Halestorm: Into The Wild Life

írta ProblemChild | 2015.04.21.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Atlantic

Weblap: http://www.halestormrocks.com

Stílus: Hard/modern rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Még dal se szólt, már a setlist meg az albumcím plafonig pakolta az elvárásokat. Nyomás a Vad Életbe, Apokalipszis, Rossz Lányok Világa, Leszámolás, Új Modern Szerelem, Én vagyok a Tűz… jobb se kell. És mivel a banda eddig mindet zsigerből csinált, aligha volt kétséges, hogy most tövig tolják a rock ’n’ rollt. Azt viszont nem tudtam, hogy rám szabják a lemezt. Masszívan. Oké, az Amen fenomenális, az Apocalyptic maga a vágy, az I’m the Fire pedig szabadjára engedése óta olthatatlan, erre mégse készültem fel. Srácok, ez ’Wild Life’ annál is jobb lett, mint amit vártam.

Nem mondom, akadt bennem némi félsz (kilengett a para-méter). Hale-ék jó ritmusban porciózott infói közt hamar helyet kapott az Anyahajó, egy soksávos szalagos magnó, amire minden részt együtt toltak rá, megőrizvén a banda erejét. Remek, mondhatnánk, de mostanság ez szinte divat, hallottunk is párszor (pl. Foo Fighters: ’Wasting Light’), a csoda viszont rendre elmaradt, csak jöttek ki az „ez majdnem olyan, mint a ZZ Top” lemezek. Szerencsére Lzzyék, ezt is úgy használták, mint mindent: saját magukra szabva.

És bátran. Az első szám első másodpercei már tisztába rakják a dolgokat: a Scream úgy halestormos, hogy kanyarban sincs az „asszem ez vó’t má” érzés. Lüktető (ez a szó lesz még néhányszor), dühös, energikus, ráadásul úgy marad egyben, hogy igazából fogalmad sincs, mi fog történni a következő ütem végén. Lassú kiállás 2 percnél? Oké, rakjunk bele valami kis zsírt! És máris jön jobbról olyan tördelt-szétbitelt gitárhangmaradvány, amit még Skrillex is óvatosan használna fel. Pofátlanul passzol a dalba, de mire felfognád ezt az egészet, Lzzy rekesztett sikolyától már padlóra szakad az állkapocs. Rögtön ezután Arejayt ráeresztik a dobra, aztán bejön billentyűn egy hangszín (bárhol máshol utálnám), majd… de hadd ne soroljam. Mindez egyrészt 20 sec alatt, másrészt sehol sincs benne a zsúfolt, sznobkomplex, technikát fényező érzés. Ahogy egy korcsolyás mondaná: egyszerűen csúszik. És az egész lemez ilyen. Emellett mindig más.

Nem szándékolok libasort tartani, következőnek mégis a második számot jelölném meg, részint mert a lemezen gyakorlatilag összeúszik-fonódik ez a két track (ahogyan néhány másik is), másrészt alkalom, hogy elmondjam: ez egy Album. Nem tudom –szerintem ők sem – milyen koncepcióra húzták fel a lemezt, de a számok eleve nem kis jósági tényezőjén hatványokat dob, ahogyan egymás után jönnek. Az I am the Fire precízen kattan a hangulatvonalba, sokkal jobban fog az eleje („Am I brave enough?”), mintha magában hallgatnám, nincs az a háromütemnyi hiányérzet sem a refrén elején. És Lzzy hangja… ami ennek a csajnak a torkából kijön, ahogyan kijön, és amit okoz, akkor is szerelem lenne, ha állábas pszeudo-polipként szíriuszi planktonzöldben énekelné ezeket a dalokat. Szerencsére nem zöld, ráadásul – örömtűz és aranytoll – respekt, hogy  a „fire” után végre, végre nem „desire” (pop-rock giccstár, első fejezet, első sor) jön a következő sor végén.

Ennyi jó után jöjjön kis rossz: én. Sötét titkom kitárom: imádom a kora 90-es évek zenéjét. A popot is. Így veszek el tehát végérvényesen Dear Daughter énekes-zongorás intrójának első percében. Srácok, mintha Lzzy beemelt volna hangjába mindent, ami miatt Sophie B. Hawkins dalait fényesre hallgattam… és megspékelte volna Halestorm-karccal. A gitárszóló is tökélyben hozza a hair metal balladák lebegős, szellős, térrel teli érzését. És – noha angoltudásom legjobb esetben is csak közepes – a szöveg, Lzzy  átélt énekével (és a közeli mikrofonozással… hangmérnök bácsi, szeretünk!), úgy dobott rám libabőrt, hogy közben esküszöm, soha nem voltam kislány anyukám karjaiban! Valami nagyon pozitív dolgot kapott itt gyermeki énem kromoszómáinak X fele. Azt pedig már csak félve merem leírni, hogy az outró gitárjáról a Break It Up legjobb része ugrott be… (És én azt is szeretem! Üssetek!)

A ’90-es bélyegző amúgy nem kevés dalra nyomható a lemezről. (Jó zenéket hallgatnak Hale-ék, na!) A New Modern Love lazán hozna egy Billboard top 10-et az múlt évezred végének azon idejéből, mikor még írták, és nem vágták a zenéket, az autotune pedig még káromkodás se volt. Igaz is: hogy mekkorát dob egy lemezen, ha nem pakolnak semmi szart (már bocsánat) az énekes hangjára, az leírhatatlan. Dacára a bátran – és kreatívan – használt effekteknek, a lényegi részeket egyben vették fel; ha Lzzy rontott, kezdhette szépen elölről. Ettől a lemez viszont brutálisan emberi lett. A New Modern Love, noha lassú (lassúbb), komoly energiákat mozgat meg, izmos lüktetése van, és a teljesen váratlanul, mégis dalba illően használt ötletek (1:58-nál pl. egy repeater) nem engedik leülni. Az albumon végigvonul az érzés, hogy mindig történik valami. Így hiába több a ballada(-féleség), a lemez nem unalmas, nem monoton, főként nem enervált. (Ezen hasalt el Bon Jovi ’Crush’-sa.) És hozzátenném, a ‘Wild Life” ötven percben tizenöt dal sorakozik, és egy se töltelék!

Ballada – de milyen jó – a Bad Girls World is, mégis tud valami újat adni, ami még nem volt. A szövege jó (ez szinte minden Halestorm-számra igaz), Arejay meg meglepően nyugton marad a dobok mögött (azért ez ritkább), és az egész dal úgy energikus, hogy közben tengerként ringat. Hale-ék a szám közepén nem átallottak belerakni egy kis csöndesen beszélős-gitározós hangjátékot – ez megint 20 évvel ezelőtt volt gyakori –, csak mert egyszerűen kellett oda. Joe gitártechnikusát pedig valaki vendégelje meg egy jófajta kisüstire, mert amilyen jó hangzásokat produkál a – szintén dühítő módon jó és kreatív – gitárosnak, az iskola. A sound, ha kell, koszos, ha kell, karcos, ha kell, szálló. És nagyon jó!

Hogy az Unapologetic lassú, vagy gyors, meg nem tudnám mondani, csápolni, headbangelni épp úgy lehet rá, mint felkérni azt a frankó kis vöröst a koncerten. Leszámítva, hogy a dal – újfent – úgy szól egy éjszakáról, ahogyan nem nagyon írták még le, meg hogy a végére nem lesz egyszerű ringani rá, mert beindul. Egyébként azt se könnyű eldönteni, ez most magányos dal, vagy sem.

Nem kérdés ugyanez viszont a The Reckoningnál. Iszonyúan adja a magány érzését. És megint: egy lassú dal, csordultig energiával. Lzzy áll egy viharban, esőtől csatakos haját csapkodja a szél, énekli a dalt az éjszakai villámokba. A refrén eleje egy kiáltás, de annyira, hogy – bár fogalmam sincs, miért, kinek, kiről, de – együtt kiáltok vele, ránk omlik a magány. Nyilván rommá hallgattam az albumot az elmúlt egy hét alatt, de ez a rész még most is végigfut rajtam… pestiesen szólva: nagyon adja.

Az ’Into The Wild Life’ – de igazából bármelyik Halestorm-album – rengeteg hatást emel be (és ez  itt most nem konkrét lenyúlás eufémizmusa), és miután megragad a zenéjük, azok a stílek, amiket máshol legfeljebb elismernék (na jó,  ez már eufémizmus – konkrétan a „jó, de le se szarom”-ra) itt sem érintenek meg annyira. Ilyen volt az előző lemezen a Mz Hyde, ami rohadt jó szövege ellenére nekem egyszerűen túl szögelős volt. Szerencsére ezen a lemezen nincs kimaxolt kettőnégy, viszont pl. a kifejezetten technikás Sick Individual – talán épp komplexebb mivolta miatt – aligha nekem szól. A középrész persze beránt, és imádom azt a koszos gitárhangzást is, de valahogy nem teljesen az enyém. A What Sober Couldn't Say-t indító rockorgona is kibillent a hangulatból, sőt, az igazat megvallva elfog egy amolyan „ezzel most mit kezdjek” érzés. Szerencsére az ének hamar visszahoz, de még mindig elég kint vagyok a dalból ahhoz, hogy el tudjak töprengeni: ezek a srácok és ez a csaj mit tud még úgy játszani, hogy az egyszerre maradjon eredeti stílusban, egyszerre legyen halestormos, és egyszerre legyen benne valami tökös rock ’n’ roll?

Tulajdonképpen bármit. Példa erre az I Like It Heavy. A pennsylvaniai négyesfogat feltalálta az üvöltő bluest. Szerencsére a bús hangulatot kihagyták a receptből, így maradt egy amolyan belevaló, dögös  verze, és egy hihetetlen, üvöltve/rekedten éneklő refrén… Azt az „ooooaooh”-t, srácok… szerintem régi AGFA szalagról, visszafelé játszva egy dübörgő vízesés mögül is elsőre felismerném. És mivel a szám eleje Joan Jett szemtelenségével lett felénekelve, a vége pedig Joplin dallamos „szomszéd lány énekel a spájzban” hangulatában szól (Oh Lord, won’t you buy me, a füstös szafaládé), meglepődés helyett már csak konstatálom, ez a nő bármit tényleg el tud énekelni.

Hasonló műfajú – ráadásul szomszédos – dal a Jump The Gun is. Faékegyszerűségű szerkezete ellenpontja a lemez kidolgozottabb dalainak. Tulajdonképpen egy dirty rockos klubnóta. A bandának van honnan meríteni, a „befutást” jelentő ’Halestorm’ 2009-es megjelenése előtt ez a csapat mintegy 12 évig (!) járta a klubokat, és lenne rá egy kisebb mennyiségű kerítésszaggatóm, hogy Lzzynek, Arejay-nak, Joe-nak és Josh-nak is tudnék 10-10 használati tárgyat mondani, amit előbb találnak egy random szállodai szobában, mint otthon. Visszatérve a dalra: nagyon jól szól! Lehet, a felvételi módszer (lásd fent) teszi, de működik a kémia, egy ilyen (egyébként bónusz) dalhoz pedig más nem nagyon kell.

Ugyanennek a vonalnak a kidolgozottabb változata a Gotta Get Mine. A kémián túl ebben már van király riff, állat gitárhangzás, közönségvokálos refrén (ez a csordás na-na-na a Daughter of Darkness óta megy náluk), szinte köpködősen dühös ének („Get the fuck out with my legacy”), és olyan dobhangzás, mintha Arejay egy jól szituált lakótelepi betongarázsban ütné azokat a bőröket. Itt jegyezném meg, hogy a Hale testvérek ugrálósabb tagja is odatesz a lemezen, az AC/DC-sen egyszerű témáktól (amik bármilyen fura, de a ritmusszekción állnak vagy buknak) a pattogós „modern rockig” leüt mindent, adja magát, és sehol nem esik túlzásba. És ha már a hím-tagokat vesszük sorra, Joe és a gitárja szintén mindenhez képes hozzátenni, legyen az ballada, vagy épp darálós zúzda.

Példa ott a Mayhemben. Az a jó kis dempfelt darálás a refrén előtti bridge-ben… ínyenceknek való. A dal maga nem újdonság, a tavalyi koncerten anno játszotta a banda, ott írtam le, hogy ezzel a címmel nem lehet kulturált számot írni. Már az eleje olyan súlyos, hogy rendszerszinten kapcsolok tőle pogó-üzemmódba. Ezután hagy kicsit pihenni, majd beindítja a darát, és a nyakizomfejlesztő gyakorlatokat. Bevallom, a második refrénnél úgy éreztem, kéne most valamit dobniuk, mert ez így már kicsit repetitív lesz. Hát dobtak! Kezdve azzal az üvöltéssel/sikollyal, ami Lzzyből kijön –fogalmam sincs, hogy orgazmusa van, vagy elkárhozik épp… esetleg mindkettő –, erre egy olyan riff-szóló párosítás jön, amire tízkilós népszava-kalapáccsal a kézben lehetne szétfejelni-rúgni-ütni közepesen elhanyagolt nehézipari gyártelepeket. És ez csak jobb lesz.

Az album egyik csúcspontja vitathatatlanul a már megklipesített Apocalyptic. Már a riffje is hasítja, tépi le a szövetet, a verze ritmusa konkrétan egy dühös-szerelmes elvevős-odaadós szeretkezésé, ez vált át hátszétkarmolós refrénné, a szövege pedig duplakarikás, felkiáltójeles 18-ast érdemel. Tulajdonképpen nem tudom, hallottam-e ennél beindítóbb dalszöveget. A belső rímek, a hangsúlyozás grammatikai területre viszi a közszeméremsértés fogalmát, Lzzy a szokott – vagy annál is nagyobb? – átéléssel énekel, ergo: a dal kvázi bárkit hanyatt lök az ágyon. „I give you one last night, so make it twisted” Nem tudom, kit karmoltak össze a dalszövegben, de nagyon lennék a helyében.

„Legjobb szám” vagy „húzónóta”: egy ilyen albumnál nem nagyon beszélhetünk ilyesmiről. Hogy nálam éppen az Amen a kedvenc, annak oka valahol a fejrázós tempó, a telitalálat szöveg, a jó dallam környékén van, esetleg ott, hogy az egész dal kicseszettül, túltekerve, lepadlózva fuckin’ rock ’n’ roll (yeah!). Mert ez akkor is a mi utunk, bárhogy, de erre fogunk menni, tehát a sors/kaporszakáll/bármi

akár el is takarodhat előlünk. Ahogy a suliban tanítják: beszólunk az Arcnak. Megtörtént. A második versszakot külön imádom, azt a fejrázós, fal- és bilincsrepesztő refrént pedig a világ végéig tudnám hallgatni… és még azután is tombolnék rá.

U.I. #1: Köszönet a Halestorm Hungary csapatának az információkért és az albumért.

U.I. #2: Akit érdekel: Lzzy gitárja és pedálja, erősítője. Érdekes, hogy ugyanúgy keveredik a régi és az új, mint a Halestorm zenéjében. A tradicionális JCM-800 (Slash kedvenc erősítője) előtt a pedálok alig ismertek, vagy olyan elvetemültek, mint az EHX POG orgonaszimulátor. És még nem is beszéltünk Lzzy kétnyakú gitárjáról, aminek alsó nyaka bariton drop A-ra van hangolva…

Pontszám: 9