„Akármit csinálsz, szeretni is, utálni is fogják” – Interjú Lzzy Hale-lel, a Halestorm frontemberével

A novemberi koncert előtt ProblemChild kollégánknak lehetősége volt beszélgetni Lzzy Hale-lel, a Halestorm énekes-gitárosa régi ismerősként üdvözölte riporterünket.

Meg sem lep, hogy a sajtóbejárat előtt a hazai rockrajongói/zenei/újságírói kör néhány ikonikus tagjával futok össze. Már a magyarokkal sűrűn tűzdelt 2014-es bécsi koncert óta tudható, hogy Hale-ék hazai rajongói bázisa színes és nagyon elkötelezett. Persze nem ok nélkül. A Halestorm tagjainál kedvesebb, közvetlenebb, barátkozósabb embereket nagyon nehéz találni, még az egyébként jó arcokkal bőven ellátott rockszíntéren is. Valami elképesztően emberi attitűd, „varázslat” van köröttük, nem lehet őket nem szeretni.
Sajtófelelős néni érkezik, kis csúszás, a zenekar hajnali 14 körül mászott ki az ágyból, páran tudják, tegnap este kicsit bejárták a várost, nézelődtek, pengetőket rejtettek el itt-ott. Meg is érkeznek. Lzzy magához képest szolid, szegecses bőrben, Joe, Josh a tőlük megszokott feketében/praktikusban, Arejay pedig gyerekrajzos / street style-os pizsamanadrágban, újságmintás ingben és pisztáciafagyi színű hajjal… szóval lényegében, mint máskor. Integetnek mindenkinek, lezavarják a fotózást. Nem lehet mosoly nélkül végignézni, ahogy a tündéri, mindenkit megismerő, hihetetlenül barátságos zenekar hogyan vált „szigorú” ábrázatra minden kép előtt, hogy aztán a klikk után folytassák a mosolygást és integetést. (Kiváló fotósunk, Török Tamás azért elkapott egy pózmentes pillanatot is.)

Sétálunk a backstage felé, Arejay csapódik mellém, sajna ő nem lesz ott az interjún (ami kár, az interakcióik Lzzyvel magában megérnek egy show-t). Hihetetlen, de emlékszik rám, a korábbi interjúnkra, az aláíratott gitáromra. Sajnálkozunk, hogy nem volt időnk jammelni múltkor (Hale-ék feldobták az ötletet, de kifutottunk minden lehetséges időből, pedig egy álmom vált volna valóra). Pár jófej mondat, és megy a dolgára. Néhány szó még Joe-val, majd máris egy asztalnál ülök Lzzy Hale-lel. Hihetetlen, de ő is emlékszik a beszélgetésünkre.  Őszintén mosolyog, kérdez, nevet, imádnivaló.
Kirakom a két telót az asztalra (biztos, ami biztos), Lzzy-nek máris van egy sztorija.

 Profi, profi… egyébként történt is ilyen korábban. Megvolt az interjú, majd jött a „jajj ne, újra kell venni az egészet”. És másodjára teljesen más válaszokat adtam [nevet].

 Utoljára 2019-ben beszélgettünk, akkor voltatok itt nálunk.  Először arra gondoltam, megkérdezem, milyen volt a buli, de tulajdonképpen erre a válasz mindig, mindenkitől ugyanaz [Lzzy-vel szinte egyszerre mondjuk]: „Fantasztikus, remek közönség, csodálatos hangulat [nevetünk]!” Szóval inkább átfogalmaznám a kérdést: Mennyi maradt meg az utolsó koncertből? Egyáltalán, lehet emlékezni minden bulira, ha évi 100+ koncertetek van?

 Mindig is egyedi élmény, mikor másik országba mész. A Parkban játszottunk akkor, azon a szabadtéri helyen, fantasztikus este volt. Hatalmasat buliztunk egy csomó itteni emberrel. Az lett a vége, hogy berúgtam, flörtöltünk egy vöröskével, remekül éreztük magunkat. Jó móka volt. A végén aztán még vissza is kellett menni a buszhoz, mert már indultunk. Azt kell mondjam, akárhányszor jövünk ide, a koncert állati. Alig lépünk a színpadra, épp csak belekezdünk az első dalba, és a közönség már „ott van” velünk, érted, mire gondolok. Nagyon várom a mai estét is.

 Legutóbb a Three Days Grace-szel léptetek fel. Több ismerősöm eleve miattuk jött, volt, aki titeket még nem is ismert, de a koncert után azt mondták: „A Halestorm volt a legjobb! Eddig még nem is hallottam őket, de kegyetlen jók voltak!”

 Te jó ég [fülig érő szájjal]!  Barátok vagyunk a TDG-vel, szóval, ha legközelebb megyünk koncertezni velük, megmondom, a magyarok szerint a Halestorm a jobb [nevet]!

 Legutóbb beszéltünk róla, hogy ahogy egyre szabadabb az információáramlás, egyre több durva dolgot látunk a világból, ezzel párhuzamosan (vagy épp erre reflektálva) a ti zenétek is egyre keményebb.  Pedig még csak ezután jött a pandémia… Több interjúban elmondtad, hogy ez egy elég kemény időszak volt neked, sokat kellett dolgoznod a mentális egészséged megtartásán. Nem kérem, hogy mondd el sokadjára, viszont felmerült bennem egy másik kérdés. Hogyan viselték a többiek? Arejay pl. egy tipikus örökmozgó, ifjúkora óta úton van ő is, ő hogy vészelte át?

 A srácok kimondottan jól bírták. Arejay szerintem, ha beütne a világvége, azt is kibírná, és ugyanaz az ember maradna. A tesóm mindig vidám és csinálja a dolgát. Úgy vélem, a ritmusszekció (Arejay és Josh, a basszerosunk) majhogynem örült is ennek a kényszerpihenőnek. Joshnak ugye családja van, így sokat lehetett velük, Arejaynek pedig lett egy új barátnője, pont a pandémia előtt, szóval ők elég jól elvoltak. Joe és én egy sötétebb korszakunkat éltük meg. Elveszett az érdeklődés. Mármint a gitározás meg ilyenek iránt. Még zenét se nagyon hallgatunk, mert elszomorított. Végül persze kilábaltunk belőle, emiatt lett ilyen ez az album.

 Terápia volt?

 Igen, teljes mértékben. Ez az öröm az ürömben, másként ez egy teljesen más album lett volna. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy ilyen lett.

 A ‘Back From The Dead’ mélyebb és súlyosabb lett, még annál is, mint amire számítottam, de nagyon széles spektrumban választ a témái közül és rengeteg hatást is észrevenni rajta. Mondtátok többször: az, hogy sikeres legyen, soha nem szempont a dalok írásánál.  Itt meg végképp érződik, hogy nem volt tétel a fogadtatás. Mégis, a rajongók szeretik, a kritikák jók, UK Rock Chart, UK Album’s Chart 1.hely, US Hard Rock 2., US Rock 4…

 Látom, megcsináltad a házi feladatot, helyes!

 Naná, a kedvenc bandám [nevetünk]! Meglepett ez a pozitív fogadtatás?

 Először csak az a hihetetlen felszabadult érzés volt, hogy végre felvehettünk és kiadhattunk egy albumot.  Úgy voltunk vele, hogy „Ez az, megvan! Most akkor mutassuk meg a világnak, és lássuk, mi történik!” Ez elég idegőrlő, mert te – nyilván – szereted, amit csináltál, de nem tudhatod, mások hogyan reagálnak rá, milyen lesz a fogadtatása. De ahogy te mondtad, ez egy terápia volt, ki kellett adni magunkból, aztán vártunk, hogy az emberek most vagy szeretni fogják, vagy nagyon utálni. De akár így, akár úgy, büszkék leszünk rá.
Tudod, vannak albumaink, mint pl. a harmadik nagylemez [’Into The Wild Life’], amit csak jóval később fogadtak be a rajongók annyira, hogy már kedvenceket is választottak róla, amiket pl. kérnek, hogy játsszuk koncerten. De ez benne van.  A legnagyobb lecke, amit megtanultunk, hogy akármit csinálsz, szeretni is, utálni is fogják. De végső soron a legfontosabb az, hogy te magad mit gondolsz róla.

 Úgy fest, ezt szeretik…

 Ez az egyik legnagyobb dolog ezzel az albummal kapcsolatban. Olyan szinten meglepődtem ezen a sikeren… jönnek hozzánk rajongók, és látom, hogy rájuk van tetoválva az album egy-egy sora. Az állat! Imádom, hogy magukénak érzik az albumot.

Hátulról minden rajongó és újságíró legjobban utált mondata jön: „Utolsó kérdés!”, Lzzy nevet: „Isten hangja.” Én kissé szomorúan átugrok pár „hátha lesz rá idő”-témát.

 Ha jól rémlik, mondtad valamikor, hogy szoktál csak úgy zenéket szerezni, hogy nem a Halestormnak, magadnak, néha más műfajban.  A Do Not Disturbed pl. pont egy ilyen volt, amit a banda kérésére vettetek/írtatok át a repertoárba. Az igazat megvallva komolyan érdekel, milyen lehet a többi. Van rá esély, hogy valahol, valamikor, valamilyen formában hallhatjuk ezeket?

 [Meglepődik, majd felnevet.] Nem is kicsi, mindenképp elő fognak kerülni. Érdekes, hogy kérdezted, pont a napokban került elő a srácokkal a téma, másnak még nem is beszéltem erről. Van az új dalunk, a Mine, na, ez pont egy ilyen. Anno megírtam, volt benne billentyű, meg ez, meg az, ezek nagy részét kivettük, átírtuk gitárokra, és ez lett belőle.

 Állat, tiszta 90-es fílingje van!

 Teljesen. A srácok rögtön rávágták: „Ez nagyon jó móka!” Szóval elővettem a régi demókat, amiket még senkinek sem mutattam.  Ők pedig egyből: “Oké, akkor minden mást félrerakunk és ezeken dolgozunk!” Szóval jó eséllyel hallani fogod a többit is.

Az asszisztens már nagyon szúrósan néz – ők sose szeretnek engem –, szóval jelzésértékűen felhúzom a kabátom. Még pár személyes mondat, egy közös fénykép, „Ebből tradíciót csinálunk” – mondja Lzzy, markomba nyomott pengetők és – naná! – egy ölelés. A többieket nem ismerem túl jól, de a Hale-tesóknak hihetetlenül természetes dolog az emberi érintés. Lzzy-től, Arejay-tól bármikor számíthatsz rá, hogy átkarol, átölel, megfogja a kezed, és ha beszélgetni kezdesz velük, rögtön maguk közé ültetnek.
Megyek kifelé, fülig vigyorral – Hale-ék közelében az ember automatikusan ilyen lesz –, belül meg még mindig a földön van az állam. 3+ év, majdnem 200 koncert, egy viszonylag kis ország, egy állomás egy hosszú turnén. Hale-ék pedig emlékeznek ránk, felismerik az n-edik, zavarában a szavakat is összecserélő, hínárhajú újságírót, megvan nekik a hely, az este, tökéletesen megvannak az emberek, akikkel találkoztak. Talán a legközvetlenebb, legbarátságosabb emberek, akikkel valaha találkoztam.

A múltkori beszélgetésről olyan érzéssel jöttem el, mintha közeli jó barátokkal találkoztam volna, akikhez bármikor beugorhatok egy sörre, egy beszélgetésre, vagy ha épp csak arra járok. Nyilván tudtam, ez a személyiségük, az engem megtaláló dalaik és rajongói mivoltom keverékének szüleménye, sajna – nem Pennsylvaniában lakom és ők eleve nincsenek otthon soha – nem valóság. De a fene bele, még néhány ilyen találkozás, és azt fogom hinni, hogy az!
Ami pedig Lzzyt illeti: 10-15 éve állandó helye volt „a világ legszexisebb rockénekesnői” listán (jelzem, igazán nem panaszkodhat most sem), háttérképeken, posztereken bámultuk, és néha elképzeltük, hogy nekünk énekli az I’m Beautiful With Yout, ami talán a legszebb vallomás, amit nőtöl bárki kaphat. De fogalmunk sem volt róla, hogy a lány felépített/letisztított magában egy olyan személyiséget, ami a legjobb képein is túlragyog. És a helyzet az, hogy egy ember (vagy pl. én) még simán lehet elfogult, de akiket ismerek és eddig találkoztak vele, rendre egyetértenek a fentiekkel.

Ui.: Ugyan most nem kaptam feladatul, hogy a koncertről írjak, egy nekünk kedves vonatkozást azért megjegyeznék (azon túl, hogy tényleg állat volt a koncert). A legújabb kislemezdalát, a Mine-t, (ami az év eleji ‘Back From The Dead’ december elején megjelenő Deluxe kiadásán lesz rajta), élőben először 2022. november 14-én, Budapesten játszották…

Szerző: ProblemChild
Fotók: Török Tamás
Köszönjük a lehetőséget a Live Nation Magyarországnak!