Rock 'n' fuckin' roll: Halestorm - Szene, Bécs, 2014.04.26.

Rock ’n’ roll!!! Na mármost, ha az üvöltéstől nem csörrent pohár, nem repedt ablak, és a Mari néni nem jött le a hatodikról, kezében egy spórolósan elmosogatott szalonnás TV-shop serpenyővel  megfegyelmezni, akkor túl finoman fogalmaztam, és nem érezhetted eléggé, milyen volt a 2014. április 26-ai éjjel a Szenében. Tehát még egyszer: Rock ’n fuckin’ roll!!!

Hagyjuk, hogy már az odaút is eseményszámba ment (ismeretlen, halál laza párral Railjet-padlón terülve, sör-pálesz kombó, miközben a lányról készült aktképeket mustrálgatjuk). Lényegtelen, hogy Bécs-felderítő magánakcióm tévedhetetlenül vezetett a nyócker helyi megfelelőjébe. Koncentráljunk csupán az időszakra, ami burgundi Ciánkálim átlendítése nyitott a Hauffgasse 26 nem létező küszöbe felett.

Az előzenekarok nyolckor, a Halestorm tízkor, a bécsi közönség meg cirka délben kezdett, hétórás belépőmmel már csak a negyedik sorra voltam jó. Szemem kissé döbbenten pásztázta körbe az amúgy hangulatos hely falait: haveri bulikat is rendeztünk már ennél nagyobb helyen*.  Zavarommal néhány közeli lány felé fordulok: a kint rekedt hétezerötszázhuszonsok fő nem fogja permanensen megváltoztatni a környék arculatát? A fesztiválangol-nyelvű társalgás (némettudásom  „'schuldige, war das dein Beer?”-ben kimerül) során felviláglom a – túl ismerős – tényről, errefelé amit a rádiók nem játszanak, az nem létezik. Szerencsére nem marad idő international zeneszociológiai összehasonlítgatásra, mert a színpadot befoglalja a The Smoking Heart.

UK. Frászkarikát! Kizárt, hogy angolok. Az angolok hűvösek, teáznak, és nem bontják le a színpadot. Ez az öt arc – azzal a hihetetlen béna logóval – viszont pontosan ezt csinálja. Őrjöng, őrjöngebb, Smoking Heart, így van a szótárban is. A dobos kivilágítja a lábdobját és megőrül, a basszeros vámpírnak/kígyónak néz ki és megőrül, a gitárosok buffla fejet vágnak és megőrülnek, az énekes öt évet kapna az arckifejezéséért és már rég megőrült. Rendkívüli sikerrel oldja meg a „hogyan adoptáljuk Peter Townsend gitáramortizáló mutatványait mikrofonra” feladatot. Két lóbálás/hajigálás/dobás között olyan magától értetődő természetességgel rúg bele, ami csak a legnagyobbak sajátja. És magasabbra ugrik, mint én! Társai semmivel sem maradnak le tőle, tankönyvbe illő módon változnak vadállattá hangszerek közelében. Ha pislognál, tudd: mire kinyitod a szemed, a doboson kívül mindenki máshol lesz. A 'Heart-ék külön dimenzió. Sajna videóban visszaadhatatlan, muszáj látni/hallani/érezni az energiát. Pedig még csak nem is szeretem a hörgős éneket.

Mondjuk nem is hallottam belőle annyit. A Szene az, ami: klub. És technikája is olyan. Germán precizitással rögzített középkategóriás – vagy csak számomra ismeretlen? – hangfalak, standard fények, a hangzás kissé mos, kissé kásás, de átadja az energiát. Még egy megveszekedett nearfill ordibátor se zavarja az elöl-középen óhatatlanul kialakuló énekszegény hangképet. A nagyobb budapesti klubok Martin (urambocsá', Meyer) ládás soundja után a dolog akár zavarhatna is, de nem. Tudja görcs, valahogy belefér. Illik a fílinghez. Viszont tény, nem árt, ha ismered a számokat...

Részben ennek lett áldozata a második előzenekarként fellépő Dayshell is, pedig alapvetően nem rossz a csapat. A középzúzós/pszichedelikus banda kellemesen hintázva sörényelhető, amolyan géppuskadobos Jane's Addiction – nyilván Dave Navarro gitárja nélkül. Viszont, mivel tudatlan voltam trackjeik felől – és a hangzás se nagyon kapart, hogy ez ne így legyen –. kissé monotonnak éreztem ezt az egészet. (Meg az se lendített dolgon, hogy a Smoking energiáját legfeljebb egy ammónium-nitráttal körített fundamentalista csoport tudta volna überelni.) Végül megvolt a használati utasítás: szem becsuk, ringatózik, átél, és máris úgy éreztem magam, mint egy szakállas virággyerek egy Haight-Ashbury-i love in-en, aki még nem heverte ki teljesen, hogy szülei fanatikus Staind rajongók.

Aztán eljött. A Pillanat. Tudta, hogy várom. Hogy a zene rockvilla, a lyrics leborulás, és öt éve szerelmesek vagyunk Lzzy-be (mind a hatmillóan). Előre tudtam, hogy amint kilép, leomlanak a falak, kiszakad a tető, és minden csillag csak rá veti fényét, csak hogy láthassa, ahogyan világosbarna szemeiben oly bájosan tükröződik az előtte, tőle olvadó világ.

Tévedtem! Mekkorát! Ő egy ember! Egy csaj! Egy belevaló, tehetséges rockcsirke a szomszédból, közvetlen, emberi, szabad és őrült.  A szemén elkenődött a smink, haja csapzott, pólójáról az ujjakat esélyesen a backstage-ben szerelték le pár koncerttel korábban. A Grammy-díjas énekesnő, a top of the top szépség, milliárdok szexuális vágyálma le se szarja dívakultuszát. Tisztán látszanak a hibái, magas homlok, minimális pluszsúly, kimerültség – 19 koncert nem egész két hónap alatt –, ám se stylist, se öltöztetőrobot, se púdervödrös korongecset/arcpirítós teddyhenger nem kell neki. Lzzy (a csaj Tvrtko-tól tanulhatta leírni a nevét) két kockával dobott tripla hatot a genetikai ruletten, mégis utolsó cseppig facsarja magát a színpadon. Persze, nyilván tudja, hogy szép, valószínű büszke a lábaira is (bőrshort/harisnya... sóhaj), de... Apropó lábak! Először is nyamm. Másodjára: cipők. Egy dolog, hogy Lzzy topánjainak öt centis tüskéivel háborút járt Lada Nivák követnek el harakirit, de a lány ezen MetálSün kollekció olyan holdjáró változatán töltötte a koncert felét, ami a talpacskái elejét is kb. 10 centire emelte a színpadtól. És ezzel kezelte a hápogtatót! (Nem szakmabelieknek: ez tulajdonképpen lehetetlen). Másik tévedés, amibe könnyű esni: ez a zenekar a Halestorm. Nem Lzzy Hale és a hátnemtökmindegykicsodák. A basszerost már megint nem láttam (második sor, középen, nagyfejű mókus: kilőni!), de Joe Hottinger és Arejay Hale szintén frontemberek. Ami Arejay-t illető, ő nagyon is.

A koncert: nincs bejárató fázis, a banda kezdi a Miss The Misery-t. Én meg az ugrálást. A dalban olyan energia van, hogy perzsel, fellángol a bőröm, és hangtalan üvöltöm, gyere bánts! A Love Bites pogógyanús teperését sajna nincs hely rendesen kimozogni, de a szám végére csuromcsatak várom a harapást, és ne feledd: So Do I. Egyébként ekkorra már Hottinger leadarálta a mikrofonállványra rakott pengetőinek a felét. Gitáros bácsink, ha csak van lehetőség, kiáll, terpeszt, hozza a show-t. A Freak Like Me-ben különösen, az a szóló, slide-gyűrűvel, kapcsolócincálással együtt egy gitáros jutalomjáték, Joe-nak fülig ér a szája. Nekem is. Kis sötétség – a gitárosok majd minden szám után másik húrosdeszkával jönnek elő –, majd elhangzik a bűvös név: Ronnie James Dio, és máris kezdődik a Straight Through The Heart. Igazából itt jön elő a Halestorm középiskolai banda jellege. Feldolgozást mindig kicsit más játszani, felszabadultabb érzés. Halestormék ezt ki is használják: leszakítják az arcod. A kissé szögelős ritmusú You Call Me A Bitch' szintén igazi koncertszám, élőben még jobban üt, mint lemezen, majd kezdődik az Innocence. Az egyik legjobb számuk. A harmadik refrén kiállásában, mikor Lzzy kiereszti a hangját: „don't follow me home”, egy pillanatnyi csoda, előre várom, mégis meglep, milyen erővel üt át rajtam. Akkor ez már így marad örökre, helyes!

Megint szögelős rész következik. A Don't Know How to Stop kevéssé ismert szám, csak a 'The Strange Case of...' album deluxe verziójára került fel – ennek ellenére mindenki énekli a dalt –, ezt követi a Rock Show, majd Lzzy gitártalanná válik, Joe pedig belecsap a Gold Dust Womanbe. Noha Fleetwood Macék eredetileg kissé másként hangszerelték a dalt, nem hinném, hogy elleneznék ezt a verziót. Külön élmény Lzzy. Sokkal jobban belemozdul a frontleány szerepkörébe, karmait nyújtogatva kibújik belőle a vadmacska. (A cicus egyébként azt is szereti, amikor Lzzy csak a gitárol…)

Következőnek a sokat emlegetett énekesnő (pasiból vagyok, na) édes duettbe merül a színpad balján lévő piros Nord-dal. Break In, egy szál zongorakísérettel. Erről beszéltem, emlékeztek? A Halestorm énektémái gyilkosak, dacára az évi 140 koncertnek, Lzzy torkát kicsit lenyeste a turné. Érdekli? Nem! Nem spórol a hangjával, nem fog vissza semmit. A 'Misery-ben sikolt, az Innocence-ben emel, és most, mikor eljut a Break-ig, az utolsó erejével is préseli azokat a magasakat. A turnéból még öt nap hátra, de ő ott hal/szül meg a színpadon, mintha nem lenne holnap. Ezért az aki, nem külcsín miatt (persze azért nyammm).

Hopp, hát nem visszajött észrevétlen a zenekar? A Break In még le sem csengett, de már kezdődik a Familiar Taste of Poison. A 'Halestorm' album harmadik slágere élőben még jobban tetszik, mint lemezen, egyszerűen több benne a dög (Szia Vadmacs!). Arejay le sem ül a szám első felénél, persze ez nem jelent semmit, a fickó gyakorlatilag végigállja/ugrálja a koncertet a nem épp visszafogott, szerény dobosra jellemző szerkója mögött…

Igen, lányok, eljött az idő, lehet sikítozni, terítéken bálványotok, a kettőnégyes reaktor: Arejay Hale. A tag professzionális látványelem, ipari mértékben lopja a show-t bárki elől. Tök mindegy, mikor nézel rá, biztos, hogy épp figurál valamit. Nem fárad, nem fásul és most eljött az ő ideje. A vicc az, hogy a szólója szalagról hallgatva zeneileg legfeljebb közepes lenne. Csakhogy én nem szalagról hallgatom ezt a túlpörgött dervist, aki dobverőket tör, dobál, énekelteti a közönséget (!) és randalírozik a tamokon túl. A tag totál bekattant. Stickje fogytával kézzel csépeli a bőröket, majd előkerül két akkora dobverő, amivel a Red Socks simán hozná a bajnokságot. Arejay nem villog, nem demonstrál, ő bulizik. Ettől élmény. Rock 'n roll!

Hogy a többiek se maradjanak ki a jóból, egy feldolgozással folytatják. Egy kedves, emészthető, rádióbarát Judas Priesttel, aminek első másodperceiben Lzzy kiüvölti a következő három havi hangját, Joe technikusa pedig előkészíti a harmadik láda pengetőt. Az a néhány kiscsaj elöl, aki számára Lzzy egy Britney-pótlékot jelent, per moment kissé zavarban van. Nekik a következő Mz Hyde már ismerősebb lesz, noha ez a szám is messze van a „bújjunk-össze-valami-limonádéra-édes” kategóriától. Ha már lányok, Lzzy mesél róla, milyen csajnak lenni egy alapvetően pasik dominálta műfajban, egy tesztoszteronkontrollált iparág keretein belül. Röviden: Fuckin' Good! Hát persze, hogy Daughters of Darkness! És jöjjön a csúcspont: a következő riff kicseszett rock ’n’ roll, és le fogom szaggatni a Szene tetejét, pedig nincs tíz méter alatt. A banda első slágere, ami miatt anno öt éve** belezúgtam ebbe a csajba és ebbe a zenébe, meg ami miatt lezúztuk a tükrömet egy házibulin. I Get Off. A téma, a szöveg egyszerűen Halestorm***, a ritmus Areyaj, az ének és a dög Lzzy, a refrén meg személyesen Tsar, a száz megatonnás atombumbumm. Mondtam: le fogom szaggatni! Akkor is elérem!

Hogy is van angolul, hogy vissza? Merthogy Hale volt, Hale nem volt, és most éppen nem van, a „Come back” meg valahogy nem hangzik annyira jól. Szerencsére Ausztriai Anna – meg az összes többi név – tudja a választ: „One More Song”. Ütemes, üvölthető, de one? Na, szerencsétek… Új dal jön – szimpatikus dolog, hogy folyamatosan mutatják az új dalokat, még az album megjelenése előtt –, a Mayhem. Ezzel a címmel nem lehet kulturált dalt írni. Ha vannak is benne lágyabb részek, kb. annyit tesznek, mint amikor megsimogatom a kikötözött kiscsajt pincében, mielőtt kézbe kapom a láncfűrészem. Hegyi trollokat lehetne darabokra tépni erre a zenére. Majd személyes favorit jön, a feldolgozás, ami középső ujjat mutat a popiparnak. Soha, érted, soha az életben nem jöttem volna rá, mitől tarolt akkorát a Get Lucky tavaly, ha Hale-ék nem csinálják meg ezt a covert. De ember, ez egy jó dal! Mármint így. Az a refrén... állat! (Kulisszatitok: headbangelve nem lehet cikket írni. Most már tudom). Végezetül mi más: Here To Us. Egy király, rádióbarát szám. Már ha azt akarod, hogy bepereljék a rádiódat. Ugyanis az lágy, dallamos, „Végre-együtt-vagyunk-mindannyian”-féle track, ringatózós refrénjének stratégiai origóján ott a korona: „If they give you hell, Tell ’em to go fuck themselves” – imádom. A harmadik chorusban egy kiállás is hangsúlyozza, hátha az előbb átsikkadtál felette.

Hiába a világ egyik legkifejezőbb nyelve, képtelenség átadni a pillanatot, mikor Lzzy, Joe, Josh leteszik a gitárokat, Arejay lazán átugrik a dobszerkója fölött – itt ma mindenkinek szabadnapos a gravitáció? –, és tombolunk. Illetve ünneplünk. Együtt. És egymást. A Here to Us nem parasztvakítás, ezek tényleg Mi vagyunk. Ezt a fajta hálát, szeretetet nem lehet megjátszani. Ezer gyerek karácsonyi öröme van az egész banda arcán. Lzzy és a srácok gyakorlatilag minden nélkülözhető dolgot odaadnak a tömegnek. Érezhető a különbség? Nem relikviákat hajítanak a rajongóknak, hanem ajándékot adnak, hogy emlékezzünk az estére. Mert együtt, meg őrjöngve, meg energia, meg szeretetet, meg FTW, meg... csezd meg: rock ’n’ roll. Rock ’n’ ruckin' roll, világos?

És azt hitted vége, mi? Anno én is. Különösen, hogy – fura bécsi szokás – a koncert után nincs after-rock, a bulinak tkp. vége. Épp kint őgyelgek, hogy setlistet kolduljak nálam ügyesebbektől, mikor kinyílik az ajtó és ott a zenekar. Mármint hogy érted, ők! Ekkora mákom nem lehet! (Dehogynem!) Hogy üvöltő fejem egy képen szerepeljen Lzzy-vel, míg ő fáradtan, de vigyorogva Dio egyezményes jelét mutatja a szenzoroknak. És már megint: a lány dögfáradt, mégis őszinte örömmel aláír, fotózkodik, ajándékot cserél (!), bármi, amivel adni tud. Hihetetlen. Meg az is, hogy Arejay ugyanúgy fullon van, mint a koncert előtt! Nem hiszem el. Irigy leszek. Ez a krapek olyan, mint a tórium. Cseszettül sugárzik, és néhány milliárd év alatt kezd el fáradni. Épp egy videóüzenetet küld a magyar rajongóinak, miszerint szeret, köszöni és jönne – videón kívül megtalálta a „hungry for Hungary” kifejezést is –, míg mi a háttérből adjuk a sakált, akarom mondani a vokált, és persze a közös fotó sem maradhat el. Amíg csak lehet, maradnak, majd alakjuk lassan távolodik a Freak klipjéből ismert pirosas turnébusz felé. Én meg állok, nagyjából csordultig töltve ezzel az egésszel, elvarázsolva, és csak órák múlva kezdek majd el tűnődni azon, hogy a fenébe fogom nektek ezt az egészet leírni. Szerencsére Joe, Josh, Arejay és Lzzy már megtette –annyira őszintén, amiről nem is hittem, hogy lehetséges: Here's to us, Here's to love. And here's to rock ’n’ roll. Rock ’n’ fuckin' roll! Világos?

Egy nagyon fontos záradék: A 2014. április 26-án, a bécsi Szenében megtartott koncert tele volt magyarokkal. Megszólalok a koncerten, válaszol egy magyar. Mögöttem egy pár, kiderül, magyarok. Odamegyek egy családhoz kölcsönkérni a setlistet, rövid angol bénázásom után folytatjuk magyarul. Akik fotóznak, videóznak, kiderül: magyarok. Ja, és én se Kuala Lumpurban születtem. Na már most a kérdés – azon túl, voltak-e egyáltalán bécsiek a koncerten –, hogy csak számomra egyértelmű, hogy elérkeztünk  a stádiumba, mikor komolyan fontolóra kéne venni az elvi lehetőségét egy magyarországi Halestorm koncertnek, majd ezt nagyon gyorsan átültetni  gyakorlatba, mielőtt egy tekintélyes számú rajongótábor olimpiai szintre emeli koncertszervezők rituális kivéreztetését recésre tördelt Supra Hits lemezekkel? Vagy ötvenen mentek el innen Bécsig, nem tűnik bonyolultnak a képlet. Igaz is, kiküldött tudósítónk – azóta se találjuk – jelenti, megalakult a magyar Halestorm rajongói klub, YT-on és Face-n már fent vannak, de készül a honlap is. Jönnének, szóval hívjuk őket.

* Hivatalos források szerint a klub 490 szempár után mutat ovarloadot.
** Noha a Halestormot a világ 2009-ben ismerte meg, ekkor ők már tíz éve zenéltek.
***A szöveg a Halestorm egyik erőssége. Sokszor baromi jó – és bátor – témákat dolgoznak fel, az az ablakon át kukkolt lány, az érzés, amikor szereted a láncaid, vagy ahogy bántasz mást, mert nem bírod elengedni, de a szokványosabb témáikat is képesek egyedien megfogalmazni. A legszebb szerelmi vallomás: I'm Beautiful With You (ezt épp nem játszották). A tipikus rock ’n’ roll témáik –együtt vagyunk, mindent bele, nincs akadály, buli van – pedig attól szakítanak, hogy igazak. Kérdésemre egyébként Arejay elmondta, hogy közösen írják a szövegeket. Idézem: „from heart”.

Szerző: ProblemChild
Képek: Robb Fenn (Halestorm Facebook)
A képek nem a bécsi koncerten készültek.
Köszönet az osztrák Skalarnak!