Ahogy közeledtünk a Barba Negra felé, az járt a fejemben, vajon milyen lesz? A Hale-tesók és a Halestorm is lényegében előttünk „nőtt fel”, megélve minden korszakát. Ahogy Lzzynél a keytaros alter kiscsaj, a szupermodelleket inasba rakó instant crush, az üvöltő démon stb. rétegei sorra rakódtak egymásra, úgy lett a zenekar egyre komplexebb, sokoldalúbb. Energikus alter/rock, szívszorító ballada, zakatolós darálás, heavy világvége, bármi. A csapatot saját bevallásuk szerint sem érdeklik műfaji (vagy bármilyen) korlátok. Ami összefogja az irányokat, hogy mind belőlük jön, valami hihetetlen őszinteséggel. Ez a valódi érzés, az emberközeliség az ok, amiért sokan – bár egyes dalaikat, albumaikat csak alkalmanként hallgatják (a többit meg rendszeresen) – a mai napig aktív rajongói a csapatnak. A Hale-viharnak ahogy nem volt két egyforma lemeze, úgy különböző turnékon is teljesen máshogy állnak a színpadon.
Még kevésbé tudtam, hogy mire számítsak az előzenekarként beharangozott Bloodywoodtól. Bevallom, radar alatt volt a banda. Imádom a crossovereket, ám e salátának több eleme távol áll tőlem. És amikor kutatásom első kattintása egy Babymetallal (???) közös trackre mutatott, képernyőlecsukási világrekordot döntöttem, majd négy percig dörzsöltem a szemeimet királyvízen nevelt nyílméregbékával. Ehhez képest…
A sátorba hatolva fél perc se kellett, hogy jóbarátommal összenézve az „ez meg mi a fa..” legelismerőbb bólogatását produkáljuk, míg azon tűnődtem, hogy a fenébe fogom leírni ezt az élményt. Adott a két énekes, az egyikről (Jayant Bhadula) azonnal az jutott eszembe, átöltözve beférne az Inner Circle-be, ám komoly metálos témák szakadtak ki belőle.
Raoul Kerr pedig külsőre dublőre lehetne a fénykorában lévő Rich Luzzinak (Rev Theory), ő a rap részekért felelt, olyan energiával, mint egy veszett dervis.
Honnan tudom, hogy az milyen? Mert abból is volt egy előttem. A rendezői balra rakott dob, a kellően mélyre hangolt gitár és basszer mellett egy figura tombolt a deszkákon, oldalán egy indiai dobszerű izé, és a buli egy pontján azon se lepődtem volna meg, ha elrepül egy szőnyegen.
A dalok hozták ugyanezt az energikus kaotikát. Nálam rendre red flag a népzenei áthallás (biztos velem van a baj, legtöbbször azt hallom, hogy valaki nagyon fájik, a többiek meg zúznak vagy progresszívnak, hogy ellenpontozzák).
Viszont VéresFáék megfelelő arányú és minőségű masalát kevertek a kulimászhoz, ami inkább csak feldobta az eleve meghatározhatatlan, elektronikus, metálos, groove-os egyveleget. Hozzájött még az élményhez, hogy a banda remekül kommunikált a közönséggel. Ugyan itthon az előzenekarokra ritkán robban a parkett, de így is ültették, csápoltatták, triggerelték a nagyérdeműt. Sokszor eszembe jutott, milyen circle pitet indukálhat egy ilyen buli egy fesztiválon.
A megadott időben az indiai csapat elhagyta a deszkákat, én meg – kihasználva, hogy szellősebb a terep – előrébb dugom a képem és várom a varázslatot.
Mikor a 2014-es koncert után annyi magyar szó hangzott a bécsi Szene mögött, hogy többen azt hitték, újraegyesült a Monarchia, már többen többen pedzegettük, igazán tapodhatná e csapat a pálinkák földjét. A hozzánk kilátogató Arejay nem is hagyta ki a „hungry for Hungary” csatakiáltást, ám harapni csak 2019-ben tudott a Three Days Grace előzenekaraként, a repetákra pedig ‘22-ben és ‘23-ben kerülhetett csak sor. Az összes koncert odavert (sokak szerint ‘19-ben a felülmúlták a TDG-t is), de a „teljes menü” csak 2025-ben került az étlapra, hisz némi amuse bouche (Iron Maiden – Halestorm) után a csapat először érkezik főzenekarként hozzánk. Végre teljes műsor, elmondhatnak mindent, amit szeretnének.
A nyitány mellőz minden pátoszt, egyszerű fehér vászon mögött árnyékként a zenekar, majd pár ütem után lehull a lepel, és ott állnak előttünk, hangok fergetegében. Fallen Star. A dal ugyanolyan jó koncert-, mint albumkezdő dalnak, egyben meg is adja az alaphangot, hogy itt az új lemezen lesz a fókusz. Kezek villában, hajak lendülnek, a hangzás még kicsit keresi magát, de nem vészesen. Lzzy magához képest szinte már szolidan, szűk fekete szoknya, fekete trikó, bőrkabát, Josht nézhetném akár egyetemi tanárnak, Joe az Joe, ujjatlan mellény, trikó, Arejay pedig minden elképzelésemen túltesz: saját hajszínével jelenik meg a színpadon (ritkább, mint a Haley üstökös!).
Noha a csapat érezhetően változott a korábbi koncert óta, a lényeg maradt: azonnal megtalálják a hangot a közönséggel. Erre nincs módszer, mérőszám, lehetne akár szubjektív is a dolog. Ám a legtöbben, akik valaha voltak HS-koncerten, ugyanezt mondják/írják: az egész valami elképzelhetetlenül őszinte. Ott állsz a tömegben, és legyen szó bármiről, bárhogy, olyan, mintha a legközelebbi barátaid beszélnének hozzád.
Mielőtt megvádolnak az elvakult rajongó szemszögével, tudjuk le a kekecet: a színpadkép. A zenészek mögött tornyosuló hangfalhegyek azóta a látvány részei, mióta Noé némi sör ígéretével felcsalogatta az első rockzenészt a bárkára. Bár mára minden 14 éves tudja, ezekből hang nem jön ki, fényben látszik, hogy hangszóró sincs bennük, a cucc a mai napig marad. Megszokás, hagyománytisztelet, meg simán fuckin’ badass egy hangfalakból épült sötét Stonehenge a háttérben. Viszont itt a vászon virító fehér. Körülötte fekete keret, benne nagy fekete logó, szinte világít. Nem hátteret ad, leuralja a színpadot. És mikor Lzzy piros-fekete keyboardje is ezen gurul be, olyan érzés, mint a filmekben a gondosan a kamera felé néző Pepsi-logó az összes szétgurult dobozon. De ennyi baj legyen, a márka aligha stílusidegen, és ha ez segíti a csapat turnéját, elnézegetem én a Marshallt bármeddig.
I am The Fire, szól a következő dal, megidézve a HS egyik legaulértékeltebb albumát, én meg reménykedve felsorolok magamban vagy 30 nótát, amit csak itt, csak most, igazán lejátszhatnának a kedvemért. Lzzy közben szinte visszafogott, már amennyire egy krémfehér, kétnyakú gitárral a nyakadban visszafogott lehetsz, miközben félig üvöltöd a mikrofonba, hogy „én vagyok tűz”, Joe rendezői balon szintén két nyakon és összesen 18 húron zúz fülig érő szájjal. Kapisgálom jelen korszakuk új aspektusait. Már amit látok, mert a Watch Out tipikus ugrálós, headbangelős refrénjében alaposan dolgoznak a nyakizmok, a verze alatt pedig két égimeszelő fejét kerülgetem a szememmel, míg a kezem magától lendül villával az égbe. Ez a dal (és lesz még ilyen) az új albumon csak tetszett, de azt hiszem, itt éreztem át igazán először a lényegét. Background info: HS-koncertről nem egyszerű írni; annyira egy vagy velük, „része vagy” az egésznek, hogy sokkal inkább érzések maradnak meg, mint konkrét részletek.
Maradva az albumnál, a címadó Everest következik, ami kevéssé az én dalom, így már-már tiszta fejjel látom, ahogy betolják a Nordot Lzzy elé, aki így gitáron, billentyűn játszva énekli a részeit. Na, ez pl. folyamatosan változik! Még emlékszem, a 2014-es bécsi koncerten Lzzynél érezhető volt, hogy gitárral kevéssé tud féktelen frontember lenni (de ezt is annyira őszintén csinálta), 2019-re már simán figurázott hathúrossal a kezében énekelve, mára pedig teljes színpadi jelenléttel lubickol a hangszerekben. Legkevésbbé sem fogok meglepődni, ha a következő turnén egy hárfát, vibrafont, vagy behangolt tojásszeletelőt visznek mellé, és mibe, hogy jól fog szólni az is!
Utolsókból lesznek a belsők (vagy mi), szóval a legfrissebb album után jöjjön a debüt LP: a csapat belekezd a Familiar Taste Of Poisonbe, jól megénekeltetve a közönséget. Majd egy óvatlan pillanat, váltás, és máris az első slágerük kezdő B-jét reszelik ütemesen: Get Off. A Get Off. Nyakizom, láb felkészül, torok felpörög (nem mintha ki tudnám énekelni), és yeah, megérkeztünk! Tudom, rengeteg daluk volt a track óta, megannyi legalább ilyen jó, mégis, számomra ez a top. Nem mert ezzel ismertem meg őket, mert régen volt, vagy mert akkoriban (2009, atyaég) kevesebb albumot hallgattunk. Ez a dal elementáris esszencia, sötét, szexis, formabontó és populáris egyszerre. Fiatalok lendülete, felnőttek ön- és életismerete, társadalmon kívüliek falakat döntő szabadsága. Ez a dal, ami – bár nem tudtuk – megmutatta a Halestorm saját útját.
Bakker, még csak a hatodik dal, de már lassan kifutok a keretből. Szóval billentyű vissza, és belecsapunk az I Gave You Everythingbe, ami megint a „koncerten érted igazán”. A lágyabb-keményebb variálása a lemezen inkább technikásnak tűnt, itt szinte „felhúzta” az embert, hogy mint egy elengedett íj, üvöltse a refrént. A dal végére pedig mondhatnám, hogy egy meglepően hosszú gitárszóló, de nem, ez színtiszta örömzene volt. Volt íve, részei, blokkjai, egy másodpercig sem éreztem azt a „kromatikus maszturbáció” feelinget, amit egy-egy, saját lickjeibe beletekeredett gitárhősnél néha. A zene kézen fogott, vitt, hallgattam volna bármeddig. A banda pedig fülig érő szájjal tolta, bejárták a színpadot, interaktáltak egymással, látszott, hogy pokolian élvezik ezt az egészet, nem lehetett nem velük tartani.
És mikor a dal elengedett, tudatosult bennem a zenekar változása. A korábbi koncerteken is zenekar voltak, NAGYON zenekar, ám a nagyobb fókuszt egyértelműen a két Hale tesó kapta. Most ők valamivel kevésbé uralták a teret, viszont Joe és Josh… mintha kiteljesedtek volna a színpadon. Eddig se vádolta őket senki unalmas jelenléttel, de amit most láttam, más szint volt. Nemcsak otthon voltak a színpadon, de kifejezetten boldog otthonban voltak. Mozogtak, járkáltak, figuráztak, látszott, imádják játszani ezt az egészet.
Persze Lzzyről se lehet mondani, hogy beleszürkült volna a tömegbe, minden szavával, mozdulatával érzelmet ad át. (Korábbi interjúnkban mondták, ő írja a dalszövegeket.) És igen, brutálisan jó énekesnő, remek frontember, olyan kisugárzással, hogy magához képest komolyan szolid ruhájában (a dzseki lekerült a Poison elején, alatta egyszerű kivágott trikó) is nagybetűs NŐ, vágyak hercegnője, igazi szépség. Mégis legnagyobb ereje a személyisége, a palástolatlan Ő, amit minden hibájával, gyengeségével, sebezhető pontjával elénk tár a színpadon, és ami bármilyen életkorában, bármilyen testben, mindig gyönyörű marad.
Elég a szárnyalásból, Darkness Always Wins. A lemezen az intrónak sajátos ízt ad, hogy hangszerelésében az In The Air Tonightra utal, itt Arajay hagyományos dobon kezdi, míg Josh jobbon, Lzzy középen nyúl a billentyűkhöz, majd a track az új lemezen megszokott módon, valami teljesen mássá alakul. Ez a dal, bár albumon is befogadtatja magát, szintén új réteget kap egy koncerten.
Egyszerű balladaakkordok indítják a kövező dalt: How Will You Remember Me. A dal, aminek már a szövegét is csak óvatosan engedi be az ember, mert nem kizárt, hogy tarkón bőgi az előtte állót. A zenekarra jellemző én-ti-mi határok elmosódása miatt egyszerre kavarog az elvesztés, hogy mi lesz, ha a családnak érzett zenekar, zenész már nem lesz velünk, és saját elmúlásunk tudata, hogy hogyan, meddig, miként fognak emlékezni ránk, kihullunk-e végleg, vagy egy részünknek marad egy kis hely egy-egy emlékfoszlányon, képen vagy lemezen, vagy falra vésett feliraton.
Maradva az új album lélekemelő vonalánál: K.I.L.L.I.N.G. Zakatolós, zúzós, üvöltős, screamelős, amennyire jól van megírva, annyira nem az én stílusom (néhány RATM-et idéző része mondjuk bejön), de hé, ez így teljesen oké! Ki mondta, hogy rám kell írni mindenkinek az összes tracket? Liberate every song!!! Hozzá képest a következő Back From The Dead már-már melodikus rocknak érződik, bár olyasfélének, amire csápolás, headbang, üvöltés közben le lehet rombolni egy kisebb ipartelepet, szigorúan fekete-fehérben. Egy másik beszélgetésből tudjuk, miről szól, átéltük, talán nem annyira, mint aki az élete nagy részét turnén tölti, de eléggé, hogy halljuk a lehulló rögök zaját a koporsó nyitásakor.
És jöhet, ami minden HS-koncert szerves része: a dobszóló, sőt, egy fontos téma: Arejay. A srácot kettérepedt atomreaktorként szokás jellemezni, elképesztő energia, figurázás, bármi. Nincs az a látvány (vetkőző Scarlett Johansson, Jason Momoa, kinek mi), amiről legalább 50%-ban ne vinné el a figyelmet. E koncerten viszont ő is visszalépett „csak” egy őrült, energikus, fílinges és jó dobossá. A srác jól tolta, nem dísznek veszi körül cintányérok erdeje és jó pár extra üthető felület, használja őket, de hagyja élni a zenét. Most viszont az ő ideje volt, kiélhette magát, és mivel ő is élvezte, így mi is. A végén persze előkerültek a baseballütőnyi verők is, amiket a játék végén humanista módon nem dobott be a tömegbe, mert detektálhatóan csökkent volna a város lélekszáma.
Mikor a HS megírta a Freak Like Me-t, aligha tudta, hogy nevet ad a rajongóinak, de a „Freaks” 10+ éve büszkén viselik a nevet. Az összegyűlt hihetetlenül vegyes tömeg üvöltése lényegében önvallomás volt, és lehetetlen volt nem érezni valami közöset. És ha már tömeg: amennyire hátraláttam, a Barba tele volt, de talán fontosabb, hogy közönségben minden elképzelhető embertípus jelen volt. Régi, lassan 30-as, 40-es éveiket taposó régi rajongók, ősrockerek, fiatal, útjukat kereső lányok, fészekből kiröppent 20 pluszos fiókák, a sor gyakorlatilag végtelen, mindenki talál valamit, ami neki szól, és mindenki része lesz a Freakek együtt lélegző közösségének.
Rain Your Blood On Me, már a témája mutatja, az új albumon vagyunk megint. Én kezdem úgy érezni, ezt a lemezt koncertre írta a csapat. Vagy instant átkapcsolnak, ha hangszer kerül a kezükbe. (20+ év után simán…). Igen, megint színpad előtt megjövős dal. Értelme lesz a váltásoknak, töréseknek, az egésznek. Kíváncsi vagyok, megmarad-e, vagy mindig meg kell hívni a zenekart, ha otthon hallgatnám a dalt… mondjuk, az ötletet adom.
Embertelen hosszú, kitartott scream, szóval indul a Miss The Misery, és az ütemes ugrálás. Máig nehéz elképzelnem, hogy Hale-ék B-oldalas tölteléknek hitték a később legnépszerűbbé (Spotin kb. negyedmilliárd megtekintés) váló dalukat. A refrénben hangosabb a tömeg, mint a hangfal, de a verzénél se nagyon marad le. Joe megtriplázza az outrót, rohangál egy kicsit hangokon, míg a zenekar mögötte folyamatosan emeli a tétet, a közönség is benne van a buliban, szóval egy komoly kiszállóval ér véget a dal.
Zakatolás, zúzás, csápolás: Love Bites. A meghatározhatatlan stílusú, felspeedezett nóta kihagyhatatlan. Ideális alap lenne valami közönségmozgásra, mosh/push pit, wall of death, tazmán ördög párzási tánca közösen, tudomisén, de más hely és tömeg, szóval marad a viszonylag kötöttformás zsírégetés. És lőn, széles e koncertteremben, trikó, póló, kabát nem marad szárazon.
Különösebb csinnadratta nélkül a csapat levonul, tehát lesz még pár dal, és mivel a legismertebbeket ellőtték (süvegelendő hozzáállás), az ütemes visszahívás alatt alighanem jó páran lottóznak magukban. A Black Vultures indított már koncertet is, a ráadásblokkot is be tudja rúgni. Az alsó-középtempós kezdésnél beszállunk, a pörgésre kinyílunk, és jöhet a köröző keselyűk lélekemelő pillanata. Bár belül egy party-pooper hang próbál kizökkenteni („hús, csábító húús”), ez megint olyan dal, ami.. .eh, tudjátok!
Meglepődtem, mikor Lizzy a Like A Woman I Canre tette az ujjait, szokatlan dal, szokatlan helyen. De, fújd fel, működik. A tracknek eleve van egy 60-as éveket idéző vibe-ja, ezt a régi, füstös klubot rakja át a koncert egy HS-féle univerzumba, olyan dallamokat csempészve hozzám, amik egyébként nem szoktak elérni.
Végezetül előkerül az üveg, a kis poharak, a köszöntő. Természetesen nem hagyhatják ki Ozzyt, egészségedre, jó öreg Madman. Reménykedem benne, hogy még letekernek valami közepesen ismert Ozzy-nótát, amit csak itt, csak most, csak élőben (a csapat kifejezetten jól szab magára dalokat), de más a terv. A világ leghosszabb „egészségedre” köszöntése: Here’s To Us. Végül is, perfekt búcsú: egy utolsó „kilépő”egy barátokkal teli házibuli után. Ezt is egy régi koncerten értettem meg igazán, azóta nagy kedvenc, és a banda pontosan úgy játssza, ahogy ezt kell: egyszerűen, nyíltan, helyet hagyva sok száz láthatatlan ölelésnek. Természetesen közös éneklés, közös „go fuck themselves“ (nehogy már rádióba menjen a dal, hihi), kiállás, közös fénykép, pengetők, dobverők, bármi. Írtam már: Hale-éknél ez nem igazán relikviaosztogatás, ők ajándékot adnak, hogy emlékezzünk a közös estére. Ez a különbség, ami miatt sokunkban megannyi, szintén jó zenekar mellett olyan kitüntetett helyet kap a banda, hogy országokon, stílusokon, száz és ezer kilométereken át is követjük őket. Egy barátért simán.
Meg kell említenem még valamit, amit egy ideig nem tudtam hová tenni. A koncert után, új és régi cimborák sűrűjében (a HS-koncert vonzza a jó arcokat, na), még dallamokkal a lelkemben, volt bennem valami furcsa érzés. Valami tompa, de észrevehető hiány. Rövid lett volna a koncert? Nem. 20 dal, persze kértem volna még. Messzebb voltak? Az sem. Együtt voltunk, nincs bennem csalódás. Idő kellett, hogy rájöjjek: ami hiányzott, az a végtelen energia katartikus robbanása. Mint mikor egy baráttól megszokod, hogy egymaga elviszi a hátán a bulit, majd egyszer beállít egy másik hangulatában, de attől az még ő. Meglep, de nem okoz csalódást.
Hale-ék nem árultak zsákbamacskát, az új album elmondta, mik foglalkoztatják őket. Ez a csapat mindig is vállalta a korszakait, hangulatait, ami most súlyosabb, bonyolultabb, talán kevésbé ugrálós. De tudjátok, mit? Részemről teljesen rendben! Persze szívesen láttam volna robbanásveszélyig tuningolt Arejayt, levegőt perzselő Lzzyt, falakat repesztő csapatot, de mindennél többet ér, hogy fontos vagyok, vagyunk nekik annyira, hogy nem akartak „megetetni”. Nem szúrták ki a szemem a rutinnal, nem hozták le biztonsági játékra. Arejay majd tombol, ha lesz kedve. Lzzy majd előrébb lép, ha úgy érzi. Joe és Josh – remélem – marad ilyen felszabadult, de tudom, bármit is hoznak legközelebb, ugyanígy valódi lesz. És ez az egyik, talán legfontosabb alapja annak a kapcsolatnak, amit próbáltam, ahogy tudtam, átadni. A Halestorm tette, amit ígért, és amit tanított: magukat adták, megbocsáthatatlanul. (És még mindig arról beszélünk, hogy a bandánál szokatlan, ha „csak” egy rohadt jó koncertet ad… ami magában se kis dolog.)
Szerző: ProblemChild
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a Live Nationnek!
Legutóbbi hozzászólások