A progresszív rockzene legendás billentyűsei sosem elégedtek meg a műfaj adta lehetőségekkel, tevékenységük mindig túlmutatott annak határain, és nagy szerepük volt abban, hogy lebontották a stílusok közötti korlátokat. Jó példa erre Jon Lord, Keith Emerson, Thijs Van Leer vagy Rick Wakeman tevékenyége. Az utóbbit köszönthettük a győri Richter János Hangverseny- és Konferenciaterem színpadán, fellépésével újra bebizonyította, hogy tényleg nincsenek műfaji határok.
’Orchestral Rick’ – így hangzott a koncert címe, mely – ha a tálalást nézzük – száz százalékban fedte az igazságot. Wakeman egy Steinway hangversenyzongorán játszott, a Győri Filharmonikus Zenekar és a Liszt Ferenc Kórus kísérte, ugyanakkor eredetileg a rockzene nyelvén íródott kompozíciókat adott elő, sok olyat, melyek igazából vokális szerzemények. Egyes saját darabjainak zongoraváltozatát már korábban lemezre vette (’The Piano Album’ – 1995), így akik mélyebben ismerik munkásságát, már találkozhattak a Győrben elhangzott variációkkal.
A koncert gerincét természetesen a három legsikeresebb szólóalbum, a ‘The Six Wives Of Henry VIII’, a ‘Journey To The Centre Of The Earth’ és a ‘The Myths And Legends Of King Arthur And The Knights Of The Round Table’ tételei alkották, az utóbbi kettőből zanzásítva játszott. El nem tudom képzelni, hogy egy klasszikuszene-rajongónak ne tetszett volna ez a buli, hiszen Wakeman klasszikus képzettsége istenigazából így jött ki, leheletfinom futamai nem rockzenei eredetűek voltak, legyen bár az alapanyag egy Beatles-dal vagy valamelyik szólóproduktuma. Habár végighülyéskedte a koncertet, játéka hallatlanul fegyelmezett volt, amit a munkásságát láthatóan jól ismerő közönség hatalmas tetszéssel fogadott. Valószínűleg ezt ő is érezte, hiszen a végén háromszor jött vissza a színpadra ráadást adni.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Egyébként Rick nagyon udvarias volt közönségével, mindjárt az elején megkérdezte, hogy mennyien értik az angolt, és amikor sok kéz felemelkedett, elégedetten nyugtázta azt és történetekkel szórakoztatott bennünket, kapcsolódva szólódarabjaihoz. Humorát nagyon jól mutatja, amikor az 1999-es ’Return To The Centre Of The Earth’ albumáról a The Dance Of A Thousand Lights szerzeményt játszotta, előtte megjegyezte, lehet, hogy a teremben nem sokan ismerik, mert tudomása szerint nem lehet kapni Magyarországon. Amikor valaki a publikum soraiból felmutatta a lemezt, szarkasztikusan csak annyit mondott: „Na, legalább egyvalaki ismeri.” Az 1983-as évjáratú Gone But Not Forgotten két néhai barát, Jon Lord és Keith Emerson emlékére csendült fel, Wakeman utalt is rá, hogy Lord is játszott a Richter Teremben [2010. március 26-án].
A második részben kevesebb szólóanyagot hallottunk, két Yesszel kezdett, méghozzá a ‘Going For The One’-ról a Wonderous Stories és a ’Close To The Edge’-ről az And You And I hangzott el, viszont más nem is csendült fel egykori legendás bandájától. „Nem is értem, ők miért nem játszanak tőlem semmit” – tört ki belőle a publikum nagy derültségére. Két Beatles-nótát, a Helpet és az Eleanor Rigbyt játszotta egy blokkban. Az előbbiről elmesélte, hogy John Lennon nem szerette, mert eredetileg balladának szánta, nem egy zajos rock and rollnak. (Ezt talán tudta a Deep Purple, amikor az első albumukon ilyen szellemben rögzítették a dalt.) A másodikat eredetileg is vonósokkal vették fel a gombafejűek a ’Revolver’-re, azonban a zongoraverseny-szerű megközelítés, amit Wakeman kihozott belőle, teljesen más volt. Hozzátette azt is, hogy a Beatles mesterien értett a dalíráshoz, és nagyon sok embert inspirált a munkásságuk.
A ráadás, ahogy már írtam, hosszabb lett a tervezettnél, hiszen a maestro összesen háromszor jött vissza. Bár a második előtt megjegyezte, hogy fájnak az ujjai, nem volt hálátlan lelkes közönségéhez. Ebben a blokkban két David Bowie-szerzeményt is előadott, hozzátéve, hogy mindig is nagy tisztelője volt a rock kaméleonjának.
Rick Wakeman nagy showman, a publikum folyamatosan nevetett az előadás alatt, már az elején, amikor a ’The Six Wives Of Henry VIII’ részleteit nyomta, megjegyezte, hogy az angol királynak több felesége volt, mint neki. Szarkasztikus humorának legfőbb áldozata Guy Protheroe karmester volt, akit állandóan azzal heccelt, hogy vodkát iszik az ásványvizes flakonból. Az est hivatalos fotósa sem maradt ki a szívatásból, hiszen amikor egy közeli portrét csinált róla, Wakeman valami eszméletlen idióta mosollyal nézett bele a kamerába. Az est végén pedig megkérte a színpad hátsó felét elfoglaló kórust, hogy ugráljanak a vastapsra. Nem kellett őket különösebben biztatni. Akik egy kicsit vártak a koncert után az előcsarnokban, azok számára nem volt vége az élménynek, ugyanis nem sokkal a befejezés után Wakeman megjelent egy szürke mackónadrágban, hogy aláírja a lemezeket és elkészülhessenek a közös fényképek. Egy közvetlen, sztárallűröktől teljesen mentes brit úriember kedves közvetlenséggel viselkedett legnagyobb rajongóival.
Rick Wakeman a kortárs zene egyik innovátora, elbűvölte a magyar közönséget, a humoros külső nagyon komoly zenészt rejt. Egy olyan bulit láttunk, amit a rockerek és a klasszikus zene szerelmesei egyaránt élveztek. Minden szerzeményt tökéletesen a keze alá igazított, legyen az Beatles, Bowie, vagy éppen Cat Stevens.
1. rész:
Catherine Of Aragon / Catherine Howard / After The Ball / The Dance Of A Thousand Lights / Morning Has Broken (Cat Stevens-feldolgozás) / ‘The Myths And Legends Of King Arthur’
2. rész:
Wonderous Stories / And You And I / Help!-Eleanor Rigby (The Beatles-feldolgozás) / Gone But Not Forgotten / ‘Journey To The Centre Of The Earth’
Ráadás:
Life On Mars? (David Bowie-feldolgozás) / Merlin The Magician // The Jig /// Space Oddity (David Bowie-feldolgozás)
Szöveg: Bigfoot
Képek: Livesound
A próbán készült videó: Bogdan Gomilko
Köszönet a Livesoundnak!
Legutóbbi hozzászólások