Leszámítva egy élő album kiadását, nagy volt a csend a zenekar körül, miután Lance Lopez gitáros kivált soraikból. Sajnáltam, hogy így történt, mert szerintem ő egy karakteres gitáros, kemény, határozott stílusa alappillére volt a trió blueszenéjének. A váltást házon belül oldották meg, ugyanis Kris Barras állt be a helyére, aki szintén a Mascot Label Group istállójához tartozik. Hogy ez a választás mennyire volt saját döntése a zenekarnak, vagy a kiadó nyomására történt így, ne menjünk bele! Az ő játékával jelent meg az említett koncertlemez, és akkor úgy tűnt, hogy jó váltás volt, azonban ez a stúdiólemez már más képet mutat, sajnos nem jobbat.
Nyilvánvaló, hogy Barras egy lágyabb, slágeresebb irányvonalat képvisel, kevésbé bluesos attitűddel, és sajnos stílusa rányomta bélyegét a Supersonic Blues Machine zenéjére is. Nem maradt sok bluesos vonás, nincs dög, Barras lágy, egyáltalán nem rockénekes orgánumához igazított soft-rock szerzemények születtek, melyek csak nyomokban emlékeztetnek a Lance Lopez-féle zenére, ez a mostani projekt merőben másról szól. Sok helyen kifejezetten slágerorientált, hogy azt ne mondjam, szentimentális dalokat hallok, sok „tapsolj velünk, subidubi”-val megtűzdelve. Persze az előző lemezeken is hallottunk ilyeneket, de nem ilyen mennyiségben, ott a blues dominált.
A gitárrészek sem olyanok, mint korábban: amikor Barras szólózik, laposan teszi, unalmas, nincs éle a dolognak. Kenny Aronoff és Fabrizio Grossi profi módon hozzák az alapokat, csak hiányzik a tökös gitárjáték, ami rájuk tudna épülni.
Ha újító szándékkal történt ez a váltás, akkor szerintem félresikerült. Elveszett egy kiváló blues-rock trió, lett helyette egy rádióbarát irányt preferáló formáció, mely sokkal inkább az amerikai hallgatóságnak kedvez annak ellenére, hogy Kris Barras brit földön született. Ez a lemez közel sem olyan karakteres, mint elődei, belesimul az átlagba, a szürkeségbe. Élőben azért mindenképp jobb ez az alakulat, de akkor is hiányzik Lance Lopez, nem is kicsit.
Legutóbbi hozzászólások