„A legnehezebb, de legjobb dolog a világon: magadat adni, megbocsáthatatlanul”: Interjú Lzzy és Arejay Hale-lel (Halestorm)

írta ProblemChild | 2019.07.20.

Tudtam, vártam, készültem, mindemellett rendesen vert a víz. Mégiscsak Amerika egyik No.1 rockbandája, Hottest Rock Girl listák vezetője, egyáltalán: Halestorm. Kár volt ráparázni: Arejay és Lzzy hihetetlenül emberi arcok, közvetlenek, kedvesek, mesélnek bármiről. Történetek, tanulságok, jókedv, hangulat és trollkodó szomszédok a backstage-ben. Arejay és Lzzy Hale-lel a június 11-i Budapest Park-koncert előtt tudtunk beszélgetni. Élmény volt. Nem kicsi.

Várok. Két méter húsz centis, afro-amerikai tag jön felém, válla, mint egy raklap. Halandóságom fájón tudatosul. Megáll, rámutat a gitárra a hátamon, a jellegzetes akcentussal (amit már Turbo /Snap/B-nél is imádtam), megkérdi: „Az ott?” Hirtelen elfelejtek angolul, hadoválok, izé, aláíratnám, és hát... Oké, kérdi, kinek? Ehm… szóval... Széles vigyorra fakad: „A Tiéd?” Beismerem. Elkéri, majd annyit kérdez: „Mindenki?” Hát, ha nem nagy kérés… már viszi is. Még tíz perc, és már mehetek is Hale-ékhez . Anyám, priznicelj…

A backstage nem tágas, de kellemesen hűs, és olyan barátságos a hangulat, mintha a legjobb barátaimhoz mennék. Arejay hawaii mintás ingben, mint egy strandoló kölyök, vigyora fülig ér, Lzzy – önmagához képest – szolidan dekoltált bőrben, arany-fekete Explorerjét pengetve, őszinte mosollyal üdvözöl. Hogy vagyok, minden rendben, sokat kellett várni? Mögöttem egy szelíd, kedves lány (Detroit, kvázi a zenekar ötödik tagja), megkérdezi, szükségem van-e valamire, majd, mikor leülnék a földre Hale-ékkel szemben (helyet kínálnak maguk között(!), de én inkább szemből lennék), a semmiből széket mágiál alám. Úgy kezdünk beszélgetni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A Hale tesók nyelve pörög, passzolgatják a témát, egymás mondatait fejezik be, élcek, mókák, nevetés. A végtelenségig tudnék beszélgetni velük, de csak 15 percet kaptunk. Igyekeztünk kihasználni.

HRM: Sziasztok! Szokványos a kérdés, mégsem lehet kikerülni: Hogy tetszik nálunk? Ha jól tudom, másodjára vagytok itt.

Lzzy: Igen, tegnap érkeztünk, volt egy kis időnk körbejárni a városban. Láttuk a Katedrálist, sétáltunk a Duna-parton, bementünk néhány bárba.

Arejay: Mintha valami ünnep lett volna. Az emberek sétáltak mindenfelé, nevetgéltek. Pedig hétfő volt! Nagyon tetszett, amit láttam!

HRM: Ehm… Igazából tényleg ünnep volt. (nevetünk) Szóval: 22 éve kezdtétek. Ez jóval több, mint egy házasság időtartama.

Areyaj: Naná! Vannak rajongóink, akik fiatalabbak, mint a banda!

HRM: 22 év, és szinte folyamatosan turné, stúdió. Mégis együtt vagytok, csináljátok, nem akarjátok megölni egymást.

Lzzy: Tervezzünk, de még nem jött össze.

HRM: Mi a titok?

Lzzy: Igazából nem is tudom. Talán az, hogy folyamatosan haladunk. Nézd, mi együtt vagyunk tinédzserkorunk óta. Együtt nőttünk fel.

Arejay: Mondjuk úgy, hogy jó az alap. Erre lehetett folyamatosan építkezni. Egy példát mondok: Mielőtt szerződtünk volna egy lemezkiadóval, már önfenntartóak voltunk, rengeteg bulink, turnénk volt. Már akkor is egy csapat voltunk, tudtuk, merre akarunk menni. Ez egyébként rengeteget segített a kiadónál is.

Lzzy: Egy nagy család vagyunk! Tudjuk egymás haját tépni, veszekedni, de dobjuk ezeket a hülyeségeket a fenébe, amint a nagy egészet nézzük. Látjuk a sarkcsillagunkat, a vezérfényt. Csak ez számít. Ez az, ahogyan mozgásban tartjuk a bandát, így tudunk a következő mezőre lépni.

Arejay: Ugyanazok az alapjaink. Ha ez az egész egy könyv, mi ugyanazon a lapon vagyunk.

Lzzy: Egy a küldetésünk.

HRM: 1997-ben kezdtétek, de az első hivatalos, nagyobb sikert elért nagylemez csak 2009-ben került ki. Nehéz volt ennyit várni?

Lzzy: Nem. Folyamatosan történtek a dolgok. Jó pár CD-t kiadtunk mi is.

Arejay: Ugye függetlenként kezdtünk, évekig saját magunkat menedzseltük, Lzzy és én saját zsebből fizettük az első három albumot.

Lzzy: Igazából 3 album, 2 EP és egy válogatás. Van is pár fent az eBayen, igaz, kevesebben ismerik, mint a későbbi dolgainkat.

HRM: Azért a Shout It Out mai napig az egyik kedvencem. (Hale-ék: a ’Breaking The Silence’-ről? Az nagyon jó!) Ha már személyes: Azt mondják, a jó dalszöveg ismérve, hogy azt gondolod, bárcsak te írtad volna. Nos, én elég sokszor érzem ezt nálatok. (Lzzy: Ez kedves! Areyaj: Még nem késő!) Noha – és ezt sokszor elmondjátok – a zenét együtt írjátok, a szövegek női vonalat visznek. Jól sejtem, Lzzy írja őket?

Lzzy: Érthetetlen oknál fogva a srácok valamiért megbíznak a szóhasználatomban.

Arejay: Nézd, van ennek értelme. Az énekes azt énekelje, ami belőle jön. Próbálunk minél kisebb befolyással lenni a szövegekre.

Lzzy: Azért be tudtok dobni pár menő sort. Meg a címeket, jó párszor. Na, az nagyon állat.

Arejay: Együtt dolgozunk. Az egyik jó dolog abban, hogy ennyi ideje együtt vagyunk, hogy nagyjából kiforrott egy közös mondandó. Egyetértünk abban, mit akarunk mondani. Így működik ez az egész.

HRM: Mikor először hallottam a Here’s To Ust, úgy éreztem, igen, ez egy tipikus rádiósláger lesz egészen addig, amíg nem jött az a gondosan elhelyezett „Fuck Themselves” középen, majd kisvártatva még egy, kis szünettel, nehogy valaki ne vegye észre. (hatalmas nevetés)

Lzzy: Ez tart minket távol a rádiótól.

Arejay: Mit akarsz, így is benne volt a Glee-ben, tudod, a sorozatban, bár kissé lecsiszolták a szöveget. [A Glee egy amerikai TV musical és vígjátéksorozat, ám a Here’s To Us feldolgozásuk valami borzalmas volt. – a szerk.]

HRM: Az, hogy sláger legyen, amit írtok, soha nem volt szempont?

Lzzy: Nem. Pont az a poén, hogy soha nem tudjuk, mi lesz sláger, vagy mi nem. Minden egyes dal, amiről azt hittük, hogy ez most tarolni fog, még listás se lett. Viszont amivel úgy voltunk, hogy „Á, ez csak egy sima dal lesz az albumon”, na azok azért tudtak ütni. Ilyen volt a Love Bites. Ember nem hitte volna, hogy ebből bármi lesz. A Here’s To Usszal – ha már mondtad – ugyanígy volt.

Arejay: A Miss The Misery körül volt egy komoly harc. Először csak egy kislemezdalnak szántuk, de nagyon megszerettük, és nézd meg, az egyik leghíresebb dalunk lett.

Lzzy: Még fel se vettük, de a koncerteken velünk énekelte mindenki. Mi meg csak néztük, hogy ember, nem is ismerhetitek! Akkor lett úgy, hogy oké, akkor ezzel dolgoznunk kell.

Arejay: Sosem lehet tudni. Nincsenek szabályok arra, hogy ez hogyan működik.

Lzzy: Egyszerűen adj ki mindent magadból.

HRM: A korai demókon még inkább alternatív bandának tűntök, az első, kiadónál megjelent LP a modern rock irányban mozog, később pedig komplexebb, majd súlyosabb dolgok jönnek. Mondtátok a vezérfényt. Tudatos a terv, az irány, vagy csak jönnek a dolgok?

Arejay: Spontán jön minden. Lényegében csak csináljuk.

Lzzy: Mi ezzel a műfaji dologgal nem igazán törődünk. Tulajdonképpen azt se nagyon tudjuk, milyen zenei stílusba kerülünk. Amióta az eszünket tudjuk, együtt játszunk. Mindig azt, ami épp jön belőlünk. Sokan kérdezik: kik, mik vagytok ti? Hard rock banda, metal, pop vagy mi a tök? Erre szoktam mondani: Mi vagyunk a Halestorm. Ennyi. Nincsenek kategóriáink. Ha tényleg tudni akarod, miféle banda vagyunk, el kell jönnöd egy koncertre.

HRM: A ‘Wild Life-on rengeteg '90-es évek hatást vettem észre.

Lzzy: Igen, ott volt belőle bőven.

Arejay: Az egy érdekes album volt. Egy olyan producerrel dolgoztunk, aki egy alternatívabb zenei világból jött. Szinte az egész egy zenei kísérlet volt. Jay Joyce rengetegszer megnézett minket a színpadon, és azt akarta, hogy az élő műsor energiáját el tudja kapni az albumon.

HRM: Mondtátok is valahol, hogy minden hangszert egy menetben rögzítettetek. Ha nem volt jó, akkor start az elejéről.

Arejay: Igen, igen. Volt vele meló. De az volt a legőszintébb (hangzású) albumunk.

HRM: Viszont az új album sötétebb, mint a többi. Változott a világképetek?

Lzzy: Nézd, ahogy az évek telnek, részemről egyre inkább [email protected] rá (és még finom voltam), hogy ki mit gondol rólam. Ezzel együtt van egy nagyon jó, szinte intim kapcsolatunk a rajongóinkkal, és sok minden, ami velük történik, beleivódik a zenénkbe. Arejay és én elég sokat foglalkozunk, a... nevezzük mentális egészégtudatosságnak. Ez fontos dolog, jó lenne, ha mindenki tudna vele törődni. Viszont azt látjuk, hogy sok kölyök rengeteg durva, rázós dolgon megy át. Amire rá kellett, hogy jöjjünk, hogy sem számukra, sem számunkra nem szabad, hogy úgy szóljon a történet, hogy „oké, várjuk meg, amíg vége, utána majd csak jobb lesz”. Mindenkinek meg kell találnia önmagát, ehhez pedig szenvedélyesnek, hevesnek kell lenni. Nem finomkodhatsz mindig, ha kell, rántsd elő a puskád és állj neki lövöldözni (nyilván nem szó szerint). Ez a legnehezebb, de legjobb dolog a világon: magadat adni, megbocsáthatatlanul. Mindennek lenni, ami te vagy. Most már – azt hiszem – az emberek többé- kevésbé figyelnek ránk, időszerű, hogy adjunk valami pluszt nekik. Ez az album arról szól, hogy ja, az élet lehet szívás, lehet sötét, de ez nem azt jelenti, hogy hagynod kell, hogy elnyeljen.

Arejay: Van ezen kívül még egy réteg. Az emberek másként gondolkodnak, másként néznek dolgokra, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Figyelnek olyanokra, amikre korábban nem. Többet tudnak, tájékozottabbak a világ dolgairól. Másként beszélünk velük. És persze, az is benne van, hogy alapból másként nézel körbe, mint mondjuk 18 évesen. Igen, ez is benne van. Jó, hogy ezeket így észreveszitek.

HRM: Az elmúlt években kiadtatok jó pár feldolgozásalbumot, és akad rajtuk néhány elég komoly meglepetés. Felmerül a kérdés: ti milyen zenéket szoktatok hallgatni?

Lzzy: Mindenfélét. Sok-sok fura és őrült dolgot.

Arejay: Hallgatok én mindent. Szerintem fontos a széles zenei látókör. És nagyon inspiráló.

Lzzy: Sokszor, ha hallgatsz valamit, az visszatükröződik benned. Én pl. régóta hallgattam a Billie Eilish csajt, mert érdekesnek találom, ahogy gondolkodik. Mert mindenki másként gondolkodik, mint te. Engem az ilyen emberek tudnak inspirálni, „Wow, mi ez a dal, mi ez a hangzás, hangulat, hogy csinálod?” Aztán megpróbálod, nálad ez hogy jön ki. Nyilván nem vagyok Billie, de érdekes dolog, mikor végigviszem magamban, hogy én mondjuk így vagy így gondolnám újra ezt rockosabb köntösben. Ezekkel az EP-kkel az a jó, hogy a szokottnál is jobban lehet kísérletezni, mókázni, mert ezek „csak” feldolgozások, ezekhez másként állnak az emberek. Nagyon élvezzük ezeket a játékokat.

HRM: Bevallom, mindig utáltam a Get Luckyt, hiába ömlött mindenhonnan. (Lzzy: Képzeld, mi is!)  Aztán egyszer csak feldolgoztátok, és akkor jöttem rá, hogy basszus, ez egy állat dal! (Arejay: Imádtam játszani!)

Lzzy: Tudod, hogyan választottuk? Az volt az alapvetés, hogy oké, ez lenne az utolsó dal a földön, amit valaha feldolgoznánk. Tehát akkor álljunk neki!

Arejay: Az összes EP-ben van egy ilyen fura kanyar. Ott van Lady Gagától a Bad Romance. (Lzzy: Az egyetlen, amit soha nem próbáltunk igazán el.) Vagy a Heathens a Twenty One Pilotstól. A mostanira meg kéne próbálni – ha már mondtad – a Bad Guyt Billie Eilishtől valahogy így: (énekelni kezd) Tam-tam, Tam-tam, tam-tam…. „White shirt now red, my bloody nose Sleeping, you're on your tippy toes…”

Lzzy: Ezt neked kéne elénekelni! (nevetés)

Arejay: Nincs az az isten. Majd te! Énekeld úgy, mint a Metallicát (James Hetfield hangján elkezdi) „I’m a Baaaaad Guuuy, yeah!” (dőlünk a nevetéstől) Na, valahogy így adná elő a Metallica.

HRM: Lzzy, te együtt dolgoztál egy rakat zenésszel. Közös dal, színpadi fellépés, mindig van valami. Eközben a Twittereden látom, hogy vagy koncerten vagy, vagy stúdióban. Hogy szervezed ezt össze. Vagy mennyi van belőled?

Lzzy: Buktam, van pár dublőröm, akik beugranak helyettem. (nevet) De tényleg, milyen állat lenne már!

Arejay: Ha le tudnánk klónozni magunkat, az tényleg adná. Viszont néha tényleg elég rázós összeszervezni a dolgokat.

Lzzy: Jelenleg úgy állnak a dolgok, hogy akad pár ember, aki segít szervezni. De a legtöbbször ez úgy néz ki, hogy valaki mond valamit, erre én: Naná! Ott leszek! Hova kell mennem? Hogyan csináljuk? Szóval ez valahogy úgy van, hogy kapásból igent mondok mindenre, a többi mágia. (suttogni kezd: Dublőrök! Csakis dublőrök!)

(A szomszéd backstage-ben kezd jó lenni a hangulat, üvöltések, hörgés, móka. Arejay: Hallom is őket!)

HRM: Azt írtad az Apocalypticben, hogy kilenchüvelykes magassarkúban dőlsz az ágyba. (zavaromban Nine Inch Nailsnek ejtem a nine inch heelst, újabb nevetést indukálva) Hogy az ágyba, az oké, de te ezt hordod a színpadon is.

Lzzy: Igen, kilenchüvelykes. A színpadon csak hét és fél. [19 cm – a szerk.]

HRM: Hogy a bánatba kezeled ezzel a pedálokat, pláne a hápogtatót? Mikor először láttalak, azt mondtam, oké, ez a csaj a koncert végére eltöri a bokáját.

Lzzy: Tudod, mi a poén? Szinte stabilabb vagyok vele, mint nélküle.

Arejay: Azért a koncert előtt mindig meggyőződünk róla, hogy nincsenek lyukak a színpadon.

Lzzy: Jobban aggódnak értem, mint én magamért. Igazából eljutottam arra a pontra, hogy minden sokkal könnyebb, ha magassarkúban csinálom. Beleértve a hápogtatót is. Volt olyan, hogy beállásnál csizma volt rajtam, és végig olyan érzésem volt, hogy ez nem jó, így nem lehet.

HRM: Fogalmam sincs, hogyan csinálod.

Lzzy: Ki kéne próbálnod.

HRM: Gondolod, jó rám a cipőd?

Arejay: Egyszer magassarkúban kéne dobolnom!

HRM: Te meg is csinálod. Egy kicseszett showman. (A szomszédból egyre komolyabb artikulálatlan hangok jönnek, Arejay megszólal: Ez egy kísértetjárta ház… Mégse dicsérhetem szembe az interjúalanyt, tehát Lzzyhez fordulok). Mikor először láttam ezt a dervist Bécsben, végigtombolta a koncertet, dobszéken állt, jó ég tudja, mit nem csinált. Ezek után előre(!) átugrotta a dobfelszerelését, majd kint, mikor találkoztunk, úgy nézett ki, mint aki simán letol még egy ilyet. Mindig ilyen Duracell-nyúl volt?

Lzzy: (rászól Arejay-ra: Most fogd be a füled!) Mindig. Annyira állat dobos, hogy voltaképpen ezért kezdtük az egészet 1997-ben. Még nem tudtam gitározni, billentyűztem [egy keytar volt a nyakában. – a szerk.], alig volt énekhangom, de Arejay már csúcs volt. Mióta magasabb lett, mint ez (mutat egy elég alacsony értéket), már készen állt a színpadra. A dolog úgy nézett ki, hogy nekem csak meg kellett jelennem és tudtam, hogy elviszi a show-t a hátán. RJ egy nagyon fontos része ennek az egésznek.

Arejay: Imádok fellépni, hihetetlenül kiteljesedsz közben. Remington mondta nekem a Palaye Royale-ből, hogy színpadra lépni olyan, mint egy mentális masszázs. Én meg: Ahá! Akkor ez az értelme az egésznek!

HRM: Örökmozgó. Jól tudom, volt egy turné, aminek a mantrája a „Hol van Arejay” volt? (kitör a nevetés)

Arejay: Szokásom ki- és bezáródni helyekre/helyekről. Mondjuk kezdünk, fent kéne lenni a színpadon, én meg nem jutok be az épületbe.

(A szomszédban dörömbölnek, trollkodnak.)

Lzzy: Ezek be akarnak jutni…

Arejay: (Jókedvűen) MENJETEK KÖRBE, ITT NINCS AJTÓ!!!!

Lzzy: Vicces, mert néha (Búgás, tehénbőgés a szomszédból Arejay: King Kong is fellép?) annyira összezavar (Üvöltés a szomszédból, Arejay még mindig nevetve : VÉGRE EGY KÉRDÉS, AMI RÓLAM SZÓL, EL NE SZARJÁTOK MÁR NEKEM!!! ), na mindegy, folytasd te.

Arejay: Igazából ennyi. (nevet) Én csak…

Lzzy: Csak eltévedsz a színpad felé. (Nevetünk. Valami felborul a szomszédban. Arejay: „Éééés tönkreverjük az öltözőt!!! Nagyon Rock ’n Roll!” Magáról megfeledkezve kacag.)

HRM: (Próbálok komolyodni) Amikor egy banda eléri a No.1 szintet, óhatatlanul távolabb kerül a rajongóktól, kivéve titeket. Ez hogy jött össze?

Arejay: Azt hiszem, az elsők egyike vagyunk, akiknek lehetősége volt belevetni magát ebbe a közösségi média dologba. Nagyon szeretünk kommunikálni a rajongókkal. Twitter, Instagram, olyan, mintha éreznéd a rajongók véleményét, pulzusát. Ők durván, brutálisan őszinték. És ez az, ami kell. Ha megkérdezzük, mit szeretnek, mit nem, semmi cukormáz, semmi kímélet, meg fogják mondani. És ezt nagyon imádom.

Lzzy: Számomra az a csodálatos, hogy rengeteg ember vesz körül, akikkel nagyon hasonlók vagyunk. Ugyanolyan zenéket hallgatunk, ugyanazokért a dolgokért állunk ki, és ez tök olyan, mint egy nagy család. Nem leszek álszent, én ezt magamért csinálom, imádok négymillió emberrel beszélni egyszerre. Egy rohadt nagy társalgó, ami az enyém. A miénk. (Lzzy Hale rajongói Lzzy Hale’s Freaks néven vannak a Freak Like Me után szabadon.)

Arejay: Ezt az egészet nagyon könnyű a magunkénak érezni. És szemérmetlenül imádjuk.

(A tök jó arc asszisztens finoman megkopogtatja vállam, jóindulatú jelzésként, hogy negyed óráról volt szó, most tartunk húsz percnél. Kint egy sajtós toporog, aligha gondol szépet a családomról. Oké, még egy rövid kérdés, aztán, hogy Hale-ék mennyit válaszolnak, az más tészta.)

HRM: Rengeteg ember elkezd zenélni és rengetegen feladják. Európa, Amerika, bárhol az egész világon. Megjártatok pár utat, láttatok dolgokat. Üzennétek nekik valamit?

Lzzy: Túl kell élned a gondokat. Van egy kritikus mérföldkő, valahol három év környékén. Ha kibírod addig, ki tudod bírni bármeddig. Csak el kell jutni odáig. Azon a ponton már lehet tudni, hogy a banda együtt marad-e vagy sem.

Arejay: De ne téveszd össze a dolgokat, a siker ennél sokkal hosszabb folyamat. Sok zenész nem tudatosítja, hogy ez egy maratonfutás. Egy rohadt hosszú és megterhelő munka. Ha nézünk bármilyen híres bandát, láthatod, hogy mire bárki tudta volna, kik ők, már éveket dolgoztak együtt. Rengeteg türelemre és kitartásra van szükség, tudod?

Lzzy: És ez pont így jó! Mire egy banda, nevezzük úgy, virágzásnak indul, kell, hogy legyen jó pár év a tarsolyban. Hogy tudd, hogy ki vagy, és el tudd dönteni, mit akarsz, mert az emberek húzni fognak téged minden irányba, amerre csak lehet. Jönnek a szokásos: „Mikor lesz már szólólemezed?”, „Ezt és ezt mikor fogod megcsinálni?”, „Ilyened miért nincs még?” szövegek.

Arejay: „Miért nem csináltok pop-dalokat?”, „Crossover pop dalok?“

Lzzy: Mindig legalább két irányba fognak rángatni. De nézd, én magunkról tudok beszélni, mi 22 éve együtt vagyunk. És mióta vagyunk sikeresek? 10 év? 15? (nevetnek)

Arejay: Maradj hű magadhoz, mert úgy fogod tudni megszólítani az embereket, ha tudod, ki vagy, és át tudod adni nekik a szenvedélyt! Ne próbáld meg követni a divatot, a rádiótrendet, vagy tudom is én, mit. Nincs értelme. Hosszú idő, amíg befutsz, és nem tudhatod, mi lesz épp népszerű. Ha pedig nem futsz be három éven belül, ne gondold, hogy „Ó, nem jött be, pedig beleadtam mindent, rámentek az éveim, mit rontottam el?” Ez nem így működik. Ez egy életen át tartó show. Nekünk talán szerencsénk is volt, hogy olyan fiatalon kezdtük.

Lzzy: A célunk még ma is ugyanaz: zenélni minden nap. Szóval egyszer majd azon kapom magam, hogy hatvanéves leszek, bukdácsolva táncolok a magassarkúmban, és hiába mondják, hogy „Állj már le, kérlek!”

Arejay: Velem is megeshet, hogy nem fogom bírni felemelni a dobverőt, de majd beszerzek pár biomechanikus kart. (Lzzy: Szerzek neked járókeretet!)

Arejay: Szóval ennyi lenne a titok. Kitartás mindenkinek! Kitartás!

Búcsúzunk. Még – kissé szégyellősen – előadom, lehetne-e egy közös kép? Újfent fülig ér a szájuk, persze, amit akarsz! Közösen, külön-külön, a gitárral, ahogy akarod! Bakker, ha lenne rá idő… Elképzelem, ahogy megpengetek egy dalt Lzzy ikonikus gitárján, ők meg elkezdenek rá énekelni… ehm…  Ha lelövöm a következő újságírót, maradhatok? Végül győz a humánus énem. Még megköszönöm, hogy aláírták a gitárom, Arejayből kiszakad: „Az a Tiéd? Állat hangszer!” (naná!), majd szinte akaratom ellenére elhagyom a backstage-et, azzal az érzéssel, hogy valami nagyon jó dolog történt. Hogy mi? Nehéz elmondani. Kb. kocsonyás térdekkel mentem oda (hiába tudtam, hogy emberiek – találkoztam már korábban is velük –, mégiscsak egyik kedvenc zenekarom, ikonok, topcsapat, utolsó három lemezük No.1 az amerikai és az angliai rocklistán egyaránt), és az egész olyan természetes volt, hogy úgy jöttem, ki, hogy beugrok holnap hozzájuk megkérdezni még ezt meg ezt, hallgatni, ahogy mesélnek, egyáltalán, beszélgetni dolgokról. És úgy kellett emlékeztetnem magam, hogy nem, ez sajnos nem lehet. Legfeljebb interneten, ami jó, de mégse olyan. Hale-ék környékén van valami, amit az ember csak a legjobb barátai közelében érez. Valami jó, közvetlen, tiszta. Nagy eséllyel ettől (is) azok, akik, és vannak ott, ahol.  Na, és valljuk be, van annak egy fílingje, mikor az ember egy kabinban ül, a szomszédban Joe Hottinger és Josh Smith vagy a 3 Days Grace tagjai (üvöltésről nem tudtam azonosítani) üvöltenek, eközben Arejay Hale énekli Metallica stílusban egy elborult alterdiszkó refrénjét: „I’m a baaad guy”.

készítette: ProblemChild
képek: Jimmy Fontaine (Halestorm Press)
Köszönet az Mton Music Group ügyintézőjének a lehetőségért!