Kedvenc feleségem megjegyezte: hogy lehet egy koncertet nagypéntek estéjére szervezni? Hát ilyenek ezek a rockzenészek, nem tisztelnek se istent, se embert, járják a maguk útját, ami időnként Budapestre vezet.
Axel Rudi Pell pályafutásának első 25 évében alig mozdult ki a német nyelvterületről, aztán amikor 2013-ban leigazolta az ex-Rainbow-dobost, Bobby Rondinellit, kinyílt előtte a világ. Nekünk még további 5 évet kellett várni arra, hogy Budapestre is szervezzenek egy koncertet, azóta viszont rendszeresen visszajár, immár negyedik alkalommal láthattuk, ezúttal a Dürer Kertben.
A Dürer zsákutcájában már bezsákoltak minden parkolóhelyet, úgyhogy a Budafoki úton kellett parkolnom, de legalább koncert után kijártam az elgémberedést a lábaimból. Annyi jó svájci banda van, kezdve a Gottharddal, a Krokuson és a Shakrán át a Crystal Ballig, de még a legutóbb Axeléket felvezető Fighter V is messze jobb volt, mint a most látott Neverland, amely papíron egy 27 éve alakult, azaz elvileg profi, kipróbált banda. Valójában 2007-ben sikerült kiizzadniuk egy lemezt magukból, majd 2024 novemberében, új felállással egy másodikat, és most, az album megjelenésének másfél éves jubileumán eljátszották azt elejétől végéig, ahogy a nagyok. Csak a nagyok ezt 20-30 éves jubileumon szokták megtenni.
A Daniel Huber gitáros és Boris Stoll dobos által alapított banda pontban 20:00-kor kezdett és 45 percet játszott. A zenéjük alapvetően nem lett volna rossz, de Mike Zotter énekes produkciója agyonvágta az egészet. Kicsit Urban Breed-es a tónusa, de erőtlen, ám ezt egy intenzív frontemberi munka lazán feledtetni tudta volna.
Sajnos azonban egy álmos mozgású, a főbanda cuccai miatt szűk mozgástérben a többieket néha kínosan kerülgető énekest láttunk – szándékosan nem írom le, hogy frontembert, mert ez a teljesítmény messze volt attól –, Mike Zotter nem nőtt fel a feladathoz, talán éppen ezért ragadt Neverlandben. Épp a másik produkció miatti kontraszt okán az jutott eszembe, hogy ez egy anti-Gioeli, egy férfibőrbe bújt Szíj Melinda.
Daniel Huber és Danis Kelesidis basszer próbálták inkább megmozgatni a közönséget, több-kevesebb sikerrel, ők tényleg mindent beleadtak, többet is mozogtak, tapsoltattak, füstoszlopba állva gitároztak.
Boris Stoll dobos is lelkesen játszott a háttérben, de nem tudta feledtetni a frontember hiányát a bandában.
Meg kell még említeni a koncerten közreműködő két neves zenészt, a lemez billentyűfutamait feljátszó Derek Sheriniant és Vitalij Kuprijt, igaz, ők csak samplerről köszöntek vissza, miközben a két bárdista lelkesen, headbangelve riffelt szólóik alatt.
Daniel Huber egyébként remek gitáros, riffjei ütősek, különösen a Risk tetszett, neoklasszikus szólói előtt is le a kalappal, ő a dalok szerzője is, és a csapat motorja, jobb kritikát érdemelt volna, de a közönség első sorai mögött eléggé egyértelműen az volt a konklúzió, hogy erre még inni kell egyet, hogy elviselhető legyen, és ennek nyomatékot adva sokan ki is mentek a kinti büfébe.
Legends / Timeless / Where Is The Sun? / Fury / Life / Risk / Rain / No Time To Loose
Félórás átszerelés után, 21:15-kor az új lemez intrójára bevonult Axel Rudi Pell és csapata, először Bobby Rondinelli a dobok mögé, majd Ferdy Doernberg billentyűs és Volker Krawczak basszusgitáros, végül maga a bárdista, ARP, hogy a legfrissebb kislemezdallal, a Guillotine Walkkal gyújtsák be a rakétákat, az első énekes sorra robbant be Johnny Gioeli, aki azonnal birtokba is vette a teljes színpadot.
Egyik zenésztől a másikig szaladgált, ugrált, pörgött, léggitározott, miközben énekelt és akkor is, amikor nem, mint egy húsvéti Duracell-nyuszi, az egyik legjobb frontember, akit ismerek, ezért is volt oly nagy a kontraszt az előzenekar énekesével. Itt inkább Rondinellit láttam kicsit unottnak.
A Poodlesnél emlegettem mindig, hogy a Metal Will Stand Tallt nem az első 10 percben kéne elsütni, ugyanezt mondhatnám a Fool, Foolra is, méltóbb helye lenne a ráadásban (két éve még ott is volt), de az is egy koncepció, hogy az elején pörgessük fel jól a közönséget. Hát ez sikerült! Teli tüdőből üvöltötte a tömeg a refrént, és nemcsak a címadó két (egy) szót.
A ‘Knights Call’ kislemezslágerével, a Wildest Dreamsszel folytatták, ez azért különleges számunkra, mert ennek a lemeznek a turnéjával jártak nálunk először 2018-ban. Szóval ennek a dalnak is megvan a maga varázsa a magyar rajongók körében.
A Bald Brothers vokálozott Johnnynak, azaz Ferdy és Volker, a két kopasz, az énekes meg folyamatosan cukkolta őket, hol egyik billentyűjén próbált szólózni, hol a másik gitárjába pengetett bele. Nem volt egy perc nyugta sem a frontemberek királyának.
A Strong As A Rock meg megint egy olyan dal, ahol lehet a karokat magasba lendíteni, és beleüvölteni a világba, hogy „Rock”, mert az ugye örök. Előtte Johnny konferanszában elmondta, hogy hagyjuk kint a stresszt, mert ez itt bent rock and roll, majd Axel hosszú szólója közben kivette az egyik telefonjával videózó rajongó kezéből a készüléket, és körbevideózott mindenkit közelről a színpadon. Micsoda élmény annak az embernek!
Pihentető percek következtek: Ferdy zongorakíséretével adta elő Johnny a Don’t Say Goodbye-t, melynek refrénjét a teremnyi kórus olyan lelkesen énekelte, hogy az énekes könnyeit törölve ment le a színpadról. De amilyen nagy spíler a csávó, azt is kinézem belőle, hogy ez is csak az előadás része volt.
Folytatva a lírát, még mindig csak zongorakísérettel, egy Ed Sheeran-feldolgozás következett, az I See Fire, mely ‘A hobbit: Smaug pusztasága’ betétdala volt és Axeléknél 2017-ben a ‘The Ballads V’-on, az ötödik balladaválogatás-albumon került terítékre, de ezen a turnén volt az élő premierje.
Majd visszajött a teljes zenekar, hogy előadják az Oceans Of Time-ot, az egyik legszebb ARP power balladát. Három lassú dal egymás után egy hagyományos koncertet már leültetne, de amikor Johnny Gioeli a frontember, akkor az ember még pisilni se megy ki műsor közben, minden elvesztegetett pillanatért kár.
Ikonikus nóta a Mystica is, az elejét ugyan elbohóckodták, Johnny pengetett pár riffet Axel gitárján (persze a bárdista fogta hozzá az akkordokat), majd az egyik sort Axel énekelte bele Johnny mikrofonjába. Aztán megegyeztek, hogy mindenki marad a maga kaptafájánál.
A szóló alatt – ahogy 2 éve is – ARP lement a közönség közé, ezúttal három körben, először csak a fotós árokban ment oda-vissza az első sor előtt, majd a tömeg közepén, pár sorral mögöttünk haladt el, persze „a kamerák forogtak”, mindenki videózott veszettül, végül egy harmadik körrel megtisztelte a hátul állókat is, egészen a keverőpult mögött fejezte be „országjárását”.
Bobby pillanatai következtek, dobszólója igazából ujjgyakorlat volt, különlegessé akkor vált, mikor kézzel kongázott a pergőn, majd az ütőket újra kézbe véve az üstdobot célozta meg, hogy a végén a nagy csattanó a gong legyen.
Pár taktus erejéig visszatért a Mystica, majd belevágtak a Voodoo Nightsba, és jött nagy kedvencem, a Carousel is. Igazi Schenker-feeling ez a dal, kivéve, hogy ő nem játszaná le négyszer egymás után ugyanúgy azt a sort.
Ferdy Doernberg billentyűszólója olyan volt, mintha egy Deep Purple– vagy Rainbow-koncerten hallanám, nem véletlen, hogy Axel Rudi példaképe Ritchie Blackmore, éppen e két bandának a gitárosa, zenésztársai is átvették a zene hangulatát. Szerencsére az azon bandákon belüli ellentétek nélkül, itt végig azt láttuk, hogy felhőtlen jókedvvel, egymást cukkolva muzsikál mindenki, ellenségeskedésnek nyoma sincs.
Megtudtuk, hogy a Sanity Johnny kedvence az új albumról, nekem élőben nem ütött akkorát, mint a Guillotine Walk, és ezzel a két dallal le is tudták a lemezbemutatót. Bezzeg a Tear Down The Walls alatt már megint mindenki a maximumon pörgött, Volker még rongylábazott is egy kicsit, Johnny meg sokadszorra dobta el a mikrofonállványt, amit rendre a beszaladó roadnak kellett felállítani.
A The Masquerade Ball – Casbah párosa régóta kiüthetetlen a turnéprogramból, a ‘Risen Symbol’ 2024-es turnéján csatlakozott ehhez az egyveleghez az Ankhaia a maga tereminszólójával, szerencsére az egyenként is 10 perc feletti dalokat sikerült egyetlen 10 perces medley-be tömöríteni, és ezzel fel is tették a koronát a főműsoridő programjára.
A ráadásban egy gyönyörű balladára összekapaszkodva énekelt a közönség, majd a Rock The Nation dallamaira még egy utolsót tomboltunk, hogy 23:05-kor, 110 perc játékidő után az Arrival (ABBA) dallamaira hajoljon meg és vonuljon le a színpadról a banda.
Guillotine Walk / Fool, Fool / Wildest Dreams / Strong As A Rock / Don’t Say Goodbye / I See Fire / Oceans Of Time / Mystica / dobszóló / Voodoo Nights / Carousel / billentyűszóló / Sanity / Tear Down The Walls / The Masquerade Ball – Casbah – Ankhaia // Forever Angel / Rock The Nation
Axel Rudi Pell frontembereként Johnny Gioeli a szívét is beletette a produkcióba, míg a Neverland énekese csak férfibőrbe bújt Szíj Melindaként bolyongott a színpadon. Pont ennyi a különbség egy vérbeli profi előadás és egy amatőr próbálkozás között. És Johnny’s back! Jövő hónap elején a Hardline élén láthatjuk újra ezt a zseniális frontembert, aki már bejelentette, hogy ősszel harmadik bandájával, a Crush 40-val is fog turnézni. Sajnos nem Európában.
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások