Styx vs. Dennis DeYoung

Volt egyszer egy rockzenekar Chicagóban, mely a hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első felében nagyot futott. A bandát Dennis DeYoung billentyűs-énekes alapította a Panozzo testvérekkel, akik a ritmusszekciót adták. James “JY” Young gitáros még viszonylag az elején, a végleges név kiválasztása előtt csatlakozott hozzájuk, Tommy Shaw csak 1975 végén, addigra már a hatodik lemezüket készítették. Ám a Styx igazi virágzása épp ekkor indult. Míg Dennis a balladákban volt verhetetlen, Tommy azzal ért el meglepő sikereket, hogy a keményebb rockszámokba is belecsempészte az akusztikus gitárt. Egyik oldalról ott volt a Suite Madame Blue, a The Best Of Times, a Come Sail Away, vagy a The Grand Illusion, a másik serpenyőben megjelent a Renegade, a Crystal Ball, vagy a keményebb vonalas Too Much Time On My Hands, a Blue Collar Man és a Cold War. James viszonylag kevés dalt jegyzett, de az erőszakos énekstílusával előadott Great White Hope, a Half-Penny, Two-Penny vagy a Heavy Metal Poisoning tovább szélesítették a palettát. A csapat azonban úgy tűnik, 1983-ra kiírta magából a slágereket.

A ‘Kilroy Was Here’ után DeYoung távozott, és a szakítás után pop-rock lemezeket írt a 80-as években, megcsinálta a Broadway-karrierjét (a ‘Jesus Christ Superstar’ Pilátusaként), feldolgozott Broadway-slágereket (’10 On Broadway’) és megírta a maga Broadway-musicaljét (‘The Hunchback Of Notre Dame’) a 90-as években, de közben mindig vissza-visszament társaihoz egy-egy Styx-lemez erejéig. Az 1996-os ‘Return To Paradise’ turnén végre megvalósíthatta a színház és a koncert koncepcióját (micsoda DVD kerekedett belőle!) Az 1999-es ‘Brave New world’ volt a hattyúdala a Styxnél, de már ezen a lemezen is Tommy Shaw dominált, aki Damn Yankees-es barátjával, Jack Bladesszel írta a lemezre a dalok zömét.

Az azóta eltelt időben az együttes felállása stabilnak mondható, ám nem voltak túl termékenyek, a 2003-as ‘Cyclorama’-n kívül csupán egy feldolgozáslemezt sikerült összehozniuk (‘Big Bang Theory’). Ugyan az alapítók közül csak Chuck Panozzo van a zenekarban, AIDS betegsége miatt ő is csak részidősként (fivére meghalt 1996-ban), de JY és Tommy irányításával, Lawrence Gowan billentyűssel és a Ricky Phillips Todd Sucherman ritmusszekcióval kiegészülve kiváló koncertzenekarként működtek egy bő évtizeden át. Ez akkor változott meg, amikor összeálltak Will Evankovich producerrel (aki dolgozott már korábban Tommy szólólemezén és a Shaw / Blades albumok élő bemutatóin is beszállt a bandába). Vele közösen írta meg Tommy a 2017-es ‘The Mission’ album nagy részét, illetve a 2021-es ‘Crash Of The Crown’ szinte egészét. Így aztán a két Styx-lemez kicsit olyan számomra, mintha Tommy Shaw-szólóalbum lenne. Előbbiről volt már egy teljes kritikánk, de azért emeltem be a cikkbe, mert komoly hasonlatosságokat mutat az új lemezzel.

Tulajdonképpen jó ez a két lemez, klassz muzsikák vannak rajtuk, minden védjegy szerepel, a remek gitárjáték, a többszólamú vokálok, a zseniális ritmusszekció (lásd Todd Sucherman dobvideóit az új lemezről!), csak a végén ott állok, hogy egyetlen dallam se maradt meg. Olyan az egész, mint a Deep Purple újkori lemezei, hozzák a feelinget, süt róluk a profizmus, de hiányzik róluk az a fajta zsenialitás, ami egykor naggyá tette őket és amivel maradandót alkottak. A visszatérés a konceptalbumokhoz jó ötlet, csak ez a sok apró darabka, átkötés-bekötés, intermezzo, előleg-utólag tényleg olyan, mintha néhány kivétellel nem dolgozták volna ki rendesen a dalokat. Ott van például az említett Heavy Metal Poisoningot idéző JY-szerzemény, a Gone, Gone, Gone, még ha nem is JY viszi a prímet, hanem Lawrence Gowan, ez egy nagyszerű dal, de meglepetésre 2 perc után mintha elvágták volna.

Hasonlóképpen járt a Time May Bend is, mely szintén csak 2 és fél percig jutott el, pedig nagyon jó témája van, de nem tudják kibontani, ez is áldozatul esett a koncepciónak. A Radio Silence hozza vissza leginkább a régi Styx-hangulatot, ezt akár bekönyvelném a régi nagy slágerekkel azonos kaliberűnek is, és ezt legalább megcsinálták rendesen, 4 percben. A Hundred Million Miles From Home emlékezetes még, a többi teljes értékű dal meg – ahogy említettem – profi iparos munka, de nem marad meg az emberben, csupán annyi emlékem marad, hogy milyen jó styxes hangzása volt az anyagnak.

A ‘Crash Of The Crown’-t valamivel jobbnak érzem, bár ez is úgy indul, hogy az ígéretes The Fight Of Our Lives el sem jut a két percig. Szerencsére itt azért a dalok többségét végigvitték, ott van például a közvetlenül utána érkező A Monster, melyben bár JY nem szerepel dalszerzőként, de jellegzetes orgánuma ellenpontozza Tommy énekét, és ettől feláll a szőr az ember hátán, annyira ‘Paradise Theater’ hangulata van. A címadó Crash Of The Crown hozza azt a styxes világot, amit a ‘The Mission’-ön a Radio Silence-ben éreztem, mindhárom énekes megszólal benne, de a csúcs a dal második fele, amikor a közepén átmennek bluesba, majd úgy fékeznek be, mintha a Bohemian Rhapsody kelt volna új életre a Styx zenészeinek kezei között.

És a Queen-vonal továbbmegy az Our Wonderful Livesban is, melyben mintha a ’39 dallamvilága jönne szembe, csak megbolondítva a Beatlest és a Penny Lane-t idéző trombitaszólóval. A Queen hangulata a Long Live The Kingben is visszaköszön egy erősen Brian May stílusú gitárszóló képében. A Sound The Alarm egy gyönyörű akusztikus Tommy Shaw-ballada, kicsit a Fooling Yourself (The Angry Young Man) stílusában. Ez menő. Ugyanakkor a stílus csapongó, a Queen és Beatles mellett a Hold Back The Darknessnek például hatalmas Pink Floyd feelingje van, az előző lemez Locomotive című dalában is éreztem ezt az ívet, a Reveries vagy a Coming Out The Other Side meg akár Neal Morse-dalnak is elmenne. Az előző lemezt nyitó Gone, Gone, Gone folytatására a második lemez végéig kellett várni, de most aztán megkapjuk a To Those személyében, mely a Rockin’ The Paradise-ra hajaz, igazi dögös rocknóta. Jó lemez, technikás megoldásokkal, pár töltelékdallal, van viszont rajta néhány igazán zseniális pillanat.

Dennis DeYoung öregkorára rájött, hogy bármit is csinál, a Styxben elért sikereit nem tudja felülmúlni, és bár a névhasználatért folytatott csúnya pereskedés után esélytelen, hogy visszatérjen a bandába, évek óta Dennis DeYoung & The Music Of Styx néven turnézik csapatával. Lemezt szerintem már ő sem nagyon akart kiadni, csak aztán megjelent nála Jim Peterik, a másik nagy slágergyáros, és felkérte egy közös dalra 2019-es szólóalbumához. A Proof Of Heaven olyan jól sikerült, hogy a ’26 East’ lemezre is rákerült. Ez dupla albumnak készült, csak egymás után adták ki a két hanghordozót, mint annak idején a Tátrai Band ‘Utazás az ismeretlenbe’ lemezét. DeYoung ugyanis annyira belelendült a dalszerzésbe, hogy nem tudott megállni tíznél. És nála a 22 dal közt csak két nyúlfarknyi alkotás van, az viszont szándékosan csak jelzésértékű: a két lemez záró akkordja két Styx-klasszikus újraértelmezése: az A.D. 1958 új szöveggel szívbe markoló búcsú az öreg zenész részéről, aki kijelentette, hogy ez lesz az utolsó albuma, míg a ‘The Grand Illusion’ záró akkordjának, a Grand Finalénak a feldolgozása, melyben az ifjabb DeYoung játszik az elhunyt John Panozzo hangszerén, már egyfajta stafétaátadás is egyben az új generáció részére. Az első részről szintén született már egy rövidebb írás, de az olyan volt, mintha egy focimeccset a félidőben akarnánk kiértékelni.

Ahogy elindul az első lemez az East Of Midnighttal, azonnal komfortosan érzem magam. Nevezzetek múltban ragadtnak, számomra ez az igazi Styx-hangzás, és már egy hallgatás után is megragad a dallam! Érdekes, hogy a With All Due Respectben Dennisnek sikerült elkapnia a JY-attitűdöt is, „Minden tisztelettel, maga egy seggfej!” – énekli, de persze nem erre gondoltam, amikor a JY-attitűdöt emlegettem, ám a kemény gitárjáték, az agresszív ének valóban olyanná teszi a dalt, mintha James Young-szerzemény lenne. A pulzusszámnövelő rocknóták a Damn That Dreammel, az Unbrokennel, a Land Of The Livinggel és a The Last Guitar Heróval folytatódnak, a JY – Tommy Shaw párost DeYoung turnézenekarának két – nem véletlenül választott – tagja, August Zadra és Jimmy Leahey mellett Jim Peterik, Mike Aquino, és ha kell, a Rage Against The Machine gitárosa, Tom Morello pótolja.

A tipikus DeYoung-balladákat erősíti a You My Love, a musical hangulatú Run For The Roses, a Made For Each Other, a Babe-re emlékeztető Always Time, de leginkább a Your Saving Grace, melyet hallgatva azonnal beugrik a The Best Of Times. És persze ott vannak azok az utánozhatatlan proggerek, amelyek úgy váltak a Styx védjegyévé, mint a Carry On Wayward Son a Kansas himnuszává. Ezek hangulata köszön vissza az említett East Of Midnightban, a Jim Peterik szólóalbumáról átemelt Proof Of Heavenben, vagy a második album csúcspontjának számító The Isle Of Misanthrope-ban. Kérem szépen, Dennis DeYoung egy igazi varázsló, akárcsak Ken Hensley volt a Uriah Heepben! Mindent tud erről a műfajról, melynek születésénél maga is bábáskodott, és persze ott van mellette egy másik zenei poéta, Jim Peterik erősítésnek.

Szóval a Styx-vonal felmelegítése egyértelmű, de mindkét lemezen van utalás az egykori példaképre, a Beatlesre is, a Julian Lennonnal írt és duettben előadott To The Good Old Days mellett a másik lemez nyitánya, a Hello Goodbye is ilyen, mely tisztelgés a négy gombafejű előtt, de saját dal, nem feldolgozás. (A Beatlesnek is volt egy Hello Goodbye című dala, az 1967-ben megjelent kislemez B oldalán a Styx által is feldolgozott I Am The Walrus volt.) És akkor még nem is beszéltem a második album borítójáról, mely olyan, mintha a ‘Meet The Beatles!’ mintájára készült volna. Véletlen? Véletlenek nincsenek.

Az a fura helyzet állt elő, hogy a két utolsó Styx-lemezt inkább érzem Tommy Shaw-szólóalbumnak, míg a Dennis DeYoung szólólemezekben érzem azt a potenciált, amit a 70-es és 80-as évek Styx-anyagai hordoztak.

Styx vs. Dennis DeYoung

Styx (2003-)2021:

Tommy Shaw – gitár, ének, vokál
James “JY” Young – gitár, ének, vokál
Lawrence Gowan – billentyűs hangszerek, ének, vokál
Ricky Phillips – basszusgitár, vokál
Todd Sucherman – dobok, ütőhangszerek
Chuck Panozzo – basszusgitár, vokál

‘The Mission’:

Overture / Gone, Gone, Gone / Hundred Million Miles From Home / Trouble At The Big Show / Locomotive / Radio Silence / The Greater Good / Time May Bend / Ten Thousand Ways / The Red Storm / All Systems Stable / Khedive / The Outpost / Mission To Mars

‘Crash Of The Crown’:

The Fight Of Our Lives / A Monster / Reveries / Hold Back The Darkness / Save Us From Ourselves / Crash Of The Crown / Our Wonderful Lives / Common Ground / Sound The Alarm / Long Live The King / Lost At Sea / Coming Out The Other Side / To Those / Another Farewell / Stream

Styx vs. Dennis DeYoung

Dennis DeYoung 2020-2021:

Dennis DeYoung – billentyűs hangszerek, ének, vokál
Jim Peterik – gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, vokál
Julian Lennon – ének
Tom Morello – gitár
Mike Aquino – gitár
Ed Breckenfeld – dobok
Matthew DeYoung – dobok
Kevin Chalfant – vokál

és a Dennis DeYoung & The Music Of Styx zenészei:

August Zadra – gitár, vokál
Jimmy Leahey – gitár
John Blasucci – billentyűs hangszerek
Craig Carter – basszusgitár, vokál
Mike Morales – dobok
Suzanne DeYoung – vokál

valamint a Jim Peterik’s The Ides Of March fúvós szekciója:

Tim Bales, Steve Eisen, Henry Salgado

’26 East Vol. 1′:

East Of Midnight / With All Due Respect / A Kingdom Ablaze / You My Love / Run For The Roses / Damn That Dream / Unbroken / The Promise Of This Land / To The Good Old Days / A.D. 2020

’26 East Vol. 2′:

Hello Goodbye / Land Of The Living / The Last Guitar Hero / Your Saving Grace / Proof Of Heaven / Made For Each Other / There’s No Turning Back Time / St. Quarantine / Little Did We Know / Always Time / The Isle Of Misanthrope / Grand Finale

Megosztás