Halestorm-koncert és egy kis Three Days Grace: Three Days Grace, Halestorm – Budapest Park, 2019. 06. 11.

írta ProblemChild | 2019.07.20.

Épp csak hazavittem a szalagot meg a gitárt, de ez pont elég volt – köszi BKV –, hogy a koncert első dalát (I Am The Fire) még kapun kívül hallgassam. Bent tömeg, közepes távig jutok, így nem ér el az első sorok lendülete – a sérült térdem sem százas, hogy bírná –, viszont hallani, látni fogok mindent. A hangosítás jó volt, a zenekar viszont… átütő erejű. Srácok, én ott voltam a bécsi koncertjükön, a banda ott se volt gyenge, de ez a koncert – pedig itt napfényben, kvázi előzenekarként léptek fel – magasan überelte az akkorit, de még az elvárásaimat is.

Lzzy brutálisan jó volt, mint frontember, gitáros-énekesként is lelt rá módot, hogy gesztusokkal, mozdulatokkal játsszon, minden dalhoz megtalálta a szerepet. A Do Not Disturb alatt szexis volt, kihívó, szinte magakellető (az az apró mozdulat az „I wanna show you my hidden tattoo” alatt… sóhaj... ), az Amen alatt szabadságra vágyó, a Freak Like Me-nél még a tömeg közepéből is éreztem, hogy egy vagyok a bandával, a rajongókkal – „freak like you” –, az I Get Offnál én voltam a kukkoló, és sorolhatnám. Míg régebben szemmel láthatólag szabadabban, vadmacskásabban adott elő, ha gitár nélkül „csak” énekelnie kellett, most már a hathúrossal együtt is teljes volt az élmény. (bár aki megtanulta kezelni azokkal a cipőkkel a pedálokat, bármire képes).

Ami meglepett: az ének. A The Silence az új albumnak az a tétele, amit a legkevesebbet hallgattam. Az az éles, kitartott „feeeeel yooooou” nem feküdt, nekem valahogy leesett a szalagról. Na már most, itt a dalt jó volt hallgatni! És ezt nem a „koncerten minden jó” mondatja velem, köröttem nem igazán bulis arcok álltak (legtöbbjük akkor hallotta először a bandát), egyszerűen több volt benne az energia, volt teste a hangnak. Ami pedig Lzzy hangját illeti, volt olyan pletyka a neten, hogy Lzzy rekesztései, magasai szép lassan kinyírták a torkát (a csajról tudni kell, hogy soha nem spórol a hangjával, tolja, ami a csövön kifér), hát srácok, én a koncerten nem ezt hallottam! Tudom, mikor régebben láttam őket, egy turné végén voltak, Lzzy pólójánál csak a hangszálai lehettek tépettebbek, de most nem hogy rosszabb lett volna, de kifejezetten jobb. Nagyon durván uralta a hangját! Rekesztett, sikoltott, fent, lent, bárhol, néhány apróbb hibát kivéve (ami mindenkinél előjön) közel tökéletes teljesítményt nyújtott.

Arejay pedig szerintem friss plutóniumot raktak bele, vagy nem tudom. A kettőnégyes reaktor még komolyabb volt, mint emlékeztem/vártam. Ipari méretekben lopta a show-t, már nem tudtam, kit nézzek kettejük közül. Pedig azért – a fent méltatott képességek mellett – Lzzy még mindig a világ egyik legjobb, legszexisebb nője (azok a lábak… sóhaj és nyamm), el lehet képzelni, mit produkált Arejay, hogy kaméleon szemet akartam magamnak. A figura minden mozdulata tiszta energia, olyanokat ver, minden pillanatban várod, hogy kettéhasadjon a dobszerkó. És hozza a műsort, kiáll, székre áll, lábbal rúgja a cint, dobálja fel, pattintja vissza a dobverőket, és ha nem is sikerül mindegyiket elkapni, az egészet olyan őszintén, kölykös lendülettel csinálja, hogy ezzel csak emberibbé teszi a show-ját. Ahogy az I Get Off kiállása alatt székre állva, egy szál shortban hergeli a közönséget, olyan, mint egy igazi partiállat, amolyan „bulik lelke”, akiket mindenhova elhívnak, mert tudják, tőlük még egy közepes házibuli is fergeteggé tud válni.

Mindemellett Arejay egy olyan fílinges, groove-os, néhol technikás, néhol egyszerű, de éneknek/hangszernek mindig helyet hagyó dobolást vág le, ami minden rockzenész álmainak netovábbja, mikor kiírja a „dobost keresünk” sorokat a netre. A takkvezérelt dervis egy komolyan jó dobos, ráadásul birtokában van a képességnek, hogy pont annyit adjon elő, ami kell, és még egy hajszálnyit, amitől meg állat lesz minden. A dobszólója alatt érződik, mennyire és mit tudhat, de megmarad még elfogadhatónak, emészthetőnek; a groove, a lendület a lényeg, a technika megmarad eszköznek. Természetesen a védjegyévé vált x kilós dobverők itt sem maradhatnak ki, én meg képtelen vagyok felfogni, hogy a.) Hogyan tud ezzel ütemet verni? b.) Hogyan nem pozdorjázza szét a felszerelését? Bakker, mintha Thor fürjtojást pucolna a Mjölnirrel! Én nem tudom, mi van a Hale-génekben, de miszter Roger Hale (aki egyébként az első években szintén tagja volt a zenekarnak), lesz szíves legyártani még néhány utódot, jót tenne vele a zenei világnak!

Az igazat megvallva a zenekar másik fele – a kiváló hangszeres játék mellett – nem nagyon került előtérbe. Joe Hottinger elbújt a szakálla mögött, néha kicsit előrébb jött, megmutatta magát, akkor látszott, hogy élvezi, majd visszavonult és hagyta a tesókat érvényesülni, Josh pedig soha nem arról volt híres, hogy felszántaná a színpadot. Hangszeres tudásukban, játékuk lendületében nem volt hiba (sőt, Josh billentyűzött is), de ha kicsit több lendülettel teszik, bizonyára jobban lejött volna, hogy csapatról beszélünk. Bár az is igaz, sok dudás (khm, magas labda) egy csárdában… Tudjátok mit? Visszavonom! Inkább hagyom rájuk, csinálják, ahogy jól esik. Ez a banda huszonpár (ebben a felállásban tizenöt) éve létezik, tolja, alkot, kísérletezik, megújul, közben a lényeg, a mag megmarad. Elkerülték az összes buktatót, nem álltak rá egy-egy nagyobb siker után a könnyű útra (rád nézek, No Doubt), és emellett mind lelkileg, mind zeneileg megmaradtak egy hihetetlenül emberközeli szinten. A koncert fergeteg volt, változatos, néhol kis játékokkal (a Poison és az Amen egyvelege se volt rossz). Simán top volt, és ezt nem csupán én – bevallottan – rajongó mondom, hanem olyan emberek, akik életükben először látták a bandát.

Mert azon a napon ott, a főzenekar a Three Days Grace volt, és a közönség nagy része bizony miattuk jött. Természetesen hallottam már a bandáról, de sosem ismertem komolyabban a munkásságukat, így kíváncsian vártam, milyen hatással lesznek rám. Addig is szóba elegyedtem a rajongókkal, és ők – többé-kevésbé kivétel nélkül – szuperlatívuszokban beszéltek Hale-ék koncertjéről, sőt, elhangzott az „ezt nehéz lesz überelnie a Grace-nek” mondat is. Ha már Grace, a körülöttem állók egybehangzóan állították, hogy a régi Grace jobb volt. Mivel sok olyan zenekart, albumot imádok, amit mindenki lehúzott, kíváncsian vártam a koncertet.

Hááááát… Udvariasság és őszinteség viaskodik bennem. Kezdjük azzal, hogy a közönség szemmel láthatólag élvezte a koncertet. Többen utólag azt mondták, hogy inkább az ismerős dalok, mint az előadás miatt, de tény: az emberek ugráltak, tomboltak, sőt, egész [email protected] kis pogó alakult ki középen (bár erre a zenére nekem fura volt, de ha jó a térdem, így is beszálltam volna). Viszont újoncként nem tudtam mihez kezdeni a dologgal. A puritán színpadkép tetszett, a tagok rutinja tetszett, de a többi kevéssé. Kezdjük a hangzással. Először azt hittem, a keverőgyerek rakta a sörét a gitársávok potijára, mert – bár nem álltam rossz helyen – gyarkolatilag alig létezett gitár. Dob, basszus és egy fájdalmas, szenvedő ének. A hatodik számnál a fülem üvöltve kívánt gitárt, billentyűt, effektet, kanárit, balalajkát, csapágyas Robur-hangot, bármit, csak legyen középtartománya. Utólag utánajárva, a Three Days gitárhangzása gyárilag ilyen, valószínűleg a korai években alakult ki, mikor az egykori énekes, Adam Gontier is gitárral a nyakában állt a színpadon. Viszont a jelenlegi énekes Matt Walst – bár nem idegen tőle a hat húr – általában „csak” énekelt, ráadásul, míg az albumokon rendre vannak atmoszférát adó hangok (általában synth padek), itt ezek vagy nem voltak, vagy nem hallottam őket. A setlist dalait utólag eredetiben meghallgatva egy fájdalmas, de kreatív és élvezhető zenét hallottam, ám ott, a helyszínen olyan érzésem volt, hogy ugyanazt hallgatom újra és újra.

A másik problémám a frontember. Akivel beszéltem, finoman szólva kritikus volt. Nekem a hangja kevéssé volt zavaró, mint a színpadi mozgása, stílusa. Pózernek éreztem. Brutálisan. Ami kiváló lehet, de a zene egy teljesen más irányt mutatott, így nekem még ellenpontként sem állt össze az egész. Értem, hogy vinnie kellett a show-t, a gitáros szolidan elvolt a sapkája, napszemüvege és harmad-ZZ-topnyi szakálla mögött, a basszerosból nem sokat láttam egy nagyfejű srác miatt (valamiért mindig kitakarják a basszerosokat), a dobos meg simán dobolt, de amit az énekes srác hozott, kilógott a képből. A grunge, post-grunge szcénáról mindig úgy gondoltam, a szomszéd srácnak és fájdalmának a hitelessége adja el. Képzeljük már el Kurt Cobaint, amint Steven Tyler vagy Jyrky stílusában vonaglik a színpadon! Ami az egyiknél ász, a másiknál gáz. Nekem valahogy nem adta ki. Bevallom, ha nem ígértem volna meg, hogy írok róla, az ötödik számnál kijövök. De – aligha kétséges – bennem van a hiba.

Merthogy a – dalokat jól ismerő – közönség láthatólag élvezte a koncertet. Nyilván a (még Groundswell néven) induló zenekart a 25+ éves pályafutása, eredményei eleve egyfajta kultstátuszba emelik, a rajongók meg annyira rongyosra hallgatták az albumokat, hogy még a számomra hiányzó szólamok, hangok is ott vannak a fülükben, de akár ezért, akár azért, a Three Days Grace 2019-ben komolyan megtöltötte a Budapest Parkot, és masszívan megmozgatta a tömeg első pár 10 méterét legalább. Legnagyobb slágerük az Everything About You még fokozta a hatást, itt ráadásul kijött vokálozni Lzzy, de hogy jó volt-e, azt nem tudom, mert a köröttem állók olyan hangerővel üvöltötték a szöveget, hogy egy szovjet tehervonatot se hallottam volna meg 5 lépésről. Ami már magában elmond mindent...

Két nagyon különböző zenekart hallottam 2019. június 11-én a Budapest Parkban. Bevallom, eleinte nem is nagyon értettem a párosítást. Halestormék változatos, gyakran életörömmel teli zenéjük és alapvetően pozitív attitűdjük után a lét fájdalmaira koncentráló, monotonabb színpadi hangzású Three Days Grace fura volt. Viszont volt értelme a dolognak! Hale-éket rengetegen megszerették, én pedig a másik oldalról megismertem egy bandát, akinek ha a koncertje nem is adott számomra maradandót, de a dalait meghallgatva találtam egy jó néhányat, amit – ha olyan a hangulatom – elő fogok venni. Egyszer azt mondta valaki: „Nem lehet a világon minden jó nőt [email protected], minden piát meginni és minden jó zenét meghallgatni, de törekedni kell rá!” Nos, a harmadik részhez megint közelebb jutottam!

szöveg: ProblemChild
képek: Budapest Park
Köszönet a Budapest Parknak a lehetőségért!