Egypercesek #15: Pain of Salvation, The Rides, Lojzi, Elefánt, Supersonic Blues Machine

A nyári fesztiválszezon pörgése közepette egy kis nyugalom is belefér. A mostani Egyperces-füzérben inkább melankolikus albumokkal találkozunk. A prímet egyértelműen a Pain of Salvation új lemeze viszi. A svédek mellett viszont szemügyre vettük két veterán magyar zenész szólólemezét is, Bigfoot pedig szokás szerint ismét megdobott minket két kiváló bluesos lemezzel.

A ’Falling Home’ megjelenése kapcsán már említettem, hogy a 2014-ig Daniel Gildenlöw mellől az összes, korábban alappillérnek számító zenész kilépett, és a helyükre újak jöttek. Korábban azt írtam, hogy ma már nem ugyanarról a zenekarról beszélünk, mint akik megírták a ’The Perfect Element, Part 1’ vagy a ’Remedy Lane’ című lemezeket. Akkor felmerült bennem a kérdés: A jelenlegi felállástól vajon majd mit kapunk? A remény fénye mintha megcsillant volna az alagút végén, amikor kiderült, hogy a kétezres évek elejét idéző új albumot várhatunk az idén. Mintha meghallották volna a gondolataimat, kérdéseimet: a jelenlegi gárda képes lesz az előbb említett lemezek színvonalát megütni? Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy az egyiket előveszik és felmelegítik. Értem én, hogy kellett valami, amivel a ’Road Salt’ után meg lehet fogni a Pain Of Salvation rajongókat, de a megérzésem első körben megint azt mondta, hogy a ’Remedy Lane Re:Visited’ semmi másról nem szól, mint hogy kitöltse a két lemez közti űrt. Ennyi idő után már a lelkes rajongó (mint én) valami olyanra vágyik, mint mondjuk a ’BE’, de a bizakodás bennem megvan, hiszen még az idén megjelenik az ’In the Passing Light of Day’. Az új kiadvánnyal kapcsolatos véleményem viszont pár hallgatás után megváltozott, és azóta is örömmel hallgatom a 2016-os ’Remedy Lane’-t.

Nem volt kérdés, hogy az ismerkedést melyik koronggal kezdem el. A 2014-es amerikai Prog Power fesztiválon felvett koncertanyag jobban érdekelt, mert kíváncsi voltam, hogy Daniel Karlsson, Ragnar Zolberg és Gustaf Hielm hogyan tudták megtanulni saját szólamaikat. Ennél viszont volt egy még nagyobb vágyam, mégpedig az, hogy Daniel hangját újra hallhassam koncert körülmények között. Nem sok olyan kaliberű énekes szaladgál most a rock és metal színtéren, mint ez a svéd srác, akiről nem túlzás azt állítani, hogy zseni és őrült is egyszerre. Elég volt pár másodperc arra, hogy nagy vágyam teljesüljön, hiszen „a hangtól” először a verőfényes napsütésben kapott el a hidegrázás. A 74 percre duzzadó élő anyag egy igazi csemege, hiszen minden hangszeres témát jól lehet hallani és érteni. A meglepetés figura ismét Ragnar lett, aki nemcsak a gitárján hozta, amit kell, hanem a lemez közepén, több helyen is átvette a frontember szerepét. Olyan, mintha a csapat most már két énekessel dolgozna. Kíváncsian várom, hogy az új lemezen megerősítik-e majd ezt a gondolatom!

Az első korong, vagyis az újrakevert változat nem igazán vonzott először. Nem értettem ugyanis, hogy miért kell hozzányúlni ahhoz, ami jó. Gyökeres változásra nem számítottam, így először átsiklottam csak a „Re:Mixed” verzión. Azonban egy lelkileg feszült pillanatban a véletlen ezt a lemezt hozta a lejátszómba, és megtaláltam a nyugalomhoz vezető utat, illetve a felismerést, hogy Jens Bogren mit is változtatott. Leginkább a basszusgitár, a billentyű és a dob hangzásában véltem felfedezni valamit, amitől az egész sokkal érthetőbb és értelmezhetőbb. Közhellyel mondva: jobban szól. Persze ezek után elővettem a 2002-es CD-t, és összehasonlítva ezzel, a korábbi tényleg kásásabb, amolyan masszaszerű tömb, míg a mostani sokkal világosabb tisztább és érthetőbb. Remélem, az új lemezzel is hasonlóan jó munkát végzett a Fascination Street Studios hangmérnöke, Daniel és Jens kapcsolata pedig további gyümölcsöt fog hozni.

Két és fél évet kellett várni a blues supergroup új albumára. Azzal fejeztem be az első albumról írt kritikámat, hogy ilyen kaliberű muzsikusok ennél jobbat is tudnak alkotni, mint a bemutatkozó korong. Nem lett igazam. A koncepció hasonló: ugrálós blues-rock nóták, néha megszakítva dallamos, slágergyanús szerzeményekkel. Nem túl izgalmas, túl kiszámítható, Kenny Wayne Shepherd szólói nagyon visszafogottak, mandhatni klisések. Sokkal jobban játszik, amikor önállóan produkálja magát. Öreges? Lehet, de nem akarok poénkodni Stephen Stills és Barry Goldberg életkorával, viszont megrázhatták volna magukat, mivel egy-két kortársuk még ma is tud nagyot durrantani.

Pedig jól indul az anyag, a címe is felvillanyoz: a Kick Out Of It kezdeti kemény gitárriffje tényleg beindítja a rakétákat, aztán az izgalom alábbhagy. Az album beharangozó nótája, a Virtual World viszont dallamvilágában a Crosby-, Stills- és Nash & Young-féle hangulatokat idézi. Nem rossz nóta, akár sláger is lehet belőle. A két kezdő rock and roll után jó érzékkel tették be harmadik nótának. Aztán By My Side-dal egy lassú blues következik, ami gyakorlatilag Kenny Wayne Shepherd visszhangos szólója. A Mr Policeman viszont az a dal, amire csak annyit mondanék: ezt nem kellett volna. Hiába a rockos gitáralap, a rettenetes tingli-tangli énekdallam a kukába való. Az I’ve Got To Use My Imagination hangulata és dallama Chris Rea Road To Hell slágerét idézi, szóval lapozzunk. Az I Need Your Lovin’ és a There Was A Place a tradicionális vonalat viszi, az előbbi gitár-herfli uniszónója bele is hasít az éterbe rendesen. A végét is ugyanezen a vonalon zárják, Willie Dixon  My Baby blues standardjével.

Japánban három bónuszdallal jelent meg az album, melyek színvonalas bluesnóták, nincs velük probléma. Szóval, azt megértem, hogy Stills és Goldberg kedvükre elzenélgetnek karrierjük végén, azonban Kenny Wayne Shepherd nagyobb sebességre válthatna és húzhatná magával a két öreget, kicsit több eredeti ötlettel.

Jó esetben azért csinál a zenész szólólemezt, mert eltér a zene attól, amit anyazenekarában művel (Csillag Endre: ’Csillagok és gyémántok’, Lukács Peta: ’War & Peace’). Néha azonban úgy érzem, nálunk mintha azért csinálnának egyesek szólóalbumot, mert a főzenekar neve alatt ciki lenne kiadni (Pohl Mihály: Lazán és könnyedén). Molnár György, az Omega gitárosa művésznevén, Elefántként jelentetett meg szólólemezt. Ez azért utalás arra, hogy itt egy, az Omegától nem túl elrugaszkodott anyagot hallhatunk majd.

Ott is van benne minden omegaság, vannak nagyon jó dolgok rajta, nagyjából egyik kedvenc Omega-lemezem, az ’Egy életre szól’ stílusa köszön vissza, Az építész és az idegen például simán ráférne arra is. De a Csillogó szemed, mely a Fekete pillangó röptét követi, szintén a legjobbak közül való. Összességében azonban elég kidolgozatlanok a dalok, mint egy korai demóban.

A szövegek talán még Pohl Misi szólólemezénél is gyengébbek, és ha valaki Mecky hangját cikizi, azt mondom: hallgassa meg Elefántét! Az angol szövegű daloknál pedig az is kiderül, hogy Elefánt – ahogy mondani szoktam – "kecskeméti tájszólással ejti az angolt". Ellenben a gitárjátéka most is ugyanolyan jellegzetes, mint pályafutása során bármikor. Ennek megfelelően legjobban azok tetszenek, ahol se ének, se szöveg nincsen, csak zene (Szirén, Omega 144, Ismerkedés). A borítón éktelenkedő Nemzeti Kulturális Alap logót elnézve azon gondolkodom, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? A zene vagy a támogatás? Mert a lemez színvonalát tekintve én inkább az utóbbira szavaznék. Az alábbi beszélgetés pedig kizárólag a hülye agyam szüleménye:

– Adjunk egy kis pénzt a Kossuth-díjasainknak!

– Jó, de akkor legalább adjanak ki egy lemezt, hogy legyen mire leköltségelni!

– Meghallgattam a demókat, ez borzasztó! Ezt nem szabad Omegaként kiadni!

– De a pénzt már odaadtuk...

– Akkor valamelyikük jelentesse meg szólólemezként!

De a viccet félretéve azt kell mondjam, a kiforratlan témák, a döccenős szövegek és egy igazi énekes hiánya a lemezen azt mutatja, Elefánt elkapkodta ennek az anyagnak a kiadását.

Elefánt lemezénél említettem, hogy kis hazánkban mintha azért csinálnának szólóalbumot az előadók, mert a főzenekar neve alatt ciki lenne kiadni. Kis híja volt, hogy ebbe a sorba soroltam Lojzi szólólemezét is. Benne van a Bikini-feeling, de valahogy nincs akkora átütő erő a dalokban, mint amit a szövegek megkívánnának. Mert a szövegek fantasztikusak! Ezek az Erdélyről, Székelyföldről, Hargitáról szóló versek, melyekben az erdélyiség akkor is megvillan itt-ott, ha az éppen egy egész másról szóló, közéleti témájú vallomás.

Természetesen a Bikini zenészei (Lukács Péter, Mihalik Viktor, Makovics Dénes) közreműködnek a zene feljátszásában. Énekesként pedig az erdélyi származású rockénekesnőnk, Keresztes Ildikó zseniális választás volt. Három dalban is brillíroz, az ő szájából őszintén csengenek ezek a dallamok. Még akkor is, ha rögtön a lemez nyitánya, a Locomotív GT Holnap című dalára, a Menj, ha menni kell pedig az Edda Egyirányú út című bluesára hajaz néhol. Az ős-Bikini atyja, énekese, Nagy Feró, kiegészülve Pacziga Linda vokáljával és Huszti Béla reppelésével (vagy mondjuk inkább úgy, monoton versmondásával) szintén teljesen egyedi színfoltja nemcsak a lemeznek, de a mai magyar rockpalettának is.

A bajom azzal van, hogy a legtöbb dalt éneklő Sipos Péter annyira arra koncentrál, hogy ne jöjjön elő belőle a zsigerből nyomott D. Nagy Lajos paródia, hogy nem tudja közben hitelesen közvetíteni a dalokból áradó üzenetet. Bár Petit az Irigy Hónaljmirigyben, valamint a Zártosztály zenekarban és a Triász formációban is imádom, valahogy ezekben a dalokban stílusidegenül énekel, és talán ettől lesz olyan érzése az embernek, hogy ezek csupán kikukázott régi Bikini-témák, új szöveggel nyakon öntve. Talán ha Lojzi meg meri húzni azt, amit Csillag Endre "Csuka" (szólólemezére Pataky Attilát hívta meg vendégénekesnek), és D. Nagy Lajossal énekelteti fel ezeket a dalokat, akkor jobban tetszene a végeredmény. 

Mit is mondhatnánk első ránézésre a blues-gépezetről? A trió tapasztalt muzsikusokból áll, hiszen Fabrizio Grossi basszusgitáros-producer karrierje során dolgozott például Leslie Westtel, Slashsel, Joe Bonamassával és Paul Stanley-vel is.  Lance Lopez texasi gitáros-énekes Buddy Milesszal zenélt, az indianai származású dobos, Kenny Aronoff portfóliójában pedig megtaláljuk a Joe Cockerrel vagy Steve Luatherrel való közös munkát.

Nem tiszta blues ez a produkció, elég rockosan nyomja a trió, amit néha egy kis női vokállal enyhítenek, ilyenkor persze egy csipetnyi funkys íz is kóstolható. A jól eltalált refrének óriásit dobnak az albumon, hallgatás után is dúdolhatja a polgár, biztos benne marad a fülében. A hangzás jó telt és harapós, pedig igaz, nem csak három ember muzsikál. Akad itt segítség, méghozzá billentyűs, egészen pontosan Hammond-aláfestést is hallunk. Nem csak stúdiómuzsikusok, de Billy Gibbons, Walter Trout, Warren Haynes, Robben Ford, és Chris Duarte is besegítettek a felvételekbe. Ők sem hagyták a ki az Ain’t No Love (In The Heart Of The City) örökzöldet. Egy ilyen klasszikus  nótát nem lehet elrontani, annyira adja magát, itt is rendesen megdörren.

Karcos ének, karakteres gitárjáték, kemény ritmusszekció és a már említett dallamok mellett az elevenünkbe hatoló megszólalással is találkozunk. Minden együtt van, ami egy jó blues album ismérve. Ez az alakulat fényesen bizonyítja, hogy nem kell szupersztárnak lenni egy remek lemez összehozásához, így azon sem lepődnék meg, ha az év végi blues listákon előkelő helyen végeznének. Az persze a jövő zenéje, hogy élőben is tudják-e majd hozni ezt az élettel teli zenét.