Közel 2 éve nem jártam a Barba Negrában, a tavalyi kisszínpados koncertek annyira nem hoztak tűzbe. Most viszont az idei bolondok napján megjelent ’Zártosztály’ című album lemezbemutatója volt, és igencsak pozitív meglepetés volt a lemez. Arra emlékszem, hogy voltam olyan koncerten a Budapest Sportcsarnokban, ahol a Dance volt az előzenekar, ami félig-meddig a Hooligans elődjének tekinthető, illetve láttam a bandát egyszer régen a Sziget Fesztiválon, de bevallom, a Királylány-vonal nem „az én paradicsom”. A zenekar folyamatosan a látóteremben volt, mivel mégiscsak rockzenekarról van szó, ráadásul itthon igen sikeres és ismert, arról nem beszélve, hogy az aktuális turnébuszuk pár utcára a lakásomtól parkol, így szinte minden nap látom. A potenciál ott volt bennük, de az új lemez durvasága még engem is meglepett. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a lemezbemutatón milyen arányban szerepelnek az új dalok, és a törzsközönség mit fog reagálni erre a durvulatra.

A „Huligánok” előtt egy fiatalokból álló banda zúzott a színpadon. A Down For Whatever koncertje számomra hatalmas kontrasztot árasztott. Úgy értem, a ma oly divatos metalcore-ban utazó zenekar élő produkciója elég felemásra sikeredett. Van egy karizmatikus énekesük, Kiki (az idősebb korosztálynak mondva: nem az Első Emelet énekeséről van szó), aki igazi show-t csinált, viszont a hangszeres szekcióról ez már nagyon nem mondható el. Ilyen muzsikát ennyire szenvtelenül előadni még nem láttam! Volt szerencsém párszor látni az AWS zenekart, illetve pár másik metalcore banda koncertjét is láttam előzenekarként, illetve fesztiválokon. Ott szinte lerobbant az energia a színpadról, olyan elementáris volt az előadásmód. A srácoknál a két gitáros szinte kiszámíthatóan változtatta a helyét a színpad két oldalán, komótosan sétálgatva. A dobogót ugyan néha használták, időnként headbangeltek párat, de ennyi.

A stílus követelményeinek megfelelően a hangszereikkel tudtak bánni, de nem éreztem, hogy őket néznem kéne a produktumuk miatt, elég lett volna hallgatni. Szinte ugyanez elmondható a zenekar dobosáról, aki faarccal püfölte végig szinte az egész koncertet. Mintha mindhárman meg lettek volna illetődve, vagy mintha erre a bulira ugrottak volna be a zenekarba és ezért nem tudták volna rendesen elengedni magukat. Az egyik fotós kollégával azt beszéltük a koncertjük után, hogy kik azok a magyar előadók, akikről ha csinálsz egy képet a koncerten, akkor már minden pózát lefotóztad. Itt ugyanezt éreztük.

Ezzel szemben az énekesük, Kiki tiszta energiabomba volt. Nagyon jól, zökkenőmentesen váltott hörgésből tiszta énekre, majd vissza és közben bejárta a színpad minden pontját. Ugrált, táncolt, kommunikált a közönséggel, viszont a végtelenségig nem elegendő csak az ő energiája. Meglepődtem, hogy volt számomra is ismerősnek ható nóta, aztán beugrott, hogy a magyar netes rockrádión szoktak Down For Whatever-dalokat játszani.

Pontban nyolckor az új lemez intrójaként is felfogható Félútig elkísérsz?! dallal nyitottak a srácok, majd jött a klipes Kendőzetlen igazság. Elég kellemesen megdörrent a cucc, és a négyesen kívül két vokalista hölgy, illetve egy billentyűs is a színpadon termett. A koncert elején bekapcsolták a pirotechnikai arzenált, amit a koncert egésze alatt intenzíven használtak. Csipa fizimiskája és szerelése jól passzolt ehhez a keményebb világhoz és szinte az első számtól azt csinált a közönséggel, amit akart. Számomra meglepő volt, hogy az új, durvább vonulat nem tántorította el a keménymagot és Csipa minden mozdulatát, grimaszát, kikacsintását kitörő lelkesedéssel fogadta az első néhány sor, amiben megtalálható volt egyszerre középkorú hölgy és metálos arc is.

A rajongók egy része még nem nagyon tudott mit kezdeni az új nótákkal, nem azok a táncolható dallamok, a pogóról, a circle pitről és a wall of deathről pedig még nem is hallottak. Pedig ezek a dalok szinte kiáltanak értük, ha sok új szerzemény megmarad a repertoárban, idővel akár ezek is előkerülhetnek. A csapat ugyan lemezbemutató koncertet hirdetett, de az engem is meglepett, hogy az új lemezt teljes egészében elnyomták, a program nagyjából úgy alakult, hogy 2-3 számonként beszúrtak egy-egy régebbi tételt az újak közé. De a régiek közül is elsősorban olyanokat vettek elő, amik ebben a karcosabb hangzással megtámogatott előadásmódban is megállják a helyüket. Nem volt itt babazsúros Királylány, meg Paradicsom, pedig ezek olyan tételek, amikről azt hittem, hogy sosem tudják vagy fogják kihagyni.

Így a műsor pontosan felét a ’Zártosztály’-ról szállították és ez döntően befolyásolta a hangulatomat. Ez a fajta műsor nagyon tetszett, mellette a látvány és a hangulat is pozitív csalódás volt. A fotósárokban a hangzásból azt éreztem, hogy a pólóm és gatyám is szépen lebegett, kellően sok basszust és dobot hallottam, viszont azt sajnálom, hogy a két vokalista hölgyből kevés jutott el hozzám. Pedig ők ráadásul nagyon jól mozogtak is (nem a lecövekelt vokalisták prototípusai voltak), sok frontcsajos banda megirigyelhetné a mozgásukat és örülhetne, ha ilyen lányok állnának a zenekar élén.

Amikor a srácok nyomták a refréneket, ott érezhető volt a vastagabb megszólalás. Endit volt szerencsém látni már Havasi-koncerten és mivel tudom, hogy Tommy Lee a nagy kedvence, nem lepett meg, hogy igazi látványos játékkal örvendeztette meg a nagyérdeműt. Valahogy úgy tűnt, hogy lubickol ebben a keményebb világban, a mosolyt nem lehetett levakarni az arcáról, az egész bulit nagyon élvezte és ez nagyon lejött a színpadról. De ez szinte az egész bandára jellemző volt. Nem tudom, hogy viselkedtek a lemez megjelenése előtt egy koncerten, de most azt éreztem, hogy ledobva láncaikat, „mindent lehet” módra élvezték a bulit és ez a pörgés átragadt a közönségre is.

Az előzenekar énekese szerepel a lemezen is, Kiki most is erősítette jelenlétével a hangzást és a látványt. Az Elindul a lejtő mellett a Káosz nótát tolták el közösen Csipával. És jót tett a megszólalásnak a két énekes, nagyon jól megértették egymást és még több élettel töltötték meg a színpadot.

Tóth Tibi a kontroll-ládák erdejében töltötte a koncert nagy részét, de a grimaszokból ő is alaposan kivette a részét. Itt azért meg kell jegyeznem, hogy elsősorban a kütyüpark miatt nem tudott mozdulni, nem azért, mert nem akart. A gitárosok manapság már rengeteg pedállal dolgoznak és számok közben is rendre azzal váltogatják a hangzást. A szólóit mindenesetre remekül hozta és nagyon jó fényeket is kapott ezen alkalmakkor.

Késmárki Zsolt basszer már picit szabadabban mozgott, de az ismerősöm által beharangozott ugrások elmaradtak. Sebaj, ez legyen a legnagyobb problémám! A buli egyik csúcspontja számomra a Túlélő című nóta volt, ezt már a lemezen is kedveltem, és azt vettem észre, hogy elég intenzíven bólogatok és jár a lábam. A program talán legfurcsábbnak mondható pillanata viszont a Vesztegzár volt. A közönség ennél a nótánál fagyott le a legjobban, nem tudtak mit kezdeni a dallal. Semmi tánc, semmi csápolás, semmi taps, tényleg semmi reakció vagy interaktivitás nem volt, pedig ez is egy nagyon jó kis tétel a lemezen. Talán ebből is látszik, hogy én metálos közegből érkeztem a koncertre, míg a közönség nagyobb része inkább a popos vonalról.

A Legyen valami nótában Csipa egy már-már rammsteini méretű háromcsövű puskával jött fel a színpadra, majd a közönség fölé durrantott egyet-egyet, a Seholország végén pedig konfettiesővel szórták meg a nézőteret és a színpad első részét.

A Hotel Mámorral vonultak egy rövid pihenőre, majd az új lemez számomra magasan legjobb tételével robbantak vissza. Az Evolúció volt a buli másik csúcspontja. Amikor annak idején meghallottam a dalt, padlót fogtam, hogy egy ilyen tétel robbanjon ki a srácok kezei közül. A lemez címadója zárta a közel kétórás műsort, majd közös meghajlás nélkül távozott a banda a színpadról.

Félútig elkísérsz?! / Kendőzetlen igazság / Szélbe mondott szó / Egyformán / Félember / Mindörökké / Elindul a lejtő / Káosz / Nőben a boldogság / Küzdj az álmodért / Túlélő / Függőjátszma / Idegen / Medley / Az új méreg / Vesztegzár / Szájkosár / Várok rád / Játszom / Legyen valami! / Seholország / Hotel Mámor /// Evolúció / Zártosztály

A koncertre menet több kérdés is motoszkált a fejemben: mennyire lesznek bátrak és erőltetik az új lemezt, milyen összetételű lesz a közönség, mennyire fognak kilógni az új tételek a régebbi dalok közül? Nos, az első kérdésre a szetlista a válasz, a műsor pontosan felét az új lemez tette ki. A közönségben még többségben vannak a régi fanok, de szerintem idővel a keményebb zene rajongói is beszivárognak, ha nagy számban maradnak az új lemez tételei, illetve ha a régebbi számok is megkapják a koncerteken a maguk „szőrös tökű” verzióit. A fent említett „lefagyáson” kívül nagyrészt jól vette a közönség az új dalokat, de az érezhető volt, hogy idő kell, amíg felveszik a fonalat és rákapnak a pogózásra. Azt tudom tanácsolni a hozzám hasonlóknak, hogy adjanak egy esélyt a zenekarnak, és ha tudják, nézzék meg élőben őket. Ha szerencséjük lesz és előtérben maradnak a zúzdák, akkor megrögzött metálosként is élvezni tudják majd a bulit! Erre legközelebb Budapesten a zenekar 25. szülinapi koncertjén lesz lehetőség, szeptember 23-án a Budapest Parkban.

Szöveg és kép: Savafan
(Külön köszönet a Hooligans zenekarnak a lehetőségért!)