Supersonic Blues Machine: Californisoul

írta Bigfoot | 2017.10.19.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: http://supersonicblues.com/

Stílus: blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek

Lance Lopez – gitár, ének
Fabrizio Grossi basszusgitár
Kenny Aronoff  dob

Dalcímek

01. I Am Done Missing You
02. Somebody's Fool (km.: Robben Ford)
03. L.O.V.E.
04. Broken Heart (km.: Billy F. Gibbons)
05. Bad Boys
06. Elevate (km.: Eric Gales)
07. The One
08. Hard Times (km.: Steve Lukather)
09. Cry
10. The Stranger
11. What's Wrong (km.: Walter Trout)
12. Thank You
13. This Is Love

Értékelés

Meglehetősen hamar, másfél év várakozás után itt a triumvirátus második albuma. Nem tétlenkedtek a fiúk, mert a bemutatkozó turné után azonnal nekiálltak a friss anyagnak. Fabrizio Grossi, Lance Lopez és Kenny Aronoff nem tartoznak a szupersztár zenészek közé, de azért nem ismeretlenek, főleg Kenny Aronoff nem az. Mindhárman sok tapasztalattal rendelkeznek, nemcsak zenészként, hanem producerként vagy hangmérnökként is.  Egy érdekesség: Fabrizio Grossi a nyolcvanas évek közepén rövid ideig tagja volt a ma már kultikus olasz black metal bandának, a Bulldozernek is. A 2016 februárjában ‘West of Flushing South of Frisco’ kellemes meglepetés volt. Ritmusos, itt-ott slágeres, sok stílust befogadó, de mégis blues-rock zenét kaptunk tőlük.

Hasonló szellemben készült el a második dobás is. Ezúttal is óvták az igényességet úgy, hogy a popularitásra is figyeltek, néha meglepő váltásokkal is előálltak. A kezdő nóta, az I Am Done Missing You jó kis gitárbevezetője, herfli-témája után például azt hinnénk, egy blues-rock nótát kapunk. Aztán egy reggae hangsort boncolgatnak, végül átmegy egy melodikus rockslágerbe. És a többi dal is hasonló szellemben készült, sok ötletes betéttel. Nem egy dal úgy indít, hogy súlyos blues-témát várunk, ám legtöbb esetben könnyebbre veszik a figurát. Nem azt akarom mondani, hogy gagyi lenne a produkció – dehogy is! Csak olyan szellemiséget sugall, hogy szélesebb közönség számára is befogadható legyen. Dallamok, női vokalisták, és még egy elem, amit én olyan nagyon nem hallottam az első albumon: ez a southern rock, ez a tipikusan amerikai válfaja a rocknak, nagy ívű refrénekkel, ezekkel kiválóan megénekeltethetik az előadók a közönséget a koncerteken.

A régi nagy ősök szelleme is felbukkan. Az Elevate-ben a hangzás, a riff egy az egyben Jimi Hendrixet idézi, sőt, ha nagyon egzakt akarok lenni, az I Don’t Live Today című Jimi-opuszt meg tudom nevezni, mint a dal forrását. Egy másik, teljesen más hatás pedig a latin mezőkről, pontosabban Carlos Santana felől érkezik. A The One elférne az első három Santana-albumon, talán még az ’Amigos’-ra vagy a legutóbbi ’Santana IV’-re is felférne. És megy nekik a blues-kesergő is: ezen a vonalon helyzkedik el a Cry. Csakúgy, mint az előző, ez is nagyszerűen sikerült! Ennyi stílust felvonultatnak, mégis sikerült egy egységes arculatot adni az egész produkciónak. Ez már megvolt az első albumnál is, igaz ott talán ennyi forrásból nem táplálkoztak. Olyan nótákat vettek fel, melyek kiválóan alkalmasak egy kis jammelésre a koncerteken: hosszú, fantáziadús hangszerszólókkal elszórakoztathatják a közönséget. Elnézve a legnagyobb videomegosztó oldalon közölt felvételeket, valóban ez a helyzet.

Követték az előző album receptjét abban is – amit számtalan muzsikus alkalmaz , hogy nagynevű kollégákat hívtak meg a felvételekhez, ezzel is emelve a muzsika fényét. Walter Trout, Billy Gibbons, Robben Ford és Eric Gales újra eljöttek egy kis gitározás erejéig. Warren Haynes ezúttal elmaradt, viszont Steve Lukathert sikerült becserkészni az egyik felvételre. Apropó Walter Trout: ő a What’s Wrongban penget, énekel is, és annyira sikerült saját bélyegét rányomni a dalra, hogy az akár szólólemezén is elférne. 

Pontszám: 8