Egy hete volt a Hardline koncertje, és még mindig nem térek magamhoz. Egy hónapja láttuk Johnny Gioelit Axel Rudi Pell frontembereként, most itt volt saját bandájával, az 1991-ben alapított Hardline-nal és már meghirdette 2027-es turnéját a Crush 40-val, a SegaSonic The Hedgehog játékszériájának filmzenéjét bemutató csapattal. Szóval egy megállíthatatlan energiabomba a pasi, aki nem tud, és nem is akar leállni, és ezt megtapasztalhattuk egy hónapon belül már másodszor Budapesten is.
Előtte a bolgár Sevi lépett fel, ez Svetlana Bliznakova énekesnő művészneve. Bevallom, ha bolgár rockzenéről van szó, nekem csak Nikolo Kotzev gitáros-zeneszerző neve ugrik be, akinek ‘Nostradamus’ rockoperájához és Brazen Abbot nevű zenekarához olyan nemzetközi sztárok csatlakoztak, mint Joe Lynn Turner, Glenn Hughes, Göran Edman, Thomas Vikström, Alannah Myles, Sass Jordan, Jorn Lande és Doogie White, zenekarában pedig feltűnt a Europe legénységének nagy része, Mic Michaeli, John Levén és Ian Haugland.
Ilyen nemzetközi hírnévre Sevi (még) nem tett szert, pedig már 5. nagylemezére készül, a Hardline előtti bemutatkozása azonban jó kiindulópont lehet ehhez. Johnny több duettet is bevállalt már a támogatására, és ezzel a turnéval is sokat tett a népszerűsítéséért.
Pontban nyolckor egy meseszerű intróval indult a koncert, a négytagú együttes (billentyűk, ugye, samplerről) nagy elánnal kezdett bele műsorába az igen gyér számú nézőközönség előtt. De a zene jó volt, a frontwoman meg magával ragadó, jó hangú, jó kiállású, szóval a harmadik-negyedik számra már kíváncsian bejöttek az addig odakint iszogatók is.
Rally Velinov basszer a dalok legnagyobb részének társszerzője, élőben ő maga volt a nyugodt erő, aki épp csak annyit mozgott, hogy ne lehessen körberajzolni, de a biztos alapokat hozta.
Ellenben „bűntársa” a ritmusszekcióban, Nick Nikolaev dobos eszméletlen produkciót nyújtott, esküszöm, többet figyeltem rá, mint az énekesre. Nagy mozdulatokkal, dobverőpörgetésekkel színesítette játékát, az volt az érzésem, sokat tanulmányozhatta Cozy Powell videóit, és bár Mick Tucker, a Sweet egykori dobosának neve inkább csak az én generációmnak mond valamit, az ő lelke is ott volt vele a színpadon. Ha igaz, Nicket viszontláthatjuk a Jelusick-koncerten is.
Alexy Khoury gitáros remek, dallamos szólókkal és – Rally Velinovval ellentétben – sok mozgással dobta fel az előadást. Őt vendéggitárosként mutatta be Sevi, főállásban a Lokust nevű thrash metal csapatban nyomja, szóval ez a turné neki pár hét nyugi volt.
Az énekesnő pedig headbangelve előre-hátravetette nagy haját – erre a többieknek esélyük se volt – a dalokban, a dalok közt meg előzenekarhoz mérten remekül kommunikált a közönséggel.
Készülő új lemezükről bemutatták a nemrég megjelent kislemezdalt, a Vampire Love-ot is, de nekem a The Spell volt a kedvencem. 45 perces műsorukat meglepetésre egy power balladával (World That Doesn’t Fit) zárták. Jó buli volt, egyedül azt sajnáltam, hogy Johnny nem ugrott be egy duettre, ha már volt amúgy közös felvételük.
Ghosts / Am I Alive? / The Art Of War / Insane / Vampire Love / The Spell / Higher Than The Stars / Don’t Hesitate / To Hell And Back / World That Doesn’t Fit
A Hardline a kiírthoz képest 5 perc csúszással kezdett, de ezt nem rótta fel nekik senki. Legalább addigra sikerült rendesen megtölteni az Analog küzdőterét. Ami azért is szép teljesítmény volt, mert ugyanaznap Eric Clapton lépett fel az MVM Dome-ban, a Barba Negrában meg a Dinamit és a Zorall hívta Rock Majálisra a hard rock muzsika rajongóit.
Az új lemez címadójával, és a másik lendületes kislemezdallal, a Rise Uppal nyitottak, Johnny a szokásos intenzitással szántotta fel a színpadot, már az első szám alatt lepacsizott az első sor felével, és egy lányt meg is forgatott a gitárszóló alatt.
Zenekara – melynek eredeti tagságából az 1991-es alapítás óta csak ő maradt – felszabadult jókedvvel muzsikált, és nem zavarta őket, hogy az 1992-es ‘Double Eclipse’ albumot kellett eljátszaniuk szinte teljes egészében a koncerten. A közönséget meg pláne nem!
Luca Princiotta gitáros az új dalokba remek szólókat írt, de Neal Schon kilencvenes évekbeli játékát is remekül visszaadta, ízes, wah-pedálos virgákat kanyarított nekünk az egész másfél órás koncert alatt.
Anna Portalupi basszusgitárosra oda kellett figyelni. Nemcsak azért, mert nő, és mert forrónadrágban lépett színpadra, de játéka messze túlmutatott a „biodíszlet” kategórián.
Szóval az új lemez kétdalnyi bemutatása után Johnny „emlékezzünk 1992-re” felkiáltásával rá is kanyarodtunk a műsor fő vázára a Dr. Love-val. Annával még a feneküket is összedörgölték a „kezelés” során.
Johnny a humorát egyébként se hagyta otthon, miután megköszönte a közönségnek, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben erre a koncertre költötték a pénzüket, „viszlát” felkiáltással levonult a színpadról. Persze csak vicc volt, már félútról fordult vissza, és hogy mennyire komolyan vette a közönsége irányába a hálát: az Axel Rudi Pell-koncerten nagy élmény volt, hogy az egyik videózó lány kezéből kikapta a telefont, és a színpadról készített közeliket a zenekarról, most 3 különböző nézőnek tette meg ugyanezt a szívességet. Szerinted hány férfi volt köztük? Pedig láttam, nagyon nyújtogatták a karjukat.
A csupaszőr és csupaszív (de nem szőrösszívű) dobos, Marco Di Salvia is az a típus, aki nem kíméli a hangszerét, üti-vágja, ahol éri, a Bad Taste-ben rövid időre főszerepet is kapott.
Alessandro Del Vecchio, a Frontiers Music mindenese, zeneszerző, szövegíró, hangszerelő, producer, nem mellesleg kiváló billentyűs és énekes, itt az utóbbi két tudását kamatoztathatta. Egy kis humorért ő se ment a szomszédba, „the pope is talking”, kezdte mondandóját áhítattal, de aztán hamar átadta Johnnynak a mikrofont, aki beszélt a Scorpionsról, a nagy példaképről, és itt sütötték el a harmadik kislemezdalt az új lemezről, a When You Came Into My Life-ot. Johnny fejgépet kért, de az sajnos nincs az Analogban, így hátrébb kellett lépnie ahhoz, hogy a fix reflektortól kellő fényt kapjon az előadáshoz.
Egy kicsit az is nehezítette a dolgát, hogy a rövid kifutó elé helyeztek egy kontroll-ládát, de azt rendre átlépve azért kontaktust talált a közönséggel. „Munkába menni gyakran szívás”, ecsetelte a Life’s A Bitch felvezetőjében, „minden, amit akarsz, minden, amit teszel, időt vesz el az életedből”, fejtegette a gyönyörű ballada, az In The Hands Of Time előtt.
Az első és utolsó lemezen kívül egyedül a 2012-es ‘Danger Zone’ albumról játszottak, ennek a címadóját is elsütötték, és nemcsak ezt az egyet, mert a ráadásban egy másik jól sikerült Del Vecchio-szerzemény, a Fever Dreams is felcsendült róla.
A 31-91 a ‘Double Eclipse’-en Neal Schon akusztikus gitáros szösszenete volt, itt most Del Vecchio Bach D-moll toccata és fúgájából kiinduló billentyűszólóját nevezték el ennek a műsorban, addig szusszanhatott egyet a zenekar többi része, majd visszatértek a Hot Cherie-re, ami a zenekar legjobban eltalált dala, és ez látszott a nézők reakcióján és hangos kórusán is.
Ezek után még a Rhythm From A Red Car is csak laza levezetésnek számított, le is vonultak a színpadról, hogy egy-két perc elteltével visszaszivárogjanak, Johnny kivételével. Alessandro – kihasználva a helyzetet – alaposan megüvöltette a tömeget a „ha nem vagytok elég hangosak, Johnny nem jön ki” dumával. Pár pillanat múlva megérkezett az énekes is az „elég hangosak voltatok, csak pisiltem” poénnal.
A ráadásban még egy dal szólt a ‘Double Eclipse’-ről, a Takin’ Me Down, majd az említett Fever Dreamsszel búcsúztak, melynek végén a bemutatásnál Johnny a szerzőt „piano Goddess, or God?” jelzővel illette. Persze mindenki röhögött. Ilyen volt ez a felhőtlen, vidám este, klassz dalokkal, remek színpadi produkciókkal és az utánozhatatlan frontemberrel, Johnny Gioelivel.
Shout / Rise Up / Dr. Love / Bad Taste / When You Came Into My Life / Everything / Danger Zone / Life’s A Bitch / In The Hands Of Time / 31-91 / Hot Cherie / Rhythm From A Red Car // Takin’ Me Down / Fever Dreams
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Videó: Rocks CSLP
Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások