Paradise Lost: Obsidian

A Paradise Lost az ’In Requiem’-mel talált vissza arra az ösvényre, amelyről le sem kellett volna térnie, mivel a ’Draconian Times’ sikere egy picit – csúnyán fogalmazva – az agyukra mehetett. Tény, hogy azzal a lemezzel olyan alkotói magasságokba értek el, amely után nem nagyon van hova tovább, azon a szinten általában minden előadó megreked és valamilyen új irányt, új kihívásokat keres. Én annak ellenére is bírtam a ’One Second’ lemezt, hogy a nyomába sem ér elődeinek, az ezt követő ’Host’ viszont nálam is kiverte a biztosítékot. Megvolt benne a zenekarra jellemző misztikum, de a hangszerelési megoldások intenzív szemöldök-húzogatásra késztettek, így el is vesztettem az érdeklődésemet velük kapcsolatban egy jó ideig.

Az igazi visszatérésnek a ’Faith Divides Us – Death Unites Us’ albumot tartom, a rajta szereplő dalok valódi kivonatai voltak a Paradise Lost-esszenciának. A ’Tragic Idol’ és a ’The Plague Within’ pedig igazi mesterművek, melyek elhozták a zenekar újabb fénykorát, ezek után viszont a ’Medusa’ számomra kisebb csalódás volt. Összességében nem egy rossz album, de a súlyosságával már átestek a ló másik oldalára, és néhány kiemelkedő mozzanatot leszámítva nem voltak túl fogósak a dalok. Az én képzelt világomban legalábbis nem ennyire „egyenes” a ’Lost zenéje. Kíváncsian vártam, hogy a folytatásban merre vezet az útjuk, mert azt már tapasztaltuk korábban, hogy bármikor képesek váratlanul meglepni a rajongókat. Greg mindig késztetést érez arra, hogy valami mást csináljon, vagy legalábbis máshogy csinálja, mint korábban.

Ennek ellenére most olyan érzésem van az ’Obsidian’ hallgatása közben, mintha a banda már nem akarna kényszeresen mást csinálni, mint korábban. Tény, hogy pályafutásuk alatt kalandoztak már eleget, és az új lemez egy kicsit olyan, mint amikor a tékozló fiú hazatér és már nem is akar elmenni újra világot látni, csak elégedetten tölti szürke hétköznapjait. De ez ne tévesszen meg senkit, mert a legnagyobb hiba, amit az ’Obsidian’-nal kapcsolatban elkövethetünk, ha elsőre ítélünk. Én legalábbis nem éreztem rá az ízére az első néhány hallgatás alkalmával, aztán egyszer csak becsapott, mint egy meteor és minden mást kitaszított a lejátszóm holdudvarából. Az apró finomságok, hangulatok és érzések teljesen elborították a lényemet, a dalok megmutatták igazi arcukat.

Nagyon bíztatóan indul a korong a Darker Thoughts akusztikus bevezetőjével, ami ezek után egy borzasztóan sötét és súlyos elegybe csap át, melynek nyomorán csak a billentyűszőnyeg tud valamelyest enyhíteni. Ez a hangulat jól megalapozza a terepet a Fall Frome Grace által felvázolt pokoli doomnak, mely egy sokkal egyenesebb dal, mondhatni klasszikus Paradise Lost. A Ghosts és a The Devil Embraced újra egy zakatolós, darkosabb tétel, utóbbi talán nemcsak az album leghosszabb, hanem a legjobb dala is egyben a nyomorból felcsapó szívfacsaró szólójával. Vannak tehát eszméletlenül súlyos, vészjósló tételek (Ravenghast), melyek elhozzák a könyörtelen földi poklot, és persze akadnak könnyedebb darabok, amik a gótikusabb oldalt erősítik (Darker Thoughts, Hope Dies Young, Ending Days), de minden dal egységesen árasztja magából a nyomor orrfacsaró bűzét.

Összegzés: 

Az ’Obsidian’ valahol az előző két lemez stílusának keresztmetszetén próbál egyensúlyozni, ezáltal nem is mutat semmi olyan újdonságot, melyet ne hallottunk volna tőlük. Fejlődésük görbéje pont úgy laposodott el, mint a koronavírus terjedési íve, de ettől ez egy nagyon jó lemez. Nem kell minden albumon megújulni, néha bőven elég az is, ha izzadságszag nélkül alkotnak abban a stílusban, ami a legjobban áll nekik. Most pont ezt tették. Már évtizedekkel ezelőtt beírták magukat a történelemkönyvekbe, a friss koronggal pedig csak még jobban elmélyítették a lenyomatot, amit az utókornak hagynak.