Skandinávia múltja és jövője: Borknagar, MíĽnegarm, In Vain, Ereb Altor, Shade Empire - Dürer Kert, 2014.03.11.

Hogy érdemes volt időben betoppanni a Dürer Kertbe ezen a keddi munkanapon, arról az értő kézzel válogatott fellépőgárda gondoskodott. Itt még a legelső zenekar is olyan alkotást tett le az asztalra tavaly, amit többen az év lemezeként címkéztek fel, és a sor később sem szakadt meg: az Ereb Altor a doom metal magasztosságát, az In Vain a dallamos death jövőjét és úgy an blokk, a metal zene játékosságát villantotta fel, a Månegarm pedig egy meglepő huszárvágással bizonyította, hogy a korsólóbáló pagan metal is lehet szórakoztató ideig-(fél)óráig. Ezután kisebb csalódás volt a várva-várt Borknagar koncert, amely nem váltotta katarzisra a hozzá fűzött reményeket.

Nos, ami azt illeti, a Shade Empire sem. Ez részben önhibájukon kívül történt így, a finnek ugyanis kifejezetten tompa és otromba hangzást kaptak, ami sikeresen dolgozott ellenük. A szimfonikus black/death metal banda magasra ívelt dallamai közül kifejezetten sokat szállít a billentyű – amiből ezen az estén alig lehetett hallani valamit, úgy eldugták a háttérben. Mivel a Shade Empire nem az olyan melodikus és – tudjuk, elkoptatott a szó, de ide precízen passzol – epikus, elegánsan hömpölygő gitártémákkal dúcolt dalokat játszotta, mint az ’Omega Arcane’ címadója, hanem a zömök, tonnás zúzdákat reszelték előszeretettel, így a torz hangképből kifolyólag egysíkúvá vált a produkció. A kapaszkodó, a dallam hiányzott a szerzemények mögül – még úgy is, hogy a Ruins-t, a Dawnless Days-t és a Nomadot is beválogatták a programba a tavalyi korongról. A besípoló hangszerek és az életlen hangzás mellett Juha Harju sem volt a topon, acsarkodásából hiányzott az igazán szívbemaró agresszió – a finnek színpadi munkája ugyan rendben volt, de ez így csak bemelegítésnek volt elég.

Setlist:

Ruins / Blood Colours the White / Dawnless Days / Traveler of Unlight / Slitwrist Ecstasy / Nomad

Az Ereb Altor ezzel szemben az utazófesztivál legkellemesebb meglepetésével szolgált. A kvázi Bathory-emlékzenekarként működő, de tiszteletüket saját dalok formájában megfogalmazó doomsterek az este talán leghangulatosabb koncertjét adták. Az Ereb Altor az epikus doom stabil másodvonalában tevékenykedő Isole tagjaiból verbuválódott, szóval tapasztalt veteránokról van szó, akik tudják, hogyan kell emelkedett hangulatú, ódon végzetmetalt játszani. A négy lemezüket keresztmetszetbe fogó setlist – még a black metalos ’Gastrike’ is képviseltette magát a The Mistress of Wisdommal – során gond nélkül léptek át egy pogány, vérgőzös szeletelésből a cammogó doom metalba. Csak azt nem értem, ha már a turnéra kihoztak egy kislemezt egy vadonatúj dallal (The Lake of Blood), akkor miért nem húzták be a setlistbe azt is.

Az előadott himnuszokra viszont panasz nem érkezett, a ’Fire Meets Ice’ címadójától a záró, fennkölt Myrdingig olyan tipikusan északi, a mítoszok ködébe vesző atmoszférát szőttek, amit ebben a zsánerben tényleg csak a legjobbak tudnak. Legerősebben akkor szóltak, amikor bejelentették: mi azért mégiscsak egy doom metal banda vagyunk, és nekifeküdtek az ájtatos By Honournak, majd a feltartóztathatatlan hadseregként masírozó Nifelheimnek. A svédek maximálisan kihasználták a többénekes felállás előnyeit, akár csiszolatlan, barázdált és gonosz hangon, akár ércesen zengő baritonon kellett megszólaltatni az énektémákat. Mivel ennyire kevés doom metal koncertet látni Magyarországon, az Ereb Altor előadása igazi hiánypótló koncert volt, igazi végzetmetal-esszencia.

Setlist:

Fire Meets Ice / The Mistress of Wisdom / By Honour / Nifelheim / Myrding

Ahogy az In Vainé is hiányt pótolt. Tavaly már felléptek a Dürer Kertben a Solefald és a Vreid társaságában, most azonban még szélesebb közönségnek mutathatták meg magukat a Nifelheim turnén. Teríteni is kell a zenéjüket, hiszen kevesen gondolkodnak ilyen izgalmasan és előremutatóan a metalról a 2010-es években. A viszonyítási pontok, amikhez az In Vain zenéje igazodik, nyilvánvalóak, de elég volt belecsapniuk az elsőlemezes October’s Monody-ba, hogy halljuk: ezeket a norvég srácokat nem kötik a műfajhatárok. Jobb szó híján csak zeneiségnek becézik azt, ami az In Vain dalaiból is árad: a fesztelen játékosság öröme, ahogy lezserül váltják a témákat, ahogy egy progresszív rockos, billentyűvel megterített felvezetés után olyan riffelős-tekerős gitárdialógust bonyolítanak le, aminél hangosabban csak az állad koppan (s a folytatás sem kevésbé változatos: black metal tanóra fjordrideg reszeléssel, majd groove metalos riffelgetés a végén).

Az In Vainnek jutó negyven perc így tiszta öröm s játék, kezdve a ’Ænigma’ slágerességén túlmutató Captivating Solitude progresszív melodeathével, egészen a lebegő, majd tízperces Floating on the Murmuring Tide-ig (amit a billentyűk mögül előlépő és ezúttal kizárólag énekesként munkálkodó Sindre Nedland úgy konferál fel: a rossz hír az, hogy az utolsó szám jön, a jó, hogy rohadt hosszú). Az In Vain koncertje ellenben túl rövid, alig hat számnak tudnak helyet szorítani a szettben, amik közül persze az ’Ænigma’ húzódalai, az Against The Grain és az Image of Time csalják ki a leghangosabb ovációt a libabőr-sújtotta közönségből. A tisztaéneket szállító Sindre hangja eleinte el-elakad, aztán beletalál a szerepébe (közben a kopasz hörgőgép, Andreas Frigstad végig biztosan teljesített, de frontemberként már nem állta volna meg a helyét). Az Image of Time-ban segítőjük is akad: Sindre testvére, a Borknagar- és Solefald-tag Lazare érkezik a színpadra. Másik vendég is van a bulin, Baard Kolstad, szintén az est főzenekarának dobosa, aki legutóbb a Leprous koncertjén csapott szét a bőrök közt idegenlégiósként, most pedig majd a Borknagar soraiban tart majd mesterkurzust dobszólózásból.

Metalpuristáknak csak a csapat megjelenésére lehet rossz szavuk (sehol egy megreptetett, hosszú rőzse), de legalább egységesen fiatalos a kiállás, a kilométereket is tisztesen nyomják, legalábbis amennyit egy hatfős bandának ekkora színpadon le lehet. Az In Vain koncertje viszont pont nem az ilyen metalsztenderdek, hanem a szerteágazó hangulat- és műfajskála magabiztos felfestése miatt élvezetes. A Hymne Til Havetben a cím ígéretéhez hűen himnikus, s az északi folkzenétől sem távol álló dallamokat szőnek, hogy az October’s Monody-ban már a black metal gyökereiig ássanak vissza. De mindig újszerű köntösbe bújtatják a régi metalzenéket, és ehhez az impresszív tudásukhoz egyre közelebb ér a színpadi teljesítményük: fejlődni még van hova, de most már a koncertjeik alapján is az egyik legígéretesebb északi metal banda az In Vain.

Setlist:

Captivating Solitude / Against the Grain / Hymne Til Havet / October's Monody / Image of Time / Floating on the Murmuring Tide

Ezek után a Månegarm a buli-black metalra pakolt pagan dallamaival lehangolóan szabálykövetőnek ígérkezett. Ha zenéjük kifinomultsága nem is, de szemmel látható népszerűségük indokolta, hogy közvetlenül a főbanda előtt lépjenek színre. A közönség nagyobb hányadának láthatólag tetszett a Korpiklaani folk metaljától távolabb eső, de a Nifelheim turnén felsorakozó bandák keményebb, komplexek világától ugyanilyen messze lévő sörivó-metal. A svédek jelentős színpadi rutinnal – majdnem 20 éve űzik a fémipart – vezették elő legnagyobb slágereiket a Hemfärdtól az újlemezes Sons of Warig, ami akár heavy metal himnusznak is beillett volna. Mégis, a zenéjükben volt valami természetes parasztság – mintha csak a Venom játszana pagan metalt –, amitől élvezetessé vált a produkció. Az este során elsőként a Månegarm indított be pogót, úgyhogy határozottan működött a dolog, a sok komplex zúzda között kicsit leegyszerűsítették a dolgokat és feldobták a hangulatot.

Setlist:

Legions of the North / Eternity Awaits / Nattsjäl, drömsjäl / Hordes Of Hel / Sigrblot / Vedergällningens Tid / Sons of War / I evig tid / Hemfärd

A Borknagarnak ez már élből ment, hiszen már az is erős kedélyjavítóként hatott, hogy egyáltalán turnéra indult a zenekar. Az előzetes nyilatkozatok alapján a Borknagar mindegyik tagja nagyon rápörgött a turnéra és a közös munkára, és ez már önmagában is egy intenzív, izmos koncertet ígért. És persze az is várható volt, hogy ennyi kihagyás után igazi best of-ra kerekítik ki a programot, és a korai, nyers black metal lemezeik rajongói ugyanúgy megkapják a magukét, mint azok, akik az ’Universal’ vagy az ’Urd’ progresszívebbre, dallamosabbra kanyarított szerzeményeire esküdnek.

De valahogy pont az átütő erő hiányzott a koncertből. Elsősorban Vortex múlta alul az elvárásokat, akiről azt hittem, ha egyszer kiereszti a hangját, akkor lebont mindent a Dürerben, hangfalat, színpadot, ép elmét. De nem így lett. Hátborzongató helyett csak szimplán jó volt, amit a torkán kipréselt, de ez tőle keserűen kevés: ha hamis hang, durva félrecsúszás nem is volt, de a várt hatás sem köszönt be. A turnékra beugró Atherával szemben már szkeptikusabbak lehettünk: maximálisan tisztelem, amit a Susperiával lett a bárpultra, de azért a Borknagar másik liga, és a norvég énekes nem is nőtt fel a feladathoz. Mikrofonját is mintha túl halkra vették volna, és a nem éppen tűpontos hangzás sem a zenekar oldalán állt, de még ezzel együtt is sovány volt Athera teljesítménye: sehol egy velőtrázó, gurgulázóan kegyetlen hörgés, sehol egy gyomorszájon vágó, halálaromájú károgás.

A koncertet persze nem lehetett nem élvezni, mégiscsak az a Borknagar játszott a deszkákon, akik anno a ’Quintessence’-szel tényleg megfogták ennek a stílusnak a kvintesszenciáját. Øystein és kompániája tényleg roppantul élvezték a közös zenélést, a marcona kinézetű, kopasz gitáros főleg kiugró formában pengetett, és hát ne feledkezzünk el a banda ifjú ászáról, Baardról sem, aki bár még két éve sincs a bandában, de még szólólehetőséget is kapott. Mintha csak John Bonham nyomná a black metalt, olyan elánnal és fifikával játszott, magánszáma pedig egyszerre volt okosan szerkesztett és szimplán szórakoztató.

Az összepiszkolt hangzás és a Lazare stabil vokálteljesítménye ellenére is háttérbe szorított tiszta énektémák miatt az archaikusabb és a keményebb Borknagar-dalok ütöttek igazán, mint a The Dawn of the End, a The Eye of Oden vagy az Ad Noctum. Persze úgy válogattak, hogy a legfontosabb lemezeikről mind terítékre kerüljön legalább egy-egy szerzemény, a programot mégis a ’The Archaic Course’ és a ’The Olden Domain’ kettőse dominálta, ami további nosztalgikus színeket festett az egyébként is hasonló érzelmekkel telített fellépésbe. Ez ennyi év kihagyás után rendben is van, de a kopottas hangzáson felül és az örömjáték-jelleg ellenére mégis hiányzott valami az előadásból: a végére csupán kellemesre finomodott az egyébként taglózónak várt koncert.

Setlist:

The Genuine Pulse / Oceans Rise / Epochalypse / Ruins of the Future / Ad Noctum / The Eye of Oden / Dobszóló / Frostrite / Universal / The Dawn of the End / Colossus

Szerző: Tomka
Képek: Vica
Köszönet a Concertónak!