Borknagar: Urd

írta Mike | 2012.04.03.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Century Media Records

Weblap: http://borknagar.com/

Stílus: Progresszí­v/Folk/Viking/Epic Black Metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

A Borknagar igazi kuriózum, egy unikális kincs. Ugyan a kilencvenes évek közepének északi black metaljából eredeztethető a zenéjük, már a ’96-os debüt-albumukkal újat tudtak mutatni. Valami egészen mást. Olyat, ami csak a sajátjuk. Hozzám talán a ’The Olden Domain’ és a ’Quintessence’ páros áll a legközelebb, ám még a leggyengébb láncszemnek kikiáltott múltkori ’Universal’-t is egy minőségi munkának tartom, az azon szereplő My Domain pedig az egyik kedvenc Borknagar-dalommá avanzsált, evör.

A norvégiai Bergenből származó bandát 1995-ben alapította Øystein Garnes Brun, miután ráunt az egydimenziósabb death metalra, s maga köré gyűjtötte az akkori színtér nagyágyúit, Enslaved-, Arcturus-, Immortal-, Ulver-, Gorgoroth-tagokból. A Borknagar-stílus tulajdonképpen már a névadó bemutatkozó anyagon virágot bontott: Øystein mesterien építette be az északi folklór-elemeket a black metalban gyökerező muzsikába, emellett atipikus, úgymond avantgárd megközelítés jellemzi mind a gitármunkát, mind a dalstruktúrát, nem beszélve a hörgés és a patetikus dallamos ének házasításáról, a dalszövegek pedig nélkülözik a mizantróp sátánosságot, ehelyett főként természetszeretetről szólnak, illetve a pogányság, az északi mitológia témakörét, az ember és a kozmosz kapcsolatát járják körül nemritkán filozófiai mélységekben.

A március végén napvilágot ’Urd’ is ebben a szellemben fogant: az előzetes hírek arról szóltak, hogy a banda vissza akart térni a gyökereihez, ekképpen vizsgálva az ember helyét a természetben, a cím pedig a skandináv mitológiára utal, miszerint a nőalakkal ábrázolt nornák képviselik a Sorsot, köztük Urdhr (azaz Urd) a múlt istennője, aki nővéreivel együtt Asgardban tartózkodik – ők határozzák meg az emberek sorsának alakulását. Érdemes megemlíteni, hogy a pazar hangzású lemezt ugyan David Kinkade dobolta fel, a stúdiómunkálatokat követően azonban kilépett a bandából (hogy csatlakozzon a Soulfly-hoz). De ami fontosabb: a 2010-ben a Dimmu Borgirból visszacsábított ICS Vortex, azaz leánykori nevén Simen Hestnæs 2000 után újra hallatja hangját, így aztán a beharangozó interjúkban emlegetett „arany hármas” összeállt hát, a dalokban ugyanis egyaránt énekel Vintersorg, Simen és a billentyűs Lazare. És még hogyan!

Már a kezdés megadja az alaphangulatot: az Epochalypse éppolyan méltóságteljes, mint az egész album; szilaj, elsöprő black metal szélviharok és fennkölt, epikus dallamok váltják egymást. Az azt követő, Simen által énekelt Roots az egyik legjobb szám, s itt már belépnek a szimfonikus elemek, helyenként kicsit az újkori Dimmu Borgirra hajazva, a háttérben zengő kórus a viking-érás Bathory hősies világát juttatja eszembe, és bizony méltatnom kell a hangulatos gitárszólót, kár, hogy olyan nyúlfarknyi. A The Beauty Of Dead Cities-ben Lazare veszi át a stafétabotot, azaz a mikrofont; egy javarészt lassú folyású, váltásokkal tarkított dalról van szó, a szőrös Hammond-színezés pedig afféle ’70-es évekbeli progos hangulatot kölcsönöz neki. Olykor doom metalba hajlik a fagyos atmoszférájú The Earthling monolit vészjósló szimfonikus környezetbe ágyazva, a gitárszóló újfent kitűnő, a finálé kórusa pedig már-már a Blind Guardian bombasztikusságát idézi. Az instrumentális The Plains Of Memories finomabb húrokat penget zongorával és vonósokkal kísérve, a Mount Regency azonban egy enyhén pszichedelikus, drámai tétel, egy újabb nagy favorit! És fő a változatosság.

A folytatásban ismét Simen lép színre: kissé nyafogó-modoros hangon énekel a Frostrite-ban, a dolog mégis működik, köszönhetően a színes-szagos dallamíveknek és a szám sodrásának, amely akár az igen jól sikerült tavalyi szólólemezére (’Storm Seeker’) is nyugodtan felkerülhetett volna. Az ’Urd’ leghosszabb és egyben legkomplexebb szerzeménye a The Winter Eclipse, viszont a majd’ 9 perc úgy elröppen, mint egy punk-sláger, köszönhetően az ötletes megoldások tárházának. Az ünnepélyes refrént mindenképpen kiemelném, a Borknagar esszenciája, amit itt hallunk! Álomszerűen lebegő-merengő dallamokat hoz Simen az In A Deeper World-ben, a limitált digi-verzió azonban az úgyszintén óriási Age Of Creation-nel zárul, ha nem számítjuk a Metallica-féle My Friend Of Misery több mint korrekt feldolgozását. (Ez utóbbinál maximum annyi kritikával élhetek, hogy az ének nem kellőképp erőteljes ehhez a férfias dalhoz.) Az ’Urd’ az utóbbi idők egyik legizgalmasabb, legelőremutatóbb remekműve tehát, már most bérelt helye van az év végi toplistámon!

Pontszám: 9