Egypercesek #43: Generation Axe, Axel Rudi Pell, Supersonic Blues Machine, DeWolff, Neil Young + Stray Gators, The Rolling Stones

Amikor terveztük a júniusi Egyperceseket, azt mondtuk, jó volna összehozni egy koncert tematikájú részt. De vajon összejön-e öt a havi megjelenésekből? Nos, összejött, sőt bónuszként egy hatodikat is kaptok, amolyan júliusi előzetesként. A Generation Axe első, a DeWolff második, Axel Rudi Pell sokadik koncertlemezét adta ki júniusban. Utóbbi pikantériája, hogy budapesti felvételek is rákerültek a lemezre. A régiségek újrakiadásai közt egy újabb Neil Young-gyöngyszemre bukkantunk, a Rolling Stones Rock And Roll Cirkusza pedig immár teljes pompájában tárult elénk CD, LP, DVD, Blu-ray formában, épp csak a Yoko Ono által dedikált kotonokat nem csomagolták hozzá. A kakukktojás pedig a Supersonic Blues Machine tavalyi felvétele, mely majd csak július közepén jelenik meg, de mi már belefülelhettünk teljes hosszában.

„The Guitars That Destroyed The World!” Nem is lehetne ettől szebben megfogalmazni, hogy mit is kap az ember, miután végighallgatja az első hivatalos Generation Axe-kiadványt. Pedig a Steve Vai által éltre hívott formáció 2016-óta létezik, bőven lett volna lehetőség arra, hogy egy brutális Blu-ray vagy DVD készülhessen. Öt név, amelyek hallatán már külön-külön is megindul az ember fantáziája, hogy mit is művelhetnek egy estén, de együtt és egyszerre, na az már brutális!

Őszintén bevallva kicsit értetlenül állok a CD előtt. Manapság egyszerű beírni azt a YouTube-ra, hogy Generation Axe és alig pár másodperc alatt érkeznek a találatok. Ha egy kicsit is elkezd kutakodni az ember, akkor hamar találhat jobb-vagy rosszabb minőségben, de mondjuk teljes Generation Axe-bulit. Az első, ami szemet szúrt, hogy volt olyan, ami bizony jócskán három óra felett volt. Ehhez képest a CD is legfeljebb csak 80 percet tud lefedni. Aztán ott van egy másik kérdés, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: a Generation Axe-kiadványt is érintette valamilyen formában a Pledge Music körüli botrány. A kvintetthez tartozó menedzsment nem adott ki olyan borúlátó nyilatkozatot, mint mondjuk Paul Gilbert. De hogy hogyan került aztán ez a kiadvány az earMUSIC gondozásába? Arról persze semmi infó. De nem baj, mert így több rajongóhoz juthat el!

A csonka Generation Axe-koncert azért meg tudja mutatni, hogy mit is élhetett át a koncertre látogató. A G3-vel szemben a közös zenélés felé tolták el a hangsúlyt. Ez egy remek húzás volt! Öt gitáros, akik nemcsak korban, de technikai értelemben is különböző utakon járnak. Így mégis megtalálták a közös nevezőt. Legyen az akár egy duó, mint például a Tosin Abasi és Nuno Bettencourt által előadott Physical Education, vagy a Zakk Wlyde és szintén Nuno által bemutatott Sideways, amely – egyedül a lemezen – az énekesi oldalról mutatta be az előadóit. A duó kategória nagy ágyútüzét egyértelműen Steve Vai és Yngwie Malmsteen kettőse viszi a Black Star című dalban. Ahogy említettem, a közös produkciók felé lett eltolva a hangsúly, amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy ennél dalnál nemcsak arról van szó, hogy a két gitáros egymás ellen „versenyzik”, ki tud mindenféle különleges pózban, vagy épp technikai elemmel gitározni, hanem egy nagyon is tudatosan két gitárosra meghangszerelt új, átdolgozott dalt hallhatunk. A buli végén mi más jöhetne, mint a hősök együtt egyszerre. Először csak négyen idézik meg a Frankensteint, majd a nagy múltidézés jön a Deep Purple-klasszikussal, a Highway Starral. Itt hallható az az igazi ötgitáros, különleges hangszerelés. Itt mutatkozik be az igazi Generation Axe-érzés, hogy öt agy, öt egó és öt hangszeres virtuóz hogyan is képes mesterien együtt dolgozni!

Sajnálom, hogy ez a koncertrészlet nem filmen került ki, pedig úgy még nagyobbat ütött volna! Így sem lehet panaszunk, de azért a kisördög csak-csak megszólal az ember agyában. Remélem, rövidesen jön majd a pótlás is a Vai-Malmsteen-Bettencourt-Wylde-Abasi neve alatt futó formációtól, már ami a Blu-ray és DVD kiadványt illeti!

Axel Rudi Pell idén ünnepli szólópályafutásának 30. évfordulóját (az 1989-es 'Wild Obsession' volt az első önálló lemeze, és már az is az SPV / Steamhammer kiadónál jelent meg, azaz 30 éves az együttműködésük is), de már tavaly ősszel belevágott a jubileumi turnéjába, melynek szerencsére magyarországi megállója is volt a Barba Negrában. Ennek az őszi turnénak az állomásain rögzítették a koncertek teljes anyagát, és ebből lett összevágva a végleges anyag, amúgy Iron Maiden - 'The Book Of Souls: Live Chapter' módra. Amire büszkék lehetünk, hogy négy németországi város mellett Budapest az egyetlen „külföldi” helyszín, amelynek anyaga rákerült a lemezre. Ahogy annak idején is írtam: az egy jól sikerült koncert volt.

Rögtön a harmadik szám előtt hallhatjuk a magyarok köszöntését Gioeli szájából, „Budapest gyönyörű város és gyönyörűek a lányok”, vagy valami ilyesmi, aztán belevágnak a Fool, Foolba, melynek még a szövegét is „magyarítja” egy helyen: „Gonna drive Budapest insane.” Ezen kívül talán még a Game Of Sins lehetett itteni felvétel: ennyire hamis közönségéneklést ritkán hallani, mint amit a mély részeknél produkál a nagyérdemű, nem hiszem, hogy ez bármely városban reprodukálható lenne.

A koncert teljes programja szerepel a dupla CD-n, mely a szokásos képi világú digipack csomagolásban került a piacra. Axel Rudi Pell gyakran ad ki koncertfelvételeket, többnyire képi anyaggal is megtámogatva, talán az 1995-ös 'Made In Germany' volt az egyetlen, mely csak audio formában jelent meg. Talán ez a 30 éves jubileum is megérdemelt volna egy DVD-t, bár a 25 éves összeröffenés – minden hibája ellenére – verhetetlen a meghívott vendégek miatt. Ez a koncertfelvétel csak az alapcsapatra épült, de minőségében szerintem jobb lett, mint az öt évvel ezelőtti. És akkor még a nosztalgiafaktorról nem is beszéltünk: a tavaly ott lévőknek örök emlék lehet.

Még az első album, a ’West Of Flushing, South Of Frisco’ idején feltettem a kérdést, hogy élőben is tudja-e hozni a banda azt a szintet, amit a stúdióban. Nos, a válasz a leghatározottabb igen! Igaz, tavaly év elején történt egy tagcsere, mert Lance Lopez gitáros ment, helyére Kris Barras jött, értelemszerűen ő az új frontember a csapatban. Most már teljesen nemzetközi lett a banda, hiszen Fabrizio Grossi olasz, Kenny Aronoff amerikai, Kris Barras pedig angol születésű.

A felvétel a tavalyi európai turné utolsó helyszínén, Olaszországban készült, szóval Fabrizio Grossinak nem volt idegen a terep. Ahhoz képest, hogy nem is tervezték az anyag megjelenését, nagyon egyben van az egész. Az eddig megjelent két stúdióalbum eszenciáját játsszák, saját nótákat, feldolgozásokat, és ahogy egy ilyen banda esetén normális, „eljammelgetnek” a dalokban, még Kenny Aronoff és Fabrizio Grossi is elenged egy-egy dob-, illetve basszusszólót.

A hangulatra rákerül még egy lapáttal, amikor a lemez második felében Billy Gibbons is csatlakozik a bandához, aki rendszeres vendég a csapatban. A ZZ Top gitárosa nagyon-nagyon él, amikor a blokkban jórészt régi blues standardeket nyomnak, és Kris Barrasszal remekül egymásra találnak. Mondom ezt úgy, hogy a Gibbons nélküli első rész is elképesztően jó, de Főszakáll érkezésével átmegy az egész egy fergeteges örömzenébe.

Kétségtelen, hogy Lopez távozása nem vetette vissza a banda lendületét, viszont egy kicsit másképp szól az egész Barrasszal. Az ő játékában nincsenek benne az amerikai rock, pontosabban a southern rock dallamos futamai, hallatszik, ő az európai iskolán szocializálódott. Minőségben viszont ugyanazt a bandát halljuk. Remélhetőleg a stúdióban is bizonyítanak hamarosan.

Hogy mi az a kettő a cím végén? 2015-ben megjelent a triótól egy koncertalbum ugyanezzel a címmel.

Tavaly már beszámoltunk a pszichedelikus rockot játszó holland trió új albumáról, idén élő anyaggal rukkoltak elő. A felvétel tavaly decemberben, Utrechtben készült, azon a turnén, mellyel a ’Thrust’ albumukat promózták. Ez igencsak visszaköszön az albumon, hiszen hat dalt is eljátszanak róla.

Nagyon jó koncertbanda a DeWolff. Izzik a levegő, ahogy zenélnek, a szólórészeket elnyújtják, sokkal izgalmasabbak, pörgősebbek, mint eredetileg. A Hammond recsegése végig erős jelenléttel bír. „Tiszta Vanilla Fudge!’ – így reagált egy régi cimborám, amikor megmutattam neki a lemezt. És valóban – a gitár, az orgona, az énekdallamok, a súlyos ritmusalapok, valóban Carmine Appice-ékat hozzák elő, azzal a különbséggel, hogy ők saját dalokat nyomnak, nem feldolgozásokat. Érdekes, hogy ez a párhuzam nem tűnt fel, amikor a tavalyi stúdióalbumot hallgattam. Más zenei gyökereket hallottam a szerzeményekben, mint most. Az viszont most is érvényes, hogy a gitárszólók sok esetben Jimmy Page-et idézik, főleg a Tired Of Loving You-ban. Az biztos, hogy ez az élő anyag másképp szól. Pablo van de Poel gitáros-énekes is állítja, koncertjeiken a dalok életre kelnek, mennek a maguk útján. A hangzás is épp olyan poros, savas, mint ötven évvel ezelőtt.

Nehéz kiemelni egyetlen dalt, annyira egyenletes színvonalú a muzsika. És nem arról van szó, hogy egyenletesen hoznak egy megbízható színvonalat, hanem végig nagyon izgalmas az egész, sokszor döbbenetes váltásokkal. A három holland srác nagyon mélyen ismeri a fél évszázados klasszikus rockot, mindezt abszolút nem epigonként tálalják.

Kedvelem ezt a vén hippit. Neil Young annyiféle zenét tud alkotni: bluest, rockot, folkot vagy sima akusztikus műsort. Ez utóbbit rajongói nagyon kedvelik az élő fellépésein. Ez az album is abba a sorozatba tartozik, melyen régi koncertjeinek hangzóanyagait kiadja (Archival Series).

Ez a buli 1973. február ötödikén az alabamai Tuscalosában hangzott el. Az előző évben készítette el talán leghíresebb albumát, a ’Harvest’-et (Crosby, Stills és Nash is közreműködtek a felvételeken), rajta a védjegynek számító Heart Of Gold örökzölddel. Ez a koncert is része annak a promóciós turnénak, mely a lemezt igyekezett népszerűsíteni. A Stray Gators volt Young kísérőzenekara azokban az években, a magyar közönség számára nem ismert zenészekből verbuválódott. Nagyon sokszor hallom a steel gitárt, mely ugye a country műfaj alaphangszere, mégsem érzem úgy, hogy az a műfaj dominálna.

Nem a teljes koncertet mutatja be ez a kiadvány, azért átfogó képet ad, hogyan hangzottak vagy hangzanak Young fellépései ma is. Természetesen sok unplugged nótát hallunk, ám nem kizárólagosan. És átjön a fantasztikus hangulat! Ugyan kisebb hibák akadnak az énekben, nem számottevőek, egyáltalán nem zavaróak.

Ami mellett viszont nem tudok elmenni, az a hangminőség. Nem egyenletes, egyes dalok megszólalása gyengébb a többinél és durva öltésekkel fércelték össze a felvételhez a nyersanyagot. Kár, mert a maga a zene kiváló, másrészt nem biztos, hogy egy Neil Young kaliberű művésznek megelégedéssel szolgál egy ilyen megszólalás. Ennek ellenére ez egy újabb darab abból a kirakós játékból, mely pályafutásának izgalmas történetét taglalja.

1968 decembere, a Rolling Stonesnak az az eredeti ötlete támadt, hogy az éppen megjelent ’Beggars Banquet’ albumot egy zártkörű BBC Special TV-show-val fogja promótálni, aminek a keretet Sir Robert Fossett cirkuszi műsora adja bohóccal-tűznyelővel-artistával. Meghívták vendégszereplőnek John Lennont és Yoko Onót, a The Who-t, az éppen felbomló Creamből Eric Claptont, a bluesbomba Taj Mahalt, a Jethro Tullt – akkor még Tony Iommival (!) –, az aktuális Mick Jagger-barátnő Marianne Faithfullt, Mitch Mitchellt a The Jimi Hendrix Experience-ből, hogy dobosa legyen annak a The Dirty Mac nevet viselő alkalmi kvartettnek, amelyben Keith Richards volt a basszer (!), Clapton az egyik gitáros, a másik meg John Lennon, aki énekes is volt egyben. A műsor eklektikáján dobott egyet a tragikus sorsú kortárs zongoraművész Julius Katchen blokkja, aki Mozartot és Manuel de Fallát játszott, valamint a szintén világhírű (mára már 97 éves) Ivry Gitlis hegedűművész, aki Yoko Ono szánalmas ajvékolását kísérte a The Dirty Mac társaságában.

A vendégek színpadi teljesítményével összehasonlítva a sajátjukat, Stonesék úgy döntöttek, hogy ez így nem adható le, ezért hosszú időre jegelték a felvételt, amiben az is közrejátszott, hogy a felvétel után pár hónappal Brian Jones csatlakozott a 27-esek túlvilági klubjához. Az anyag egy idő után eltűnt, és csak hiányosan került elő a Stones-alapító Ian Stewart hagyatékából, annak 1985-ös halála után. A hiányzó részekre a The Who archívumában találtak rá 1993-ban és végül az átdolgozott filmet 1996-ban mutatták be a New York Film Festivalon, majd kiadták VHS kazettán. A DVD-verzióra 2004-ig kellett várni, aztán idén június elején – újabb bőrt lehúzva a történetről – egy olyan boxban dobták újra piacra, amely egyrészről remélhetőleg már tartalmaz minden lényeges kép- és hanganyagot, másrészről pedig 3 bakeliten, 2 CD-n, 1 DVD-n és 1 Blu-rayen került kiadásra. Az utóbbi 16:9 képarányú 4K-s felvételt is tartalmaz, a hab a tortán pedig egy 48 oldalas képeskönyv, David Dalton értekezésével.

Bár tagadhatatlan, hogy Rolling Stones alapművek kaptak helyet a kiadványon és az utómunka kiválóan sikerült, meg a szétcsúszóban lévő Brian Jones jelenléte is ritkaságszámba megy, és a féktelenül mulatozó és a fellépők egy részét is magába foglaló közönség is nagy hangulatot ad a cirkusznak, de ezt a show-t a vendégek vitték el a hátukon. Kihagyhatatlan a Beatles Yer Bluesa a Dirty Mac-kel, nagyot alakít a Jethro Tull és a The Who, de nekem Taj Mahal zsigerből jövő bluesa jött be a legjobban. Egyedül Yoko Ono nyekergésével nem tudok mit kezdeni.

Szerkesztette: CsiGabiGa