A szájhős basszer: Marco Mendoza – Backstage Pub, 2017. 10. 13.

írta CsiGabiGa | 2017.10.24.

Nehéz Mendozáról rosszat mondani. Nem is akarok. Kétségtelen, hogy egy roppant szimpatikus, közvetlen ember, aki bátran felvállalja volt drog- és alkoholfüggőségét is, lemegy koncert közben a közönség közé, puszilkodik az első sorral, sztorizik a dalok között, és fotózkodik bárkivel a koncert után. A másoknál komoly pénzekért megvásárolható „Meet & Greet”-et itt ingyen megkaphatta bárki, és kihangsúlyozta, hogy bármit hajlandó aláírni. Akármit!

De vissza az elejére! A múltkori Simon McBride-koncert is fél órás késéssel kezdődött a büfé és a szünet megbonthatatlan barátságának megbontása miatt, most a Backstage Pub lépcsőin kellett negyed órát várnom, mert valamiért nem volt elég a jegy a beengedéshez, név szerint pipálták ki a jegyvásárlókat egy több oldalas listán. Ami egy teltházas koncerten még egy ekkora méretű helyen sem kis feladat. Kicsit olyan érzésem volt, mintha az MLSZ keze betette volna a lábát ide is, a futballmérkőzések regisztrációhoz kötött látogatása jutott eszembe róla. Szóval a 21 órás kezdésből most sem lett semmi. Már elkönyveltem magamban, hogy a LOTS Music koncerteknél mindig hozzá kell csapni fél órát a kiírt kezdéshez, ám 21:18-kor megjelent John Macaluso dobos, majd Michael McCrystal gitáros, hogy némi felvezetés után 21:20-kor színpadra lépjen az est sztárja, Marco Mendoza is.

A Whitesnake-et és Thin Lizzyt is megjárt basszusgitáros legutóbbi, 'Casa Mendoza' című lemezének turnéján billentyűs - dobos felállás volt, az sokkal jazzesebb volt, kicsit féltem tőle, hogy most is olyan lesz az este, de a Tygers Of Pan Tang fiatal gityósa rendesen odatette magát, és Mendoza is inkább az eggyel korábbi, többségében Richie Kotzennel írt 'Live For Tomorrow'-ról válogatott dalokat. De volt Ted Nugent- és Thin Lizzy-nóta is, a Neal Schonnal töltött Soul SirkUS-os időkre viszont érdekes módon a gitáros 'Piranha Blues' című szólólemezéről játszott dallal emlékezett meg. A The Dead Daisiesszel nyáron adott teltházas koncertet, szóval annak műsorából nem is vártunk részletet, aki viszont Whitesnake-nótát várt tőle, az csalódottan távozhatott a koncert után.

A Let The Sun Shine igazán huszáros kezdés volt, Michael ugyan kicsit megilletődötten kezdett és ennek következtében volt pár mellényúlása is, de hamar belemelegedett, és aztán a koncert végéig – rengeteget használva a wah-pedált – behunyt szemmel, átszellemülten játszott, és igencsak Jimi Hendrix-hangulatot teremtett a dalokban. Az Ark-alapító dobos, John Macaluso ellenben némileg csalódást okozott. Ugyan nevéhez méltóan precíz, és Mike Terranásan felnyírt frizurájához igazodóan elementáris erejű volt a dobolása, de valahogy nagyon darabos volt a mozgása. Marco viszont igencsak kitett magáért. Nemcsak fergetegesen játszott öthúros basszusgitárján (ami ugye alap egy ilyen nagynevű zenésznél), de basszusgitáros kollégájának babérjaira törve énekelt és sikoltozott is. Esküszöm, egy Glenn Hughes-koncerten nem hallani ennyi sikolyt és falzettes énekhangot, mint ezen az estén.

A Ted Nugenttel töltött időket a Hey Baby című dallal idézte meg, melyben a közönség segítségét kérte, de nem a megszokott módon: nem a refrént kellett vele énekelni, hanem csettintésekkel kísértük a szólóját a nóta közepén. Nem volt rövid, ahogy semmi sem ezen az estén. 10 dalt hallottunk 90 percben, hosszú kommentekkel a számok között és hosszú szólókkal a nótákban. A dal végén aznap már másodszor mutatta be zenekarát, majd felemelt egy promó CD-nek tűnő valamit, ami lehet, hogy csak a borítója volt a készülő 'Viva La Rock' című lemezének, mert megvenni még nem lehetett az állítólag csak jövőre megjelenő albumot. Pedig a koncerttel nagy kedvet csinált hozzá.

Hogy miért lett „szájhős” a szememben? Nem a szó eredeti jelentése alapján. Nem mondott nagyokat, annál nagyobb dolgokat művelt vele. Igazi jazzmuzsikusként énekelte a szólókat játékával párhuzamosan, hol a mikrofonba, hol csak mikrofon nélkül egyenesen a közönségnek, mint például a Neal Schon-feldolgozásban, de fantasztikus volt az a szájperka szóló is, amit a Lettin' Go-ban vagy a Higher Groundban eresztett meg. És persze ott voltak még azok a Glenn Hughes-os sikolyok! A basszusgitár játéka is zseniális volt, ahogy a rockszámok közepén hirtelen jazzbe váltott, de amit a szájával alkotott, az volt számomra a legváratlanabb és legélvezetesebb ezen az estén.

Mondjuk a Hole In My Pocket közepén elnyújtott Give Peace A Chance énekeltetés egy kicsit túl erőltetett és túl hosszú  volt, de ha azt mondom, hogy ez volt a koncert leggyengébb öt perce, akkor azért még ott volt 85 másik, felejthetetlen minutum. A Billie Holiday-feldolgozás kapcsán beszélt saját függőségéről is, de az énekesnővel ellentétben neki – állítólag – sikerült leállni. Leghíresebb dalával, a God Bless The Childdal emlékezett rá, melyet egy Steve Morse-os potizós intró (ilyet még basszusgitáron nem láttam, vagy legalábbis nem volt annyira emlékezetes, hogy megjegyezzem) után a színpad elejére kiállva, zenészei által magára hagyatva, mikrofon nélkül énekelt, csupán saját hangszerével, és újra a közönség csettintgetésével kísérve a dalt. A végére visszatért a két társ, hogy némi halk gitárharmóniát csempésszen alá Micky, míg John a lezáráshoz tett hozzá némi cint. A Still In Me mintha az előző dal folytatása lett volna teljes zenekarral.

Stevie Wonder dalában megint a mi segítségünket kérte, a Higher Ground közepén ment ezerrel a ja-jajajázás, miközben ezt kíséretül használva szólózott megint nagyot, sőt még egy palack ásványvizet is megivott kéz nélkül, játék közben. A Chinatown végén ismét egy Glenn Hughes-os sikollyal búcsúzott, míg Michael a lezárás után a gerjesztett gitárt ott hagyta a földön a színpad közepén, amúgy hendrixesen. A ráadásban Marco még a lámpákat is leoltatta, hogy a hangulat még a korábbinál is személyesebb legyen, és újfent a közönség énekét véve kíséretként, ezúttal énekelt rá. A hangulat tényleg hatalmas volt, valaki maga alá is privatizált – vagy kiöntött egy pohár sört – mert tocsogtunk a koncert után kifelé menet. Marco pedig a végén az ingét ledobva, félmeztelenül vágott a tömegbe, és indult el a ruhatár felé, ahol egy asztalnál bárki csinálhatott vele közös fotót, vagy aláírathatta akármijét. (Lányok előnyben!)

Én nem vagyok az a fotózkodós típus, CD-t meg nem hozott (azt a promó CD-nek tűnő valamit kivéve, amiről kiderült, hogy egy a turnéra készített válogatásalbum), így elindultam hazafelé. Az Arénánál az éppen véget ért Sting-koncert közönsége okozott kisebb dugót az éjszakában. És bár úgy hallottam, az is nagyszerű előadás volt, én jobban szeretem az ilyen kis klubkoncerteket, ahol a zenészeket nem csak a kivetítőn láthatja az ember, hanem közvetlen közelről, sőt akár meg is érintheti, mint ahogy itt történt nem egyszer, nem kétszer. Marco Mendoza sütkérezett a rajongók szeretetében, lepacsizott velük, pengetőket dobált vagy osztogatott a rajongóknak, körbecsókolta az első sort koncert közben, szó szerint leereszkedett a közönség közé. Személy szerint nagyobb élményként éltem meg, mint az előző heti Simon McBride-ot, pedig az sem volt piskóta!

Let The Sun Shine / Hey Baby / Lettin' Go / Hole In My Pocket / Look Out For The Boys / God Bless The Child / Still In Me / Higher Ground / China Town /// Your Touch

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: Császár Márta
Videó: Balassa László
Köszönet a LOTS Musicnak a lehetőségért!