fbpx

Egypercesek 64

Évzáró egyperces szösszeneteinkben olyan lemezeket találsz, amelyekről méltatlanul megfeledkeztünk 2020-ban. Olyan zenészek készítettek szólóalbumot vagy side project-lemezt idén, mint a Spock’s Beard volt dobosa, a Styx vagy a Black Sabbath volt billentyűse, a Primal Fear vagy az RPWL jelenlegi gitárosa, és megismerhettük David Bowie 50 évvel ezelőtti lemezének eredeti koncepcióját is.

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Egypercesek - Nick D'Virgilio - Invisible

Nick D’Virgilio pályafutása során ez volt a 148. lemez, amin közreműködött, de csak a második olyan, ami a saját, teljes játékidejű szólóanyaga, az előző 19 évvel ezelőtt jelent meg. Mielőtt először meghallgattam volna az albumot, ráakadtam a Spotify-on egy majdnem háromórás válogatásra, amit ő maga publikált ’Music Inspiration #1-2’ címmel, na ebben aztán van minden a ’70-es évek progrockjától fúziós jazzen át R&B-ig vagy progmetálig. Az ’Invisible’ ennek a pontos lenyomata stílusgazdagságban és művészi színvonalban egyaránt.

Hírnevét NDV a Spock’s Beard dobosaként alapozta meg, de ez az album akkor se egy doboslemez, pedig nagy figyelmet szentelt a dobjátéknak és a dobfelszerelések összeválogatásának, sőt a felvételek kedvéért speciális mikrofonszettet gyártott neki a dán DPA Microphones cég. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes dalhoz más-más dobcuccot használt, mondván, hogy annyira eltérő a dalok hangulata, hogy erre szükség volt, egy dobos csak tudja…

Felemelő érzés megtapasztalni, hogy egy ilyen rétegzenét játszó kezdeményezés képes olyan megoldást találni, hogy a felvételek egy részét a neves indianai Sweetwater stúdióban vegyék fel, a másik felét pedig a londoni Abbey Roadban, igen, abban az Abbey Roadban, ráadásul egy komplett klasszikus zenekar részvételével.

Az album egy – személyes utalásokat nem nélkülöző – nagyon komoly storytelling, egy életével elégedetlen emberről szól, aki visszafordul a zsákutcából, kétségbeesetten keresi, és végül megtalálja az élete értelmét. A történetmesélés eszköze egy rockoperává terebélyesedő zenemű, amelyben a történet fejezeteihez igazodik, hogy éppen progmetál közvetíti a mondanivalót vagy egy Motown stílusú tétel. Van valami olyan hangulata az egésznek, mintha Neal Morse éppen most húzott volna el a Spock’s Beardből, Nick végre szabad kezet kapott, és mindent kiírt magából, ami az exfőnökkel nem fért bele az együttműködésbe. A végeredmény egy zaklatottan szárnyaló progrock alkotás, amely az év egyik kiemelkedő albuma.

Egypercesek - Dennis DeYoung - 26 East Volume 1

A Styx egykori billentyűs-énekese megöregedett. Nosztalgiázik. És milyen jó ez nekünk! Felidézi egy kétrészes konceptalbumban a ’60-as éveket, a pályakezdést a ’70-es évek második és ’80-as évek első felének stílusában, amikor a Styx fénykorát élte. Ez a fénykor DeYoung 84-es távozásáig tartott, és ez a lemez az 1981-es nagy kedvencemet, a ‘Paradise Theater’-t idézi, nemcsak koncepció jellege miatt, de ott a végén az A.D. 2020 is, mely az A.D. 1958-hoz hasonlóan búcsúzik a történet első felétől, az 1981-es dal szövegét csak részben átírva:

„And so my friends, I’ll say goodbye, / For time has claimed it’s prize / But the music never dies, / Just listen and close your eyes, / And welcome to Paradise.”

A Keleti 101. utca 26-os szám alatt nőtt fel Dennis DeYoung Roselandben, Chicago déli oldalán. Az utca túloldalán, a Keleti 101. utca 39-es szám alatt laktak a Panozzo-ikrek, Chuck és John, velük alapította DeYoung 1962-ben a Trade Winds zenekart, mely egy évtizeddel később a Styx magjává vált. A’26 East’ borítóján három mozdony látható, 1962, 26East és Trade Winds feliratokkal az orrokon. Ezek reprezentálják a Styx három eredeti tagját, amint elhagyják a chicagói vasúti pályaudvart nagyobb és jobb dolgokról álmodva.

Ez a lemez DeYoung talán legsztikszesebb szólóalbuma, korábban kényszeresen próbált a zenéjüktől az általa megálmodott musical-rock irányába elmozdulni, melynek erőltetése vezetett annak idején a szakításhoz. A nyitó East Of Midnight simán ráfért volna az akkori nagyon erős Styx-lemezek bármelyikére.

A következő With All Due Respect tovább viszi a lendületet, ahogy a később felbukkanó Damn That Dream és Unbroken is. A dalszerzésben a szintén akkoriban virágkorát élő Jim Peteriktől kapott segítséget, a közreműködők közt is keveredik DeYoung koncertcsapata Peterik World Stage nevű bandájának zenészeivel. A lemezen a Peterikkel közösen írt lendületes dalok váltakoznak a DeYoung által írt lírai szerzeményekkel ugyanúgy, ahogy annak idején a Styxben is a két gitáros vitte inkább – de nem kizárólagosan – a kemény vonalat. A lemez legmusicalesebb dalai a Run For The Roses és a The Promise Of This Land, meg persze ott A Kingdom Ablaze, melyben a chicagói gyermekkórust is beveti a hatás érdekében.

A lemez egyik különlegessége a Julian Lennonnal közösen szerzett és énekelt dal, a To The Good Old Days, melyet az említett A.D. 2020-as outro zár le. Hátborzongató a nosztalgiafaktor! A Styx legutóbbi, ’The Mission’ című konceptalbumát nálam lepipálta, kíváncsian várom a második részt.

Egypercesek - Jazz Sabbath - Jazz Sabbath

A Black Sabbath mindig is olyan zenekar volt, amely ordított azután, hogy interpretálják zenéjét. Nemcsak arra gondolok, hogy a heavy metal ősapáinak mondják őket, hanem arra is, hogy nem kevés, akár elsővonalas előadókat is gyakran megihletnek karakteres szerzeményeik, néha olyannyira, hogy beemelik műsoraikba szerzeményeiket. Gondoljunk például Zakk Wylde legutóbbi dobására, hogy ’Vertigo’ címmel majdnem a teljes első albumot újra lemezre játszotta bandájával, a Zakk Sabbathtal, emellett évek óta játssza koncerteken az Ozzy-éra dalait.

Nos, az ötlet Rick Wakeman kisebbik fiától, Adamtől származik, aki a Black Sabbathtal és Ozzy Osbourne-nal is dolgozott együtt. A dalok nagyrészt trióban kerültek felvételre, a legtradicionálisabb felállásban készültek a felvételek, jórészt zongora, nagybőgő és dob hallható, alkalmanként gitárt és Hammond-orgonát is hallunk. Bámulatosan adoptálták a jazz nyelvére ezeket a brutális riffekre épülő, ma már legendás dalokat, egyes helyeken erősen swingesre vették a figurát. Külön kiemelném, ahogy a Children Of The Grave zúzását lefordították a jazz nyelvére és a lírai Changesből is egy hagyományos témát faragtak, kihagyva magát a líraiságot. Nagyon szívesen megnézném ezt a produkciót egy dzsesszfesztiválon.

Még egy történetet is kerekítettek a lemez köré: egy a hatvanas évtized végén prosperáló dzsesszformációról beszélünk, melynek tagjai – szintén fikciós nevek, a lemezen játszó muzsikusok személyesítik meg őket – írták ezeket a dalokat, csak a Black Sabbath ellopta tőlük. Hogy még hitelesebbé tegyék az egész történetet, mono hangzással is kiadták az albumot.

Más tribute lemezekhez hasonlóan itt is csak Ozzyval rögzített szerzeményeket hallunk, sőt az első négy albumra szűkítették le a szelekciót. Amióta a Black Sabbath befejezte a működését, többen többféle módon ápolják zenei örökségüket, ám engem zavar, hogy ez a gondoskodás csak az Ozzy Osbourne nevével fémjelzett korszakra érvényes. Utána is készültek zseniális albumok, zseniális énekesekkel, velük is törődni kellene valakinek. Ettől függetlenül nagy ötlet az, ami kipattant Adam Wakeman fejéből és a megvalósítás is hibátlan lett.

Egypercesek - Magnus Karlsson's Free Fall - We Are The Night

Magnus Karlsson mindig is jobban szeretett a stúdióban ügyködni, mint a színpadon pózolni, így neki a 2020-as esztendő nem okozott túl nagy változást az életében. Össze is hozott két nagylemezt, a duettlemezek legújabbikát, az Allen / Olzont és a saját nevével fémjelzett projekt, a Magnus Karlsson’s Free Fall harmadik albumát, meg persze aktívan részt vett az idei Primal Fear-anyag elkészítésében. És már elkészült metáloperája, a ‘Heart Healer’, mely jövő márciusban lát napvilágot és hét metálos amazon lesz a főszereplője.

A Free Fall-lemezeknél eddig az volt a fő koncepció, hogy olyan énekeseket hívott meg vendégnek, akikkel vagy már készített közös lemezt (Russell Allen, Jorn Lande, Ralf Scheepers, Tony Harnell, Mark Boals), vagy nagyon szeretett volna készíteni, mert inspirálói voltak (Joe Lynn Turner, Harry Hess, David Readman). Nos, az új lemezre maradt egy volt kolléga, Mike Andersson (Planet Alliance) és egy bálvány, Tony Martin (Black Sabbath), az új koncepció pedig az volt, hogy a friss tehetségeket célozza meg, úgymint a mostanában mindenkinek kellő Ronnie Romero (Rainbow, Vandenberg, MSG, Lords Of Black), a szintén felkapott Noora Louhimo (Battle Beast), a Frontiers új üdvöskéje, Renan Zonta (Electric Mob), vagy a kelet-európai Romero, Dino Jelusick (Animal Drive, Dirty Shirley, Restless Spirits, Trans-Siberian Orchestra).

Nos, a két legjobban sikerült produkció egyértelműen Dino Jelusick nyitódala, a Hold Your Fire, és Tony Martin epilógusa, a Black Sabbath-időket idéző Far From Over, de a többi is egyenletesen jó teljesítményt képvisel. Talán még az instrumentális On My Way Back To Earth emelhető ki, mely az igazi „gitárhíró”-hagyományokat kelti életre. Csak halkan jegyzem meg, hogy ennyi énekes tálentum között Karlssonnak nem kéne erőltetnie az éneklést. Erős és tiszta hangja teljesen elszürkül a többiek árnyékában.

Egypercesek - Blind Ego - Preaching To The Choir

Főállásban a bajorországi artrocker RPWL gitárosa Kalle Wallner, akinek a másodállása sem unaloműzés, a Blind Ego nevű progmet projektjében valósítja meg a zúzósabb ötleteit 2007 óta. Eleinte leginkább a brit Arena tagjaival vette magát körbe, de a negyedik stúdióalbumát egy jó ideje stabilizálódott felállású csapattal vette fel ’Preaching To The Choir’ címmel. A lemezzel a koronavírus-korlátozások bevezetése előtt még tudtak egy rövid kört turnézni, de azóta ők is csatlakoztak a „maradj otthon”-mozgalomhoz. Az új anyagról Kalle Wallner így nyilatkozott: „Több jelentése is van az albumcímnek. Az egyik, hogy megérezzük egymás művészi rezdüléseit. Ha jó emberek vesznek körül, nincs szükség hosszas magyarázatra, csak meg kell nyomni a felvétel gombot, aztán mikor jó zenét játszol jó zenészekkel, abból születnek az igazán nagy dolgok. Nem kell győzködni senkit, nincs vita, nem kell kompromisszumokat kötni, csak tolni ezerrel. A másik, hogy sok zenekar beleragad a komfortzónájába, és kiszámíthatóvá válik. Az album címe emlékeztető arra, hogy bízzak a fejlődés lehetőségében, és ne féljek új dolgokat megmutatni a rajongóknak.”

Csaknem a teljes lemez zenéjét Kalle Wallner írta, végig dominál az energikus gitárjáték, dehát mégiscsak egy gitáros szólómunkájáról van szó. A Queensrÿche hatása egyértelmű, a Dark Paradise daluk simán ott lehetne az ’Empire’ albumon, hogy egy MTV-klip hátán eladjanak vele még félmillió példányt. Az anyag nyomokban tartalmazza a Creed jobb pillanatait is, és az albumot záró The Pulse gitáros merengése nagy-nagy tisztelgés a Pink Floyd előtt, még a címben is érezni lehet az utalást.

Ez a banda eddigi legváltozatosabb és legbefogadhatóbb albuma, sikerült a zenei spektrumuk már-már rádióbarát egyik, és zúzós másik széle között olyan arányokat találni tökös riffekkel, borongós, érzelmekkel teli, nagyívű dallamokkal, amellyel bebiztosították a helyüket az underground progmet felső ligájában. A lemez üzenetét így foglalták össze: „Bepillantást engedünk a lelkünkbe egy igaz történeten keresztül, amely a való világról szól, arról, hogy elveszthetünk egy csatát, de a háborút mi nyerjük meg.”

Egypercesek - David Bowie - Metrobolist

David Bowie harmadik albumáról van szó, melyet a nagyvilág ’The Man Who Sold The World’ néven ismert meg. Történt ugyanis, hogy már a borító is elkészült Mick Weller grafikájával, rajta az eredeti címmel: ’Metrobolist’, ám a kiadó az utolsó pillanatban megváltozatta a címet Bowie háta mögött. Amerikában még ezzel a rajzzal jelent meg az album 1970 novemberében, ám Nagy-Britanniában csak 1971 áprilisában adták ki, és azon már a borítót is kicserélték egy olyanra, amelyen a híres fotós, a néhai Keith MacMillan gépe előtt pózol Bowie egy ágyon női ruhát viselve. Végül ezzel a megjelenéssel terjedt el és lett népszerű világszerte a lemez, ez a mostani gatefold borító belsejében fel is tűnik, sőt egy csomó másik fotó is, melyeket MacMillan kattintott a sorozathoz.

Az ötvenedik évforduló alkalmából úgy gondolták, hogy az eredeti borítóval és címmel újrakeverve ismét megjelenik az album. A zenei anyag hard rockos, gitárcentrikus, ami akkor nagy váltás volt az előző ’Space Oditty’ irányvonalához képest. Ez az első lemez, melyen Mick Ronson a gitáros, aki az elkövetkező három év lemezein pengetett, erősen meghatározva az új zenei irányvonalat.

Az albumot az eredeti producer, Tony Visconti keverte újra egy dal kivételével, az After Allt úgy halljuk, mint a 2015-ös újrakiadáson. Visconti nemcsak a producer, hanem a basszusgitáros is volt a felvételeken, producerként több lemezen is együtt dolgozott Bowie-val a későbbiekben. A The Man Who Sold The World dal bevonult a Bowie-örökzöldek közé, az énekes egyik legismertebb szerzeménye a mai napig.

Ez a kiadvány egy kis rocktörténeti visszatekintő is, sok ember számára felfedi az album gyökereit, a borító eredeti formáját.

Szerkesztette: CsiGabiGa


A legfrissebb Hard Rock-hírekért kattints ide!


 

Megosztás