Már ahogy a stadion tetejéig érő lift tetején vetített videóban megjelent Till Lindemann, szájában egy világító izzóval, majd ahogy a videón ereszkedett lefelé, úgy jelent meg a maga valójában az énekes a lefelé ereszkedő liftben, és belekezdett a Rammlied kántálásszerű kezdő dallamaiba, miközben a szája még mindig világított, tudtam, hogy itt másodperc pontossággal kihegyezett műsort fogunk látni.

Az első dalban Christoph Schneider dobos kivételével még mindenki a frontvonalban küzdött, Oliver Riedel basszer és hordozható billentyűvel Christian „Flake” Lorenz is, a második számtól ők ketten elfoglalták helyüket az emelvényen és csak a két gitáros, Richard Kruspe és Paul Landers maradt elöl, és persze Lindemann, akinek nemcsak a ruházata, de a haja is változott szinte számról számra.

A Links 2-3-4-ben aztán beindult a menetelés a színpadon, Flake elfoglalta helyét billentyűparkja mellett, mely elé egy futópadot szereltek. Míg Lindemann igen mackósan mozgott a színpadon, a nála alig 4 évvel fiatalabb Lorenz a két és fél órás koncert alatt gyakorlatilag legyalogolta a maratont. A Powerwolfon kívül sehol nem láttam még olyat, hogy a billentyűs kvázi második frontemberként működjön, márpedig ez így történt a Rammstein koncertjén is.

Sajnos beigazolódott, amitől féltem, ilyen távolságból a zenészekből alig láttam valamit, a fenti videófalon kívül csak két oldalsó, álló kivetítő működött, azok is inkább az éles szögben ülők helyzetéhez voltak igazítva. De a pirotechnikai trükkök és a fényorgia kárpótolt mindenért. Ha érezted már, ahogy megcsap egy koncerten fellőtt lángnyelv hője, akkor képzeld el ugyanezt százszorosan. A színpadon kívül a küzdőtér kétharmadánál felállított hangfaltornyok tetejéről is fel-felcsaptak a lángok, időnként konfettiágyúkből lőtték ránk a színes vagy hófehér papírszalagokat és a Sehnsucht alatt még egy mini tűzijátékot is kaptunk.

Pedig a színpadon zajlottak olyan megkoreografált jelenetek, mint a Puppe alatt felgyújtott óriási babakocsi a benne égő csecsemővel, vagy a Lindemann üstjébe belemászó Flake alá pörkölés egyre nagyobb lángszórókkal a Mein Teil közben. Érdekes színfoltja volt a koncertnek a Deutschland remixe, mely inkább volt való egy diszkóba, mint koncertre, de legalább megtudtuk, hogy Elvis él és DJ-ként keresi a kenyerét (legalábbis úgy nézett ki Kruspe a fehér tollboás felsőjében, ahogy a lift tetején nyomta a mixet, mint egy feltámadt Avicii). A diszkómix alatt világító pálcikaemberek táncában gyönyörködhettünk unaloműzőként.

Szerencsére a mix után a Deutschland eredetijét is előadták, majd a végén belehúzva a Du hast alatt újabb tűzijátékkal és hatalmas lángcsóvákkal köszönték meg a közönség kooperatív együttműködését az éneklésben. A hűséges rajongókra tényleg nem lehetett panaszuk, zseblámpáztak a balladák alatt (szerencsére nem volt sok, a Zeit, az Adieu, meg a zongorásított Engel), kart lengettek jobbra-balra, ha kellett, és főleg tomboltak, ment a kiemelt állón, de még a majdnem félpályás kezdésű normál állóhelyeken is a helybetopi, és persze az ökölrázás. ‘A halál 50 órája’ film jutott eszembe, ha létezett volna akkoriban a Rammstein, biztos az ő zenéjükre masíroztak volna lábukat döngölve a német páncélosok.

Az alapkoncert 21:47-kor zárult a Sonnéval, ezután a csapat átgyalogolt a B színpadra, ahol az Abélard közreműködésével előadták az Engelt, majd sajátos crowd surfinggel, gumicsónakokon állva tértek vissza a közönség feje fölött a nagyszínpadra, ahol folytatták a zúzást az Ausländerrel. A ráadás végén Lindemann magyarul is megköszönte, hogy eljöttek, egyébként az elején elsütött „Budapest” felkiáltáson kívül nem is nagyon kommentálta a műsort, egyértelmű volt, hogy a látvány többet ér minden szónál.

A második ráadásban aztán előkerült a névadó dal, a Rammstein, újabb, még hatalmasabb lángok és fények jöttek, egyedül erre jöhettek be a fotósok, akik csak tisztes távolból, a B színpadról fényképezhették a zenekart, így az összes képünk is csak innen származik. Az outro zenéjére az egész banda felliftezett a csúcsra, és fentről integettek, miközben észrevétlen a valóság átúszott videóba, épp fordítva, mint ahogy az elején történt. A több száz fős stáblista ment a felső kivetítőn még hosszú percekig, de ahogy a moziban, itt se volt rá kíváncsi senki, a tömeg lassan elindult hazafelé a ráadásokkal együtt 2 óra 10 perces műsor végén.

Az este nem lehetett volna tökéletesebb, talán csak akkor, ha a közepén bemasírozik egy sramlizenekar, hogy eljátsszák a Dicke Tittent. A két műfaj kontrasztja annyira zseniális abban a dalban, hogy az új albumról a kedvencemmé vált, és tényleg nemcsak a klipje miatt. De ezen a koncerten a Rammstein nem a szatirikus oldalát mutatta, így a másik kedvenc, a Zick Zack is kimaradt, csak a pohár őrzi emlékét.

Rammlied / Links 2-3-4 / Bestrafe mich / Giftig / Sehnsucht / Mein Herz brennt / Puppe / Angst / Zeit / Deutschland (Remix by Richard Z. Kruspe) / Deutschland / Radio / Mein Teil / Du hast / Sonne // Engel (Piano version) / Ausländer / Du riechst so gut / Ohne dich /// Rammstein / Ich will / Adieu

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT (Török Tamás)
Abélard-fotó: CsiGabiGa (telefonos felvétel)
Köszönet a lehetőségért a Live Nation Magyarországnak!