Mad Max - Stormchild Rising

Michael Voss egy zenei kaméleon. Nem elég, hogy producerként akár még Csocsesz-szintű német sramliprodukcióknak is vállal produceri munkát, de zenészként és zeneszerzőként is igyekszik mindig megszakadni. Van ez a Mad Max nevű csapata, ami mellett mindig volt egy másik, hol a Casanova, hol a Demon Drive, hol a Beggar’s Bride, majd az abból duóvá amortizálódott Beggar’s Jam. Kiadott két lemezt válogatott énekesekkel Voices Of Rock, öreg cimborákkal Rock Wolves, meg Phantom V logó alatt, időnként énekel Michael Schenkernél, de írt és zenélt Schenker énekesével, Gary John Bardennel, a svájci Crystal Ballból távozott Mark Sweeney-vel és a holland Vengeance-szel is. Újabban viszont a Wolfpakk nevű stúdióprojektje megy nagyon, már az ötödik lemezénél tart, melyben szintén Mark Sweeney a párja, de a Voices Of Rock ötletét is beledolgozta, így dalonként más-más válogatott énekesek egészítik ki trióvá a formációt.

Köszönjük

És mindemellett még mindig működik a Mad Max. Ha másért nem, mert ezzel legalább koncertezhet is. Axel Rudi Pellhez hasonlóan azonban csak a német nyelvterületeken mozognak otthonosan. Ám most, hogy ARP kimozdult a komfortzónájából, Vossi lecsapott rá, és jövőre ők is jönnek velük előzenekarként! A Mad Max stílusa alapvetően megváltozott a 2006-os újjáalakulásuk óta. A csapat a ’80-as években turnézott a Stryperrel és a ‘Night Of White Rock’ amolyan európai Stryper akart lenni, keresztény rock, erős Scorpions és Deep Purple hatásokkal. Volt még egy ilyen „fehér” lemezük 2007-ben, a ‘White Sands’, aztán dobták a témát. A zene viszont maradt heavy riffekkel megtámogatott hard rock. Ha úgy tetszik, heavy rock.

Az új lemezről a múltkorinál sokkal jobb véleményem van. Alapvetően szeretem Vossi dallamvilágát, az említett projektjei közül majdnem mindtől van egy vagy több lemezem. Tehát múltkor sem úgy ültem neki, hogy most aztán földbe döngölöm. De az valahogy nekem túl unalmasnak tűnt. A mostani produkciójuk annál kellemesebb meglepetés! Ronnie Romeróval nyitnak, amihez persze dukál egy Blackmore-riff nyúlás, ennek ellenére a dal nagyon jó. Vandenberget is imádtam, pedig nála is tisztán kivehetők voltak a Blackmore-hatások. Tiszteletadás – mondja Vossi. Ja, így mindjárt jobban hangzik! Szerintem még a legutóbbi Wolfpakk-albumról maradt le ez a dal, ahol Romero szintén vendégeskedett, de csak egy nyúlós-nyálas ballada jutott neki. De ez a duett Voss-szal kárpótolja őt. Meg minket is. És hát a farkasüvöltéssel végződő Talk To The Moonról is csak ugyanez jut eszembe: Wolfpakk-resztli.

Az erős heavy kezdés után átmegyünk a már megszokott Scorpions-hangulatba, az Eyes Of Love és Gemini is ilyen, és a Mindhunter megírása előtt is sokat hallgathatta a Steamrock Fevert. A lendületet megtöri a Ladies And Gentlemen című ballada, melynek témája ugyan aktuális és fontos, de annyira nem jó a szám, hogy kétszer kelljen szerepelnie a lemezen. A lemez elején Vossi előadásában angolul, majd a végén bónuszként gyerekkórussal megtámogatva – hogy még könnyfakasztóbb legyen –, két nyelven. Én meghagytam volna a bónuszdalt a végén, de az elejéről ezt a hullámtörőt kiiktattam volna.

A lemez végén azért megint felpörögnek kicsit, a Busted ismét elég heavyre sikeredett, előtte meg – a Sweet-feldolgozás hagyományt felrúgva – egy Rough Cutt-dalt játszottak el. A Take Her riffje szerintem a lemez legjobbja, ezt viszont nem merte magáénak vallani Vossi, lévén Dio-Goldy szerzemény (Wendy Dio volt a csapat menedzsere akkoriban). A dal szintén ráfért volna a Wolfpakk-albumra is, hála a Rough Cutt eredeti énekesének, Paul Shortinónak, akivel Voss ismét duettezik egy jót.

A legnagyobb kakukktojás az egész anyagban a The Blues Ain’t No Stranger. Bár azt éneklik, a blues nem idegen számukra, sőt jó barátjuk tűzön-vízen át, ennek némileg ellentmond, hogy ez az első ilyen daluk a közel negyven éves pályafutásuk alatt. Nem is bízták a véletlenre, megkérték Oz Foxot a Stryperből – aki szintén barátjuk, nemcsak a blues –,  hogy rittyentsen már egy eszméletlen szólót a dalba! És megtette.

A csapat gitárosa korábban így nyilatkozott a lemezről: „A legutóbbi turnén sok rajongóval beszélgettünk, akik különböző országokból jöttek megnézni minket. Mindannyian azt mondták, hogy nem szeretnék, ha kísérleteznénk, azt akarják hallani, amit a Mad Max már 1981-ben is képviselt.” Talán ennek erősítésére veszik elő újabban a régi lemezcímeket. ‘Mad Max’ (1982) – ‘Mad Max 35’ (2018), ‘Night Of Passion’ (1987) – ‘Another Night Of Passion’ (2012), ‘Stormchild’ (1985) – ‘Stormchild Rising’ (2020). Persze a régi címek visszaidézése önmagában még kevés. De úgy érzem, ezúttal valóban sikerült a régi dicsőségtáblát némileg kipolírozni. Alig várom, hogy végre élőben is találkozzunk!

Összegzés:

Mad Max újra száguld! Persze messze a nyolcvanas évek dicsfénye, az akkori heavy metal stílus is csak nyomokban fedezhető fel, inkább olyan meghasonult zene ez, mint a Riot Rhett Forrester idejében. Hard rockos dallamok és zenei megoldások, néhol heavy riffekre. Heavy rock. De szerethető. A Rough Cutt-feldolgozás viszont mindent visz! Remélem, élőben is eljátsszák!

 

Pontszám: 8

Megjelenés: 2020
Kiadó:
SPV/Steamhammer
Stílus:
Heavy rock
Származás:
Németország

Zenészek:

Michael Voss – ének, gitár
Jürgen Breforth – gitár
Thomas „Hutch“ Bauer – basszusgitár
Axel Kruse – dobok

Ronnie Romero – ének
Paul Shortino – ének
Oz Fox – gitár
Detlev Jöcker and the Rock and Roll Children – gyermekkórus

Dalcímek:

  1. Hurricaned
  2. Talk To The Moon
  3. Eyes Of Love
  4. Ladies And Gentlemen
  5. Mindhunter
  6. Rain Rain
  7. Gemini
  8. Kingdom Fall
  9. The Blues Ain’t No Stranger
  10. Take Her
  11. Busted
  12. Ladies And Gentlemen (bónuszdal)
Megosztás